Artzt Tímea
„A pellengérre tett pillanatnak
fejét veszi a strázsáló tekintet”
Láng Orsolya: Bordaköz
A Bordaköz (2016) rendkívül nyugtalanító olvasmány, mert a tehetség tűszúrásokként üt át, mégsem válik mintázattá, mert Láng kiűzte szövegeiből az embert: „Mintha a végletek közt verődő táj előtt, / a csontos hegygerinc előtt lassan elhúzódó celofánon / a felszálló párák kusza rajza, kósza mozgásai / felülírnának minden emberit.” (Felszálló ködök) Tárgyait gyakran megszemélyesíti – „Az ágynemű a ládányi éjben / magába bújik, hogy ne féljen” –, még sincs történetük; tájai kihalt telkek: „Teleknyi űr.” (Hiányhasonlatok) Minden egyes hely, anyag, töredék, szemcse ürességet hagy maga után, a szél munkája söpri össze és tömbösíti a képecskéket, melyre a fény irányítja rá a tekintetet, ám az olvasó képzelete maximum átnéz a szöveg bordái között.
A harmincéves író-költő-filmes Láng Orsolya első, Tejszobor (2015) című prózakötete után nyolcvannégy oldalas lírakötettel jelentkezett, válogatás az elmúlt tíz év verseiből. A mértéktartó terjedelem lassan csiszolódó, pontosító munkamódszerre utal, s Kovács András Ferenc ajánlása felkelti az érdeklődést: „Ahogy elomlani tűnnek, habár kíméletlenül pontosra húzva megfeszülnek a sorok, ahogy a képsorok, képvesztések, az apró képek rejtett balladái hosszú versekké állnak össze”. A fülszövegben KAF „képvesztés”-ről beszél, ám ez élményvesztést is eredményez. Láng ugyanis annyira eltávolítja magától az érzelmi lenyomatot, hogy befogadóit is elidegeníti. A líra mögötti történések elrejtőznek, a megélt szerelmi élmény vagy a veszteség ábrázolása mozzanataira esik, testrészekre hull; s az értelmezést tekintve csak vélekedéseinkre meg a – néha eligazító – címekre és alcímekre hagyatkozhatunk (Az első alkalom; Kísértés, Hiányhasonlatok – nagyszüleimnek). A kötet legötletesebb szövege, A test újrafelismerése – J.A.-kötetbe, a szerelmi együttlétet, Krisztus és a költő szenvedését, a megtöretett test és a J.A.-kötet (mint korpusz) újrafelismerését játssza egybe: „miután csendje túlnőtte visszhangját, / lehajoltam hozzá: / felemelkedtem. / A harántcsíkolt, finom gerinc / már könnyű volt, kiszáradt kitinpáncél./ Mindenütt várt és fogadott. / A bejárt korpuszon, úgy rémlett, / helyett cserélt néhány pont (a szegek helye)”.
A kötet legkoncepciózusabb, ars poétikus verse a nyitódarab, már címében – Adaptáció – is ironikus. A költő az írás működéséről és a szöveg igazságtartalmáról gondolkodik: „A kétszeres áttétel a felismerhetetlenségig gyúrja az anyagot / hazugságok a hitelesség szolgálatában”; számot vet az öntükrözés lehetőségeivel, hogy elvesse az önadaptáció hitelességét: „Az engem alakító színész rád hasonlít. (…)/ Kong, mint egy kút. / Nárcisszoszként libeg saját árnya fölött (…) / A téged játszót meg sem néztem. / Szerepe a képkivágaton túlról végszavazni, / felém fordulni, hogy legyen kihez beszélnem. / Jelenléte fontos, bár nem látható.” (Adaptáció)
A József Attila-i tájlírát folytató versek, az atomizálódást, a részecskére foszlást ábrázolják: „Szétszóródott, elkallódott minden” (A kör zegzugosítása); „Szanaszét szórtan heverek. Átlépek magamon.” (Együgyű dalok egy ügy ürügyén) A felületek vizsgálata különböző perspektívából történik, s ezeket gyakran váltogatja: „Egy madár állt a levegőben, / amíg fényképet metszettél ki belőlem.” (Szénafüvek) Munkamódszerére jellemző, hogy kivágja, keretbe helyezi a látványt: „hosszan öleljük át őket / anélkül, hogy a címünkön gondolkoznánk”. (Retrospektív) Költészete egyszerre elvont és vizuális, egy matematikus, mérnök vagy fotós látásmódját idézi.
A szabad képzettársítások révén építkező nyelv kedveli a szinesztéziát és az anyagtalan textúrákat: „[n]apok – átlátszó rétegek”, „megszerkesztett kábulat a tér”; „[o]sztott képmező / – hiánnyal öblögetett / csomós együttlét; „ahonnan a struktúra csak textúrának látszik”. A dekonstrukciós eljárásokkal dolgozó versbeszéd építő- és bomlasztó anyaga a paradoxon, illetve az egymástól eltávolodó asszociációk, melyek az Instrukciók ikernők működését illetően című versben az értelmezhetetlenségig futnak szét. Költői hagyományok terén eszünkbe juthat a neoavantgárd, ám ha Láng Orsolya mestert keresne, Marno Jánost ajánlanám.
Láng költészete próbára teszi az olvasót, ki is fog rajta, így kissé öncélú. Új – a személyességtől elidegenült – neutrális ábrázolásmódja akadályozza a megértést és az intellektuális kalandozást; alig hagy nekünk valamit a műélvezet bejárható útvonalain.
Bölcseleti nézőpontból az elillanó, megragadhatatlan, a meg nem lévő lényeget tematizálja: „Önts gipszet párnám üregébe, meglásd / arcom stukkóként domborodik ki előtted. / Foszló lábbelim töltsd meg (…). / És miután ingemben is megköt a por, / remegésem nyílt nyomait felidézve, / kissé mosolyodj el zavarodban, / s ne keress többé.” (Pompeji lelet) A Bordaköz versei a részlegesség tapasztalatát vonják látókörünkbe.
Láng Orsolya: Bordaköz. FISZ, 2016. 84 oldal, 1890 Ft.
