Major László
Nyugtalanító világkép
Kertész Imre: Mentés másként, Feljegyzések 2001–2003
Kertész Imre munkássága három főbb pilléren nyugszik: regényei és elbeszélései, valamint esszéi mellett életművének szerves részét képezik önéletrajzi jellegű írásai. Az autobiográfiai vonulatba illeszkedik egyéb alkotásai mellett (Gályanapló, 1992; Valaki más, 1997; K. dosszié, 2006; A végső kocsma, 2014; A néző, 2016) a Mentés másként (2011) is. A könyv, melynek szövege nagyobbrészt későbbi művébe, A végső kocsmába is beépül, az író 2001 és 2003 közötti feljegyzéseit tartalmazza.
Kertész kötetében előhívja azt a képet, amikor – a Sorstalanság filmforgatókönyvének írása közben – lopva Stendhalt olvas, s idézi, amit a francia író Napóleon 1812-es oroszországi hadjáratakor vetett papírra: „Amikor boldog vagyok, nem vezetek naplót, a kíméletlen elemzés árt a boldogságnak ...” (51.) Ez a könyörtelen vizsgálódás, amit a Nobel-díjas író „radikális ön- és közanalízissé” (A néző) formált, a Mentés másként feljegyzéseinek egyik meghatározó módszere, s a kertészi életmű elválaszthatatlan mozgatórugója. Önéletrajzi munkáinak hangvétele alátámasztja a teljes stendhali gondolatot is, vagyis a „kíméletlen elemzés” a boldogság akadálya azáltal, hogy szembesít az élet árnyoldalaival, másrészt azonban az analízis mint az írói alkotófolyamat része, a létezés teljességéhez járul hozzá. A Sorstalanság szerzőjétől egyébiránt sem idegenek a negatívan árnyalt elgondolások, amit az egyik naplóbejegyzés így foglal össze: „Szeretem a szép életet, amelyhez sötét gondolatok társulnak.” (191.) Ha távolról mégis megérinti az öröm, a fájdalom akkor sem hagyja el: „Hálát érzek elképesztő sorsom iránt. Néha kitépett aranyfogakból olvasztott aranyrudakról álmodom.” (219)
A naplófolyamot áthatja Kertész identitáskeresése, s az ehhez társuló kirekesztettség-érzés. Ennek a részben önként vállalt, de tragikus egyéni életútjában is gyökerező elszigeteltségének folyamodványa, hogy németnek, izraelinek, és magyarnak sem tekinti magát. „Birtokon kívüli helyzetét” mégsem csupán negatívumként éli meg, hiszen a „distancia termékenységét” művészete fontos inspirációs forrásának tekinti, miközben egyetlen hazájának az alkotást közvetítő szellemi közeget tartja. Az egykor őt elpusztítani akaró, majd felemelő Németországhoz kulturális kötelék, Izraelhez szolidaritás és érzelmi kötődés, míg Magyarországhoz – elmondása szerint – csak a nyelv fűzi, de azon túl nem érez közösséget hazájával. Mindez csupán részét képezi egy általánosabb, a korra jellemző „sorstalanság-állapotnak”, amikor az egzisztencia és a valóságos élet között megszakad a kapcsolat, amely helyzet nem kizárólag az egyén szintjén determinál, de áthatja a makro világot is, s jelentkezik például az európai zsidóság mások általi meghatározottságában.
A kilencvenes évek történéseit feldolgozó önéletrajzi írásaiban nem egyszer elmélkedik a főként német nyelvterületen tapasztalható írói sikereiről. A Mentés másként, melynek időkerete felöleli a Nobel-díj odaítélése körüli időszakot, szintén beszámol eredményeiről, amelyeket már az európai dimenzión túl is számon tartanak. A világhír kapujában a kétség az örömmel keveredik benne: „De valahogy távol-, s kívül állok az egészen, igazi »valaki más«-élmény.” (181.)
A „titokfájl” betekintést enged Kertész írói műhelyébe, s rendszeresen beszámol a Sorstalanság-tetralógia befejező kötete, a Felszámolás keletkezési körülményeiről, az alkotófolyamat nehézségeiről, a „nagy írásrohamok” elmaradásáról, ugyanakkor az örömteli nekilendülésekről szintén. Tudósít a 2001 és 2003 közötti állomásokról mindaddig, amíg elkészül a mű, ahogyan fogalmaz, az Auschwitzra vetett utolsó pillantás, amellyel – az első ötlettől számítva – lezárul az a tizenhárom év, amit megszakításokkal ciklusa negyedik darabjának szentelt. Nem csupán a Kaddishoz készült „szatírjáték” keletkezési körülményeit dokumentálja, de értelmezési keretéhez fontos támpontokat is szolgáltat. A jelen alkotásai mellett el-eltöpreng múltbéli munkáiról, így a Sorstalanságról is, melyre egyedülálló eredetisége ellenére is úgy tekint, mint olyan műre, amely többi kötetével együtt egészül ki teljes világgá. Mindemellett a régóta dédelgetett jövőbeli regénytervéről is szót ejt, A szodomai magányosról, amely töredékesen A végső kocsmában kap majd helyet.
A saját életéhez szorosan kapcsolódó történések mellett (az öregség fizikai és szellemi tünetei, a Parkinson-kór hatása az írásra, új, kétlaki életmódja, felesége daganatos megbetegedése) reagál a hazai politikai élet eseményeire is (pl. a 2002-es országgyűlési választások), de kommentálja az olyan világtörténelmi fordulatokat is, mint a 2001. szeptember 11-ei New York-i merénylet vagy az iraki háború. Továbbá hallatja hangját olyan, Európa számára azóta még kardinálisabbá váló kérdésekben, mint a bevándorlás és a terrorizmus.
Ugyan a Mentés másként Kertész Imre prózájának mellékterméke, de azon művek egyike, melyek teljessé bővítik írói világát, többek között azáltal, hogy dokumentálják alkotói életét, illetve felvonultatják a világ történéseire adott reflexióit, közvetítve az író érdekfeszítő gondolatait, s gyakran zavarba ejtő világlátását. Az életregény negatív világképe akkor sem lephet meg bennünket, ha eltekintünk a szerző korábbi megpróbáltatásaitól és depresszióra hajlamos személyiségétől, ugyanis az alkotó szerint a napló nem arra való, hogy önmagát ábrázolja, hanem azt, ahogyan a világban fennálló káosz visszatükröződik benne.
Magvető, Budapest, 2011.
