Olvasónapló

 

 patria_nostra.jpg

 

Szabó László

 

Mélységesen mély

 

„Mikor ’62-ben csináltam a légiós-iskolát (az alapkiképzést),
két sor volt: egy a franciáknak, egy az idegeneknek.
Beállok az idegenbe, jön az őrmester, és kérdi: »Hát te, mit keresel itt?«
Mondom: »Idegen vagyok.« Mire ő: »Beszélsz franciául?« »Igen«, mondom.
»Akkor állj a másik oldalra! Négy nap büntetés!« – »Köszönöm!«
  Másnap másik őrmester jön, és mondja: »Mit keresel itt, hiszen te magyar vagy?!
Állj az idegenekhez! Négy nap büntetés!« – »Köszönöm!«
A végén elmentem a kapitányhoz megkérdezni, hogy ki vagyok: francia vagy idegen.
Mert alig egy hónapja voltam a Légióban, de már háromhavi büntetésem volt…
Ő meg azt mondta: »Mától te francia vagy!«

(Spátay János provence-i magyar légiós veterán visszaemlékezéséből)

 

1.

Inkább toll és papír. Nem kapcsolom még be a laptopom. Igyekszem rendbe vágni belső nyugtalanságom. Az írás vajúdásának feszültségét. Fejemben cikáznak, mindegyik foszlány helyet követel magának, tolakodnak, lökdösődnek. Visszagondolok a könyv bemutatójára, türelmetlenkedem, hogy prizmámon újra átszűrjem mindazt, amire képes vagyok, lepároljam mindazt, amire szükségem van.

A könyv elolvasása után: ’56, Légió, belügyi elhárítás, hidegháború.

De nem! Van még valami, amit a beszélgetőtársnak vagy a recenzensnek igyekeznie kell fejtegetni. Nem a megértés, inkább az illendőség kedvéért. A szellemfejtés kedvéért. Írástudóról van ugyanis szó. Aki saját magából is kiír, kimond valamit. Nem egy hazátlan nemzedékről, hanem a haza illúziójáról. Lett légyen szó Franciaországról vagy Magyarországról.

A kitántorgó otthonra lel? És a visszatérő? És az otthon (vagy inkább itthon) maradottak?

Az otthon keresése, az otthon teremtése az önismeret nagy vizsgája az itthonról kiszakadóknak, és az itthon is otthontalanoknak. Kis történetek, kis magyar történetek a 20. század második felében (is).

 

2.

A Békés Megyei Könyvtárban rendezett bemutatón megtekintettük a könyv esszenciájaként is felfogható, ugyanazon című egész estés dokumentumfilmet.[1] Kérdések garmadájával készültem, de a film levetítése után a zsebem mélyére temettem a szépen megszerkesztett bolyongó kíváncsiságomat. Inkább beszélgessünk.

Több éves kutatómunka eredménye az ötszáz oldal, hat nagy fejezetben, dokumentumtárral, irodalomjegyzékkel. Gazdag vizuális anyaggal, de sajnos képaláírások nélkül. Mennyiségében és sokrétűségében is jelentős forrásanyagot megmozgató munka. A magyar belügyi iratok mellett a Francia Idegenlégió Aubagne-i Dokumentációs Központjának fondjai tanúskodnak az oral history-kutatás visszaemlékezéseivel, interjúival, kérdőíveivel egyetemben.

A szerző alapozza meg a magyar légió-kutatást. De Rejtő Jenő idézetei minden nagy fejezet előtt! Tehát Nóvé Béla csak a második téglasort rakja, néhol belejavítva az elsőbe. Illően, elegánsan.

Egy sokfelé szétrajzó, de komplex képet nyújtó észlelet a könyv. A részből az egészet bontja ki. Közösségükből kiszaggatottakon keresztül a közösséget magát és korát. Szociálpszichológia, metatörténet feszül a függöny mögött. Hol egyszerűen ismeretközlő, hol arcpirítóan mélybevágó mondatok között lavíroz az olvasó. A függöny néhol hirtelen húzódik szét, arcon csapva minket. A történészi munkát így fűszerezi a szépírói ösztön.

 

3.

Háborúból háborúba. A vidéki és a budapesti utcákról a Szaharába. Mindeközben menekülttáborok, nemzetközi segélyszervezetek, toborzás, behajózás. Majd az algériai (polgár)háború.

A szerző már egy 2013-as kiadású esszé-tanulmány kötetében is foglalkozik az ’56 utáni disszidens kamaszok történeteivel.[2] Vannak itt Vietnamban szolgáló amerikai tengerészgyalogosnak elszerződöttek, vagy angol vájártanoncoknak beálltak. Az idegenlégióban „période hongroise”-ról beszéltek 1956 után. Egy „nemzedéki sorsrepertoár” bontakozik ki a lapok sorai mögül.

És érkezik a honvágyra apelláló kádári propaganda. A korai konszolidáció eme érdekes kísérlete, és pszichés látlelete. A keresztmetszet – még ha szűkös is – mindig megadja a lehetőséget a panoráma befogására, pontosabban az igényére. A légiós történetek mellett megérkezik a kádári Magyarország valósága. Milyen az itthonmaradottak „otthona”? Mit jelent „haza” térni?

Kémregényben és sakkjátszmában, hidegháborús montázsban vagyunk. A hírszerzők, a besúgók, az ügynökök világában. Kalandos hazatérési és beszervezési kísérleteket olvashatunk a magyar belügyi akták jóvoltából. Kulcslyukon keresztül pisloghatunk be a hatvanas évek szocialista Magyarországára, a fontoskodó és ideológia-barbár belügyes hétköznapokra, a „homo sovjeticus”-ra. Vagy a kádári jelzőt latinosítsuk? Döntse el mindenki maga! De hogy ne érezzük a magunkra hagyatottság szorongató érzését az információk dzsungelében, a narratívák rengetegében, Nóvé Béla könyve ismeretekkel gazdagít. Információ és ismeret ugyanis nem egyenértékűek.

 

4.

A bizalomról való közös gondolkodásra hív a könyv. Felmutatva egy nemzedék sorsán keresztül ennek elvesztését, visszaszerzését. Mindezt egy atomizálódó, pusztuló erkölcsű, foszladozó társadalmi szövetű és a társadalom egészét felügyelet alá helyező Magyarországon, vagy – a vissza nem térő légiósok kontextusából – Magyarország emlékével.

„Akiket idegenbe száműztek, maradék kapaszkodójukat is elvesztették…” – írta a Bibó- és Orwell-olvasó Nóvé Béla még a nyolcvanas évek közepén történelempedagógiai kísérlete kapcsán.[3] Ugyanez történt az ’56-os disszidált fiatalokkal is? Vagy netalántán a magyar társadalom nagy részével? A forradalom utáni intézményesített amnézia nem száműzetést jelent? Érzek egy párhuzamot a jelen könyv témája és a fiatalkori pedagógiai kísérlet között. A párhuzam summázatja: a történelem (az utca forradalma ’56-ban vagy a „forradalmi emlékezet”) felszabadít. Legalábbis egy időre!

Minden vérbeli pedagógus – kiváltképp történelemtanár – ismérve a szociálpszichológiai érdeklődés. Nóvé Béla könyve is ezen a talajon áll, még ha Ő nem is tanórai keretek között tanít. Mert tanít!

Thomas Mann nagy opuszát, a József és testvérei első kötetét az alábbiakkal indítja: „Mélységesen mély a múltnak kútja.” Szerzőnk egy korábbi írásában a kutat „latrinára” cseréli, és „derítőnek” szánja a magyar történelemről, történelmi tudatról értekező írásait. A Patria Nostra hiánypótló könyv, és a derítés újabb állomása. És ez nem lehet befejezett, nem lehet lezárt. Egy húron pendülünk.

 

Nóvé Béla: Patria Nostra. ’56-os menekült kamaszok a Francia Idegenlégióban. Balassi Kiadó, Budapest 2016.



[1] Patria Nostra (rendezte és a forgatókönyvet írta: Nóvé Béla. Dunatáj, 2016). Békés Megyei Könyvtár, bemutatója 2017. január 16-án.
[2] Nóvé Béla: Múltunk ha szembejön – Önkényuralmi emlékeink. Noran Libro, Budapest 2013.
[3] Nóvé Béla: Történelem mint terápia. Egy nevelőotthoni játékkísérlet. Életünk 1986/9-10. sz.

2017. április 10.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Csider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészébőlMarkó Béla: Bronzvilág
Prózák
Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűenArról, hogy mi a groteszk
Kritikák
Áll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túl
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA