Ványai Fehér József
Történelmi tabló színműben
Sarusi Mihály: Álompuszta
Falusi (na jó, kisvárosi) művelődésszervező voltam, Sarusi Mihályt vártuk író-olvasó találkozóra, Kazal című könyvével. Rendszerváltás idejét mutatta a naptár, a tanácselnök–vb-titkár–művelődésiház-igazgató szentháromságnak éppen bealkonyult. (Emlékezzünk: kék öltöny, piros nyakkendő, félrefésült haj). Életemben annyi széket nem pakoltam, mint akkoriban, de ha jó rendezvényre készültünk, örömmel tettem.
Sarusi könyvbemutatója ezek közé tartozott, az általában unalomba és érdektelenségbe fulladó író-olvasó találkozókkal szemben várakozással teli volt a hangulat. Esős, ködös novemberi napot írtunk, de meglepetésemre kezdéskor legalább ötvenen tolongtak a kisterem előtt. A Kazal megelőzte hírét, a sokadik vészkorszak elől az ól alá bújó kisember emblematikus figurává nőtte ki magát. Amire azóta is büszke vagyok, hogy Sarusi valamelyik Vagabundkorzó-kötetében (igaz, név és cím nélkül) úgy emlegeti az esetet, mármint a megnövekedett érdeklődést a könyve iránt, mint amely némiképp visszaadta a hitét az alkotásban.
Annyi szubjektivizmus még engedtessék meg, hogy nekem – bár majdnem mindent olvastam a szerzőtől – azóta is a Kazal a kedvencem, mellette a Magyar Krisztus és a Fönn, a Jeruzsálemhegyen.
Mint elkötelezett befogadója Sarusi írásművészetének, olvastam az Álompusztát is, amely műfaját tekintve nem regény, hanem színdarab. Talán nem véletlenül jutott eszembe róla a Kazal, mert az Álompuszta kisiratosi könyvbemutatóján maga a szerző is párhuzamot vont a két mű között, nem feledve azért a különbségeket. Mint megjegyezte, ő már a nyolcvanas években elhatározta, egyszer megírja a kisgazdák, kulákok, kertészek, sőt nagygazdák, egyetlen gyűjtőszóval: a parasztság drámáját. Kapacitálták is erre, a Kazalt sorozatban közlő Új Magyarország szerkesztői, akik úgy vélték, hogy kevés a korszakról szóló dráma a magyar irodalomban.
Úgy látszik, Sarusinál most érkezett el ez az idő a hiánypótlásra. A két felvonásos színjáték könyvként a Corvinka Könyvek sorozatban jelent meg 2016-ban Békéscsabán, az önkormányzat és egy magánszemély támogatásával. Azért írom, hogy könyvként, mert a mű teljes terjedelmében olvasható Sarusi honlapján, de például a Vas megyei székhelyű Életünk folyóirat is közölte. A szerzőtől tudhatjuk, hogy a Békéscsabai Jókai Színház és a Bárka meghívásos pályázatára írta meg művét, csakhogy abban elvárás volt a kolbász-téma (Csabáról mi más?) feldolgozása is.
A történelem egyik sötét korszakának, az ötvenes éveknek megjelenítése és a gasztronómia csúcsteljesítményének elegyítése írásműben, első pillantásra bizarr ötletnek tűnik fel, az olvasó joggal gondolhatja, hogy ez bizony szép kis csapdahelyzet a szerzőnek, amiből nem jöhet ki jól – de Sarusi megoldja. És jól áll neki, nyilván ebben van sikeres írói munkásságának egyik titka. Disznótoros vacsora családi körben a Rákosi-érában, az amúgy érthető okokból feszült légkört enyhíti a finom falatokból áradó illat. Az író mesterien él a tragikus irónia eszközével, mégpedig úgy, hogy közben nem lesz ízléstelen, demagóg vagy túlzottan didaktikus. A szereplők orosz vicceket mesélnek egymásnak, miközben közeli hozzátartozóik hadifogságban vagy Állampusztán (Álompusztán) sínylődnek.
Egyszer megérne egy misét (vagy szakdolgozatot), hogy a Békéscsabához erősen kötődő alkotók miként használják szimbólumnak, jelképnek, ikonnak az evangélikus nagytemplomot, s mellette a többi tornyot. Kőváry E. Péterrel kezdődően, Szilasi László szövegein át (lásd például Szentek hárfája) Sarusi Mihály színdarabjáig érdekesen jelenik meg anyagaikban, mit jelent ez a kultúra, hagyomány. Sarusi ezúttal állandó díszletként, háttérként használja Európa egyik „legkeletibb”, de nyugati keresztény gyökerű, evangélikus egyházi objektumát. Elképzelése szerint, amellyel tippet ad a majdani rendezőnek, a színpad hátsó falán, végig, az egész előadás alatt, a csabai evangélikus nagytemplom és a kéttornyú katolikus templom tornya, előttük – jelenetenként váltakozva? – más-más kerítés látszik. A kerítésből fogy a kolbász, szaporodik a gumibot, hol több benne a szögesdrót, a szőlőkarókon géppisztoly. De akad itt (ötvenhatban) nemzeti zászlós kerítés is, utána stilizált tankok, akasztófák bukkannak fel, mint régi-új elemek.
De mit akar Sarusi sugallni e nem mindennapi képzettársításokkal? Hogy ordas eszmékkel a hatalomban, diktatúrában bármi megtörténhet, lett légyen bár a társadalom többségének óhaja a legszélesebb értelemben vett humanizmus? A választ az olvasókra bízza, akik nyilván még véletlenül sem értik félre előtér és háttér együttesét, hiszen például vallások és egyházak a bolsevizmusban sokat szenvedtek, nem beszélve az egyes emberről.
Ha már templom, akkor az alkotás szövetére, szövedékére vonatkoztatva számomra a freskó-hasonlat kínálja magát, még akkor is, ha tudjuk jól, hogy a reformátusok, kálvinisták nem díszítik túl a falakat, mennyezetet. Ahogy a művészet történetében nem egyszer előfordult már, hogy a freskó alatt régi, különlegesen értékes ábrázolás búvik meg, úgy bukkannak fel nagy történetek Sarusi anyagában. Színről színre haladunk: disznótoros vacsora a tisztaszobában, őrbódé és környéke éjszaka, szőlőhegyi pincesor foglalókkal, kocsmakép téeszcsésekkel és söröző bolsevistákkal, miközben az események mögül kielevenednek Békéscsaba, Békés megye megidézett ötvenhatos történései. A tömeg Fekete Pált keresi és élteti, Vásárhelyről érkezett, küldött katonák ugranak le a Csepel tehergépkocsiról, Szegediné (Zsenyka) befeküdt a gyulai sárgaházba, hogy ne találjanak rá.
Vagy mégis inkább történelmi tablóképhez volna szerencsés hasonlítani az Álompusztát? A színmű csúcspontján Mány Ezsébet és Farkas Mihály tragédiája idéződik fel, s a darab, illetve a szerző tolla még azt is elbírja, hogy kivégzésük után a hóhérok pálinkát iszogatva kóstolgatják a csabai vastagkolbászt…
A „kétfelvonásos színjátékba sűrített háromfelvonásos dráma” jellemábrázolása érzékletes, a párbeszédek egyszerre életszagúak és színpadképesek, a darab színészekért és közönségért kiált. Olykor mintha népszínművet lapoznánk, de Sarusi olyan mélyet merít, hogy a befogadó bátran asszociálhat görög sorstragédiákra vagy a legemlékezetesebb itáliai reneszánsz darabokra.
Vajon mikor kerülhet a színmű a világot jelentő deszkákra?
Sarusi Mihály: Álompuszta. Corvinka Könyvek, Békéscsaba, 2016.
