Nagy Dániel
Aki szenvedélyesen nagyít
„British breakfast kolbásszal, jézusom, de szeretem a kolbászt” (J.-P. Toussaint: A fényképezőgép)
„Kissé bizonytalanul kezdtem azt érezni,
hogy az elém táruló valóságon a fáradtság jelei mutatkoznak.” (J.-P. Toussaint: A fényképezőgép)
„Semmittevésen azt értem, hogy az ember csak lényeges dolgokat csinál,
gondolkodik, ír, zenét hallgat, szeretkezik, szerelmeskedik,
uszodába jár, gombát szed." (J.P. Toussaint: A televízió)
Jean-Philippe Toussaint. Író, forgatókönyvíró, rendező. 1957-ben született, Brüsszelben. Nős, két gyereke van. Anderlecht-szurkoló. Esterházy Péterrel közösen írt könyvet, melynek címe: Zidane melankóliája / Toussaint reménye. Ezenfelül még elég sok dolgot írt. Filmet is rendezett a saját regényéből. (Még szép, hogy a sajátjából!) Ennyit róla röviden.
Kapcsolatunk Pesten kezdődött. Bóklásztam a könyvtárban, ahogy szokás, és úgy alakult, hogy a „t” betűnél kicsit többet bóklásztam, és akkor láttam: J.-P. Toussaint: A televízió. (Mondtam is magamban: „Jézusom, ki ad ilyen címet egy regénynek?) Hát ő, J.-P. Toussaint. Ennek köszönhetően komoly kutatómunkát végeztem (Wikipedia), és kiderítettem, miket lehet tőle olvasni. Én a korai kisregényeiből olvastam négyet (A fürdőszoba, A fényképezőgép, Monsieur, A televízió), így ezek a szövegek segítettek hozzá a toussaint-i hős megismeréséhez, valamint ezeknek a szövegeknek köszönhetően derült ki, hogy Jean-Philippe Toussaint az én kedvenc íróm. Hogy miért, azt most itt megpróbálom elmondani, és meggyőzni lehetőleg mindenkit: olvassanak Toussaint-t, rohanják le a legközelebbi könyvtárat, és követeljenek maguknak egy Toussaint-regényt. (Csókolom, egy Toussaint-t kérek!)
Szóval a kisregények. Az ő kisregényei. Röviden a szerkesztésről: lazán szerveződő humoros kalandocskák, banális, felnagyított történetek adják a regények vázát. A szövegrészek közti egyetlen összetartó erő az a többé-kevésbé azonosítható toussaint-i „hős”, akinek se preferenciája, se komoly terve nincsen a jövőre nézve. Például: „Monsieur immár – még inkább, mint valaha – örökké csak egy széken üldögélt. Nem is akart többet az élettől, nem, csupán egy széket. A széken ülve azután két végtelenségig halogatott cselekvés között igyekezett az egyszerű mozdulatok megnyugtató gyakorlatában találni menedéket."
Elvan tehát. Létezik. Csinálgat ezt-azt. Elmegy Milánóba kezeltetni tyúkszemét, megpróbál leszokni a televízióról, bezárkózik a fürdőszobába rádiót hallgatni, beiratkozik egy autósiskolába, sőt, ha „kell”, szerelmes is lesz. Csak úgy. Miért ne. A lényeg: semmi komolyság! Nem akar komolyan „lenni”. Megvárja, míg a világ tesz vele valamit, de ő aztán nem tesz semmiféle erőfeszítést környezetének uralása érdekében. Nem akar találkozni a valósággal („Egy pillanatig ideálisan nem voltam sehol.”), nincs kedve, ezért „elsáncolja magát gondolatai közé”. Olyan helyet keres, ahol „megszabadul attól a kínos helyzettől, hogy nincs tisztában a dolgok és az emberek minőségével”. Fürdőszoba, hotelszoba, telefonfülke stb. Ahogy mondja: „Leteszünk arról, hogy magunkat a kimeríthetetlen valósághoz mérjük”, és megjegyzi: „A valóság elleni küzdelemben sohasem szabad pánikba esni”.
Hozzátenném, hogy a toussaint-i karakterhez hasonló „hőst” több helyen fölfedeztem. A filmművészetben a Truffaut által életre hívott Antoine Doinel alakja hozza ezt a bizonytalan, identitás nélküli figurát. Például a Lopott csókok című filmben. De Szijj Ferenc versében is: „Napról napra megfeszített munkát végzek, hogy megmaradjak a lét felszínén / Kezdődik azzal, hogy reggel óvatosan kell fölriadnom, mert az ágyam / kissé balra lejt, s végződik azzal, / hogy az este az álmoktól való félelmet / az idővel kell eltöltenem.”
Antihőseinél mindig ott van az identitás iránti kétségbeesett vágy, amit nem az önmegvalósítás vagy a „ki vagyok én?” kérdése felől akar megírni, inkább a „hogyan kellene lenni ebben az irdatlanná hatalmasodó civilizációban?” problémát emeli be a szövegekbe. Mindezt szerethetően, franciásan, ügyes iróniával. És hogy a szerelmi szálak kedvelőit is megnyugtassam: én még nem olvastam olyan szerzőt, aki ennyire szépen segítené bele hőseit a szerelembe. Beletanulnak egymásba, azt hiszem, így a legpontosabb, beletanulnak egymásba Toussaint szereplői, hogy aztán szerelmesek legyenek. Szóval ügyes író.
Ezeket tudva most már tényleg rohanják le a legközelebbi könyvtárat, és követeljenek maguknak egy Toussaint-regényt. (Csókolom, egy Toussaint-t kérek!)
Jean-Philippe Touissant: A televízió, Jelenkor Kiadó, 2000.
