Vass Edit
A rászedett Ördög
Cserna-Szabó András: Sömmi.
Cserna-Szabó András Sömmi. című könyvével kapcsolatban nagyon sok mindenről lehetne írni: a szándékolt és tudatos intertextualitásáról, az alternatív történelemalakításról, a fausti utalásokról, Heidegger vagy Schopenhauer filozófiájának felvillanásairól, a western és az eastern viszonyáról, filmek, mint például a Volt egyszer egy vadnyugat és a regény kapcsolatáról, sőt biztos vagyok benne, hogy még lehetne folytatni a sort, de már így is túl hosszúra sikeredett ez a mondat. Inkább a kisregény humorára fókuszálnék, valamint a nevetés jelentőségére.
Ahogy az ajánlóban is olvasható, Rózsa Sándor „alakja” Cserna-Szabó András előtt sok mindenkit megihletett már, illetve a könyv végén maga az író is hosszasan sorolja azokat, akik életben tartották a híres betyár legendáját, vagy éppen történelmileg hiteles képet próbáltak rajzolni róla. Szentesi Zöldi László könyvét pedig magam is ismerem, amelyből egy kényszerpályára jutott ember sorsa bontakozott ki előttem, aki hiába szeretett volna többször is jó útra térni, a maga teremtette mítosz, vagy úgy is fogalmazhatnék, image áldozatává vált. Ha lehántom a több mint 150 év alatt rárakódott legendát, mesét, betyárromantikát, akkor azt kell mondanom: Rózsa Sándornak kegyetlenül szomorú sors jutott osztályrészül. Merthogy nem tudom, mennyire boldogíthatta a hírnév, miközben a szeretője, Fáni megszökött a legbizalmasabb barátjával – bár hozzá kell tennem, ez is csak egy legenda –, illetve amikor Kufsteinben (ahol pénzért mutogatták, mint valami vásári majmot) vagy Szamosújváron raboskodott.
A Sömmi. főszereplője viszont nemcsak Rózsa Sándor, hanem legalább annyira Veszelka Imre is, az egyik nincs meg a másik nélkül. Cserna-Szabó András a zsiványkoma nézőpontjából meséli újra a már sokak által elbeszélt történetet, ezáltal a hírhedt pusztai óriást a betyárkirály mellé, néha fölé is emeli. Veszelka mint narrátor ebben a könyvben testvéri pozícióba kerül: ezt igazolja például a levágott magzatujjak motívuma, vagy hogy egyedül neki van tudomása a fausti szerződésről, hovatovább ő menti meg barátja lelkét az örök kárhozattól. Nem akartam Heideggerre kitérni, de most mégis kénytelen vagyok: Veszelka Imre senki/semmi nem lenne a „Gazda” nélkül, és ez az állítás ebben a kisregényben fordítva is igaz. A „kisrománban” szereplő Rózsa Sándor csak az elbeszélő fejében létezik, az általa elmesélt történetből jóformán „sömmi” sem igaz. Talán merészség volna kijelenteni, hogy az egész könyv egy jó kis hazugságmese, de nagyon közelít hozzá.
Cserna-Szabó András narrátora egyáltalán nem egy írástudatlan paraszt, hiszen képes megnevettetni, mégpedig nem is akárhogy. Meggyőződésem, hogy könnyebb az olvasókat megríkatni, meghatni vagy éppen elborzasztani, amennyiben a szóalkímiához kicsit is konyít az író, mint jóleső kacagásra ingerelni. Már a kisregény első oldalain jelzi a szerző, hogyan is viszonyuljunk a művéhez, hiszen a „rászedett ördög” típusú tréfás mesékre jellemző motívumokkal előre deklarálja, hogy semmiféle történelmi hitelességet ne kérjünk számon a továbbiakban. A könyv eleje egyébként is hemzseg a mesei jellegzetességektől, de a láncmesék csoportjához tartozó halmozómesékhez hasonló történetekre is találunk példákat. Például amikor Veszelka Imre és édestestvére egy tinót lop Rebek Zsiga gazdának, és ezzel egyre csak nagyobb és nagyobb bajba keverednek. A humor egyik leggyakoribb eszközével élve nagyon sok túlzást találunk a könyvben, gyakran fordul át az irrealitásba a történet, valamint az emberi kisszerűség, butaság, rosszindulat, illetve kisebb-nagyobb bűnök leleplezésével ér el komikus hatást. Az ostoba pandúrok például csak félkörben veszik körül a házat, és így meg tudnak szökni a betyárok, vagy épp in flagranti nyitnak rá a papra és a szakácsnéjára stb. Az elbeszélő sem maradhat ki természetesen a sorból, gyakran Veszelka Imre válik nevetség tárgyává, leginkább hírhedt, rózsaszín végű botja miatt.
Ám a könyvben található poénoknak meg kell teremteni a megfelelő környezetet, jól kell őket időzíteni, hogy azok „üljenek”, ezt pedig Cserna-Szabó András mesterien oldja meg. Nem volt hiábavaló a könyvet megelőző kutatómunka, és ez nagyon érződik is a kisregényen, hiszen az 1800-as évek közepének alföldi életmódjáról, szokásairól is sokat megtudhat az olvasó, a gasztronómiai érdekességekről nem is beszélve. Ha pedig erről az oldalról nézem a „kisrománt”, akkor Cserna-Szabó Andrásnak többszörösen is nehéz dolga akadhatott, hiszen olyan poénokat kellett kitalálnia, melyeknek mind a cselekmény valós idejében, mind korunkban komikus hatást kell kiváltaniuk. De nemcsak az emberi gyarlóságot teszi nevetségessé, hanem váratlan fordulatokban, oda nem illő helyzetekben is bővelkedik a kisregény. Például amikor Rózsa Sándort leszúrják, hogy megmentsék lelkét az örök kárhozattól, Kossuth felesége véletlenül benyit a dolgozószobába kávéval és kaláccsal, mire Kossuth csak ennyit mond: „Terézkém, drága kincsem, e perc most nem kalácsmajszolásra termett”.
Miért annyira fontos a humor? Ezt több szempontból is indokoltnak találom a Sömmi. kapcsán. Az egyik, ahogy már korábban utaltam rá: bármennyire is szépnek tűnik a betyárélet, mégis több volt az árnyoldala és a keserűsége, mint azt a naiv olvasó elképzelni bírná; ezekre is találhatunk utalást a kisregényben: nincs a főszereplőinknek se otthonuk, se családjuk, se nyugalmuk – „amikor a Sándornak ólom volt a szíve, vagy amikor sűrű, szürkésfekete bánatfelhők szálltak felettünk az égen...” (107. o.) „Sándor nem volt boldog, folyton búskomorság gyötörte...” (116. o.) Az egzisztenciális bizonytalanságból fakadó szorongás és félelem egyik oldószere lehet a nevetés, és Cserna-Szabó András a humorral jól ellenpontozza a betyárélet nehézségeit. Ha pedig az ember már a Gonoszt is kikacagja, akkor annak hatalma sem lehet felette: Veszelka Imre pedig ugyanúgy rászedi az Ördögöt, mint ahogy azt ilyen típusú meséink főszereplői is teszik. Ebből a szempontból ez a kisromán „a legszebb betyár” diadala a Pokol fejedelme felett.
Leonardo da Vinci jelenlegi ismereteim szerint utolsó műve Keresztelő Szent Jánost ábrázolja. Zavarba ejtő és erőteljesen hipnotikus képről van szó, ahol a sötétségből éppen csak felsejlő alak szabályosan mosolyog. Ha megnézünk több korabeli festményt, azt tapasztalhatjuk, hogy a figurák nem nagyon mosolyognak – abban az időben nem is volt szokás ezt a legalapvetőbb emberi érzelmet ábrázolni. De itt Keresztelő Szent János hermafrodita arcán egy szabályos mosoly látható. Már maga a téma is meglepi a nézőt a művészetektől egy időre elpártolt Leonardo da Vincitől, aki az emberi test anatómiájával is tisztában volt, és élete végén inkább a tudományok felé fordult. Kire mosolyoghat mégis Keresztelő Szent János, miközben a testén látható sebhelyek a jól ismert Salome-történetre utalnak? Az én értelmezésemben Keresztelő Szent János mosolya felfelé mutató ujjával kétértelmű: egyrészről vigaszt nyújt a szenvedőknek, miszerint Isten képes begyógyítani a sebeket, visszaadja az életet és a szépséget az örökélet által. Másrészt pedig kineveti a Gonoszt, aki korlátoltságában azt hiszi, hogy mindezt elpusztíthatja. Cserna-Szabó András narrátora ugyanígy teszi nevetség tárgyává az Ördögöt, megteremtve egy olyan Rózsa Sándort, aki igazságot osztott, aki a szegények és elesettek pártján állt, aki az ártatlanokat megvédte, és a rosszakat megbüntette. Zárásul Umberto Eco jól ismert regényéből idéznék: „A nevetés a pórt felszabadítja az ördög iránti félelem alól... (...) ...aki az ördög iránti félelem alól fel tud szabadulni, az tud valamit.”
Cserna-Szabó András: Sömmi. Magvető, Budapest, 2015.
