Décsy Eszter
Kalandozás tipográfia
és regény találkozási pontján
Bár nagyon szeretem a kortárs művészetet és irodalmat, a nagyon absztrakt, kísérletező vonalaktól azért gyakran tartok egy kicsit, riaszt az öncélúság, a belemagyarázás, a túlművészkedés, ugyanakkor szeretem is a kísérletező, bátor gesztusokat. Meg, persze, a jó regényeket. Storno Milán, alias Sipos Máté Földalatti nyár című regénye pedig éppen ilyen.
Storno Milán tipikus egyetemista a tipikus budapesti hétköznapokban, valamikor 2015 és 2017 között. Tipikusságában is átlagos. Egy tipikus szórakozóhelyen dolgozik poharasként, a főnöke tipikusan tirpák kisvállalkozó, a fizetése pedig ennek megfelelően a diákmelós kategória. Állandó barátnője nincs, csak egy lakótársa, sorstársa, aki hozzá hasonló nihilben és céltalanságban tölti a napjait. Főhősünk is csak sodródik, főleg az éjszakában; olcsó pia, fű, cigi, ami belefér. Az egyetlen bizonyosság, ami már a regény elején kiderül, hogy Storno zseniális érzékkel figyeli meg a környezetét. Megfigyel, regisztrál, helyzetjelent, elemez, szarkasztikusan, ironikusan, tömény cinizmussal, és, persze, ebből fakadó humorral.
Munkájából hamar elege lesz, felmond, és lakótársával a nyár elején nekiindulnak az országnak, minden komolyabb terv nélkül, hogy egyfajta magyar ipszilongenerációs “Félelem és reszketésre” induljanak, hogy keressék az értelmet, a célok illúzióját. Kalandok, új ismeretségek, ahogy az egy tipikus nyári regénytől elvárható, akadnak bőven, de végig ott lebeg egyfajta be nem teljesülő ígéret, a célok ígérete, ami a mostani generációt boncolgató diskurzusoknak is gyakran előkerülő témája. Ez az iróniája és egyben tragédiája is. Teszem hozzá, ezt mondjuk most, amikor még nem látjuk, hova futhat ki ennek a generációnak a sorsa.
A történet önmagában is nagyon szórakoztató, lendületes, gördülékeny, letehetetlenül visz magával, és igen gyorsan át is pörgethető. Az a fajta könnyed regény, ami olyan irodalmi igénnyel készült, hogy még véletlenül sem felejteném a tengerparton. Egy-egy humorosabb elem vagy cinikus megszólalás kifejezetten emlékezetes. Emellett valóban reális generációs helyzetjelentésnek tartom.
Amitől viszont magasan kiemelkedik a hasonló témájú regények közül, az a könyv maga, mint a történet fizikai hordozója. Az elején még csak alig, de a regényben haladva egyre sűrűsödnek a tipográfiai gesztusok, kezdve egy elkülönített szekciótól és eltérő betűtípustól, folytatva egészen odáig, hogy komplett oldalak esnek szét, folynak egybe, a történethez igazodnak a betűméretek is (pl. a hotel neve), és végül a legmerészebb kötészeti gesztus (és egyben a kedvenceim), a rejtett oldal és a párhuzamos dialógus (élőbeszéd és chatelés az asztal alatt). Mindettől élő, kissé interaktív a könyv, olvasóként újra kell gondolnom a hagyományos szövegekhez és könyvhöz való viszonyomat, és bátran kell alávetnem magam, hogy kísérletezzen rajtam, vajon széttépem-e, értelmezem-e, gyorsan átlapozom vagy időzöm az ilyenek felett. Borzasztóan élveztem ezt a kalandot!
Storno Milán: Földalatti nyár, NOW Books & Music, 2016.
