Olvasónapló

 

avege.jpg

 

Vass Edit

 

A szorongás fekete kutyája

Bartis Attila: A vége

 

 

Örülök, hogy nem 2015-ben olvastam Bartis Attila A vége című könyvét, amikor mindenféle csinnadratta vette körül, és nem is tavaly, amikor megkapta a Libri irodalmi közönségdíjat. Így legalább megmaradt számomra az az öröm, hogy magát a könyvet olvashattam, és nem azt, amit köré felépítettek. Egyébként méltán lett népszerű, hiszen mindenki megtalálhatja benne a maga örömét: családregény, művészregény, történelmi regény. Továbbá a szerelmi szálról se feledkezzünk meg, hiszen ki ne akarna magának egy olyan társat, aki annyira hisz szerelme tehetségében és zsenialitásában, hogy ellopja a „műveit”, és egészen Amerikáig szalad velük, hogy ott tegye híressé? Aztán meg titokban ugyan, de megszüli közös gyermeküket. Szívet melengetően szép love story, sok női olvasó rajongása borítékolt.

Meg aztán itt van nekünk egy Szabad Andrásunk, aki a saját elmondása szerint (!) világszerte ünnepelt és elismert fotográfus, és aki 52 évesen arra vállalkozik, hogy leírja az életét, arra keresvén a választ, hogyha Isten nincs is, akkor vajon gondviselésről beszélhetünk-e egyáltalán. „Kornél azt mondta, írjam le az életem, ha az ember ránéz egyben az egészre, az ilyesmi el szokott dőlni magától.” Szabad András pedig úgy ír, ahogy fényképez: pillanatokra fókuszál, mintha nem is egy könyvet, hanem egy fotóalbumot adott volna Bartis Attila a kezembe.

A főhős számomra kifejezetten pöffeszkedő, öntelt, dölyfös alak, néha indokolatlan érzelmi kirohanásokkal és indulattal, aki ráadásul szeret szenvedni, sőt tetszelegni a maga alkotta poklában. Szabad András öntörvényű művész, aki folyamatosan meg van győződve a maga igazáról, sikeres a nőknél, végül sikeres lesz a munkájában is – melyik férfi ne akarna magának egy ilyen sorsot? A bölcselkedéseitől sajnos néha a falra másztam, éppen csak kijózanodtam az egyik hatásvadász szentenciából, mire azonnal jött az újabb. Számomra az sem teszi túl szimpatikussá Szabad András alakját, hogy Egon Schiele szemével nézi és fényképezi a nőket, és itt most nem arról van szó, hogy Schiele képeit nem értékelném, hanem arról, hogy ez a látásmód tőlem távol áll, de ez Bartis Attila részéről nagyon is indokolt, és illik a főhős karakteréhez. A szexualitás elég hangsúlyos szerepet kap a regényben, annak is inkább valami morbid, bizarr változata, mintha a narrátor ezzel akarna feloldani egy nagy adag szorongást. Ez alól az Évával folytatott kapcsolat minden szempontból kivételt képez, amivel egészen más dimenzióba emeli a zongoraművész alakját, mint Selyem Adélét vagy a többiekét.

Amint látszik, számomra Szabad András egy igencsak ellenszenves figura, viszont félreértés ne essék, ezt Bartis Attila írói erényei közé sorolnám. Lehet ezt a főhőst szeretni-utálni, ezt mindenki szabadon eldöntheti, az író egy komplex figurát hozott létre a személyében.  A szerző ugyanis nagyon pontosan rajzolja meg az alakját családi „örökséggel”, gyerekkori élményekkel és traumákkal együtt, méghozzá olyan pontosan, mintha a jungi alapú maladaptív sémák alapján tenné, de ez ugyanígy elmondható Éva karakteréről is. A regény cselekményét pedig ügyesen illeszti bele egy olyan történelmi korszakba a II. világháborútól az 1990-es évek elejéig, amely már önmagában jó díszlet lehet egy ilyen történethez.

Antipatikus narrátorunknak megvannak az ellenpontjai is a regényben. Az egyikük gróf Szendrey Éva, aki a maga humorával, finomságával, műveltségével, lényeglátásával, tapintatosságával – direkt nem használnám rá az arisztokratikus jelzőt – üdítő színfoltja a könyvnek. Számomra az egyik legemlékezetesebb jelenet a könyvben az volt, amikor a legendás családi örökségről kiderül, hogy az valójában „csupán” egy sakk-figura, egy közönséges gyalog, amin Szendrey Éva csak jóízűen nevet, főhősünk azonban ezen sem tud, tekintve, hogy egyáltalán nincs humorérzéke. Talán ez volt az a pont a regényben, ahol úgy éreztem, Bartis Attila kikacsint a sorok közül, hogy azért nem kell ezt olyan komolyan venni, mint amennyire Szabad András komolyan veszi saját magát. Ha lehet még további kapcsolat Szendrey grófnő és az elbeszélő között, akkor az a szorongásukból fakadó magány. Amíg a grófnőnek megvan az eszköze arra, hogy ezt a szorongást a főhősnél egészségesebben kezelje, addig Szabad Andrásnak nincs. Az egész regényből szinte facsarni lehetne a belső feszültséget, amivel a figurák mérhetetlenül magukra maradnak. Érdekes módon ez inkább a férfi szereplőkre érvényes: az apára és a főhősre; a női szereplők, az anya, a grófnő és Éva felül tud emelkedni ezen. Az pedig a könyv egy további különlegessége, hogy az anya figuráján kívül mindenki más elhallgatásai végül lelepleződnek.

A borítón Szűcs Attila Szoba fekete kutyával című képének részlete látható, amely mintha magába sűrítené az egész 600 oldalas könyv lényegét. Nem csak azért, mert a kutya több helyen is felbukkan: a regény elején az elütött kutya esetében, vagy amikor Szabad András az első képeinek egyikét készíti, a kiskutya ürügyén látogatja meg rendszeresen az állatorvos Imolkát, illetve narrátorunk többször emlegeti Gagarint, mint „az utolsó kutyát”. Ez a motívum pedig akkor éri el tetőpontját, amikor Éva gyerekkori traumatikus élményeire derül fény. Visszatérve Szűcs Attila festményére, ebben is van egy jó adag magány, a fekete kutya kifelé néz a reális térviszonyokat felrúgó képből, miközben szinte zavarba ejtő, hogy kire és hogyan is néz valójában. A kérdést azért is látom indokoltnak, mert Bartis Attila egy másik képet, Goyáét is beemeli a regény végén: „Egy kutyát ábrázol. Vagyis csak a fejét. (…) A szokásos távolságból nézve az ember azt hiszi, hogy a kutya kétségbeesett. Csupán ha egészen közel hajolunk hozzá, akkor látjuk, hogy valójában csodálkozik. Hogy egyszerűen csak nem érti. Azt hiszem, hogy ez a kép az egyik létező legpontosabb emberábrázolás.” Szabad András pedig eleve azért fog hozzá e számvetés/élettörténet megírásához, hogy valamit megértsen magáról, az életéről, hogy önigazolást találjon a családtörténetében, a történelemben, valamint a saját történetében a miértekre. De Szűcs Attila képe egy másik ponton is kapcsolódik a regényhez: „A szorongás olyan, mint a kutya. Addig megy, szimatol, ás, amíg nem talál magának egy csontot. Hiába nincs rajta hús, hiába nem lakhat jól vele, talán még el se tudja rágni. Mégis vicsorog, ha bárki el akarja venni tőle. Ölni tudna érte.” A szorongás ilyen, ha egyszer beengedi az ember az ajtón, akkor már ott marad, és követni fogja kutyahűséggel. Így válik jelképessé az elütött kutya motívuma a regény elején: Szabad András a saját szorongását próbálja kiírni magából.

 

Bartis Attila: A vége. Magvető Kiadó, Budapest, 2016.


Főoldal

2017. augusztus 09.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Esterházy Gitta kapja idén a Krisztina-díjatGyerekirodalmi íróképző indulHírek a Tokaji ÍrótáborbólArany János korától vizsgálja a magyar irodalom változásait a 45. Tokaji Írótábor
Versek
Vörös István: Hermész-szonettekBertók László szalmaszál-firkáiHorváth Veronika verseiGömöri György versei
Prózák
Beck Tamás prózáiAndrássy József: NagyszombatElmaradtGaraczi László: Hasítás
Kritikák
A kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: TörekValóságok között - Bogdán László könyvérőlAz emlékezés szerkezete
Esszék, tanulmányok
Csoóri Sándor és a „bartóki” modellHalmai Tamás: A Gangesz rabbijaArany-recepció a kortárs költészetbenLövétei Lázár László esszéje
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA