Major László
„Megszűnt a túlélési létállapot”
Kertész Imre: Felszámolás
A regény egyik főszereplője, Keserű számára a valóság, pontosabban, ahogyan ő nevezi, „az úgynevezett valóság” – hiszen főként a realitás elemei hiányoznak az életéből – egyre inkább a létfélelemtől átitatott „problematikus állapottá” válik. Ebben a kiúttalanságban, melyet a hajléktalanok fizikai létbizonytalansága és Keserű velük való kényszeres kapcsolata is szimbolizál, a hamleti kérdés parafrázisa így hangzik: vagyok vagy nem vagyok? A választ Keserű elhunyt barátja, az öngyilkosságot elkövető B. eltűntnek hitt regényétől várja.
A Felszámolás komplexitása a műfajok keveredése (regény, dráma, detektív- és szerelmi történet), a két főhős (B. és Keserű) felvonultatása és az időbeli ugrások mellett a narráció összetettségében is megnyilvánul. A regény eleje és vége egyes szám harmadik személyben íródott, a közrefogott részben Keserű, valamint B. volt felesége, Judit veszi át az elbeszélő szerepét, míg az ő történetükbe ágyazódnak B. Felszámolás című komédiájának részletei, illetve B. két búcsúlevele. Az elbeszélés és a színdarab részleteinek váltakozása, a valóság és az irodalom keveredése Keserű életének nyomasztó valószínűtlenségét jeleníti meg, kiemelve azt a tényt, hogy az irodalmi szerkesztő az élet legnyilvánvalóbb mozzanatait is csak a világirodalmon keresztül tudja értelmezni, mivel az irodalom már eltávolította az élet természetes logikájától. A stilizálás és a valóság viszonya, melyet a regény elején szereplő Samuel Beckett idézet is felvet, végig a regény egyik központi kérdése marad.
Keserű azért kezd nyomozni B. eltűntnek hitt regénye és öngyilkossága körülményei után, hogy élettörténetéből kimentse a magáét, ezáltal jobban megértse önmagát, saját életének folytatására vonatkozóan iránymutatást kapjon. Keserű számára ugyanis B., az Auschwitzban született író az évek során igazodási ponttá vált, s egyfajta függőséggé is egyben, aki ráébresztette az „egyetemes tehetetlenség” tragikumára, s közelebb vitte a „felderíthetetlen okok világához”, azaz Auschwitzhoz. A szereplőket a múlt kapcsolja össze, pontosabban az, hogy mindannyian túlélők (ha nem Auschwitz, akkor a kommunista rendszer túlélői), akik az ellenállás megszűnése után vákuumban találják magukat, s nem tudnak a diktatúra helyén támadt űrrel mit kezdeni. B. búcsúlevelében, a rendszerváltás környékén ezt írja barátnőjének, Sárának: „Megszűnt a létezésem ürügye, megszűnt a túlélési létállapot… Nincs kedvem kilépni a börtönből, a végtelen térbe…"
Miközben Keserű B. eltűnt regénye után nyomoz, szembesül barátai kudarcaival. Erre utal Kertész, amikor így fogalmaz: „Keserű látott maga körül megoldásokat, jobbakat is, rosszabbakat is, sőt, ha alaposabban meggondolta, életek helyett is megoldásokat látott csupán.” Az egyik radikális „megoldás” B. öngyilkossága volt. Kürti számára, akinek meghasonlása hátterében a politikához fűződő megalapozatlan reményei húzódtak, végül a „kiút”, a folytatás a betegség lett. Felesége, a vallásos Sára „megoldása” abban állt, hogy ő az életet kötelességnek tekintette, s – B.-vel való viszonya ellenére is – ezt a kötelességet férje, Kürti testesítette meg számára. A B.-hez hasonlóan zsidó származású Juditnak az elmenekülés a múlttól és a barátaival való teljes szakítás jelentette a kibontakozás átmeneti lehetőségét. Elválásuk okát szimbolizálja, hogy amikor Judit egy társasutazásra hívja B.-t, akkor az író szemére veti, hogy úgy tesz, mintha a világ nem a gyilkosok világa lenne, s kényelmesen be akar rendezkedni benne. Erre válaszul Judit így indokolja meg, hogy miért lép ki B. életéből, miért szakad el vőlegényétől, Auschwitztól: „Biztosan igazad van, Bé, a világ a gyilkosok világa, mondtam neki, de én mégsem akarom a világot a gyilkosok világának látni, én olyan helynek akarom látni a világot, ahol élni lehet.” B. ugyanakkor elismeri Judit áldozatvállalását, amikor a búcsúlevelében a regény kéziratának, vagy ahogyan ők ketten emlegetik, az élet elleni vádiratnak az elégetésére kéri fel: „Neked kell elégetned az iratot, amelyben szánalmas és mulandó történetünket a kezedbe helyezem: neked, akin énáltalam Auschwitz – ártatlanul és Auschwitz ismerete nélkül – a legmélyebb sebet ejtette.”
A Felszámolás tetralógiát alkot a Sorstalansággal, A kudarccal és a Kaddis a meg nem született gyermekért című Kertész művekkel, s – mint a címe is utal rá – e regénnyel be is fejeződik az Auschwitz-történet. Iris Radisch a Die Zeitban a Sorstalanságot a Felszámolással összevetve kiemeli: „A fiatal férfi tragikus közvetlensége helyére a kétség és az elmélkedés lépett.” Az utódokról szólva, akiknek nincs közvetlen tapasztalatuk Auschwitzról, így más a Holocaust-képük, a szerző megállapítja: „Ők már nem tanúk, hanem már csak érintettek, sérültek, akik a sérülésük eredetét alig ismerik.” Radnóti Sándor a Holmiban Köves Gyuri és B. gyökeresen eltérő Auschwitz-problematikájáról beszél: „az egyik érzéki és tapasztalati, a másik metafizikus.” A Sorstalanság főszereplője „nem válhat B.-vé, Auschwitz teoretikus megszállottjává és betegévé.”
A felszámolás folyamata a regényben szinte mindent elér, ahogyan Keserű megfogalmazza: "… ebben a formájában minden és mindenki megszűnik." A háttérben zajlik a kommunista diktatúra felszámolása, ugyanakkor a rendszerváltás is inkább az általános felszámolás időszakaként jelenik meg, semmint reményteli kezdetként. "Értelmetlenné vált, elmondhatatlan életek" is felőrlődnek, különösen B. élete. A kiadó, s így részben az irodalom is, felszámolás, legalábbis átszervezés alatt áll, s épp azon az „úgynevezett szerkesztőségi értekezleten” jelentik be a kiadó jelenlegi formájában való megszüntetését, ahol Keserű B. hagyatékának kiadását akarta javasolni. B. regényének elégetése is ebbe a sorba illeszkedik, s egyben az Auschwitz-téma befejezésére is utal. Korábban Keserű nagyapja is radikálisabban szakított a múlttal, amikor még az első világháború idején „felszámolta” a Kesselbach nevet, s felvette a Keserűt, mert állandó keserűségben élt nagyobbik fia elvesztése miatt.
Keserű – Kertész egyik alteregója – szempontjából az életre adott elsődleges válasz az irodalom, még akkor is, ha a mű végén kétségei támadnak hivatásával kapcsolatban. Kertész másik alteregója, B., akinek látszólag az írás volt az egyetlen kifejezési eszköze, mégis úgy vélte, s erre utal Juditnak írt búcsúlevelében is, hogy az ember igazi kifejezésmódja nem az irodalom, hanem az élete, és még ez is elégtelen.
Kertész az utolsó jelentben visszatér a nyitóképhez, s Keserű ismét a hajléktalanokat nézi ablakából, de nem a szociális érzékenység, társadalmi igazságosság nézőpontjából szemléli őket, hanem párhuzamba hozza saját életét az övékével, akik folyamatos jelenben élnek, akiknek se múltjuk, se jövőjük nincs, noha nyilvánvalóan volt egy-egy szomorú történetük, amely a jelenlegi helyzetükbe juttatta őket, de ami már elvesztette jelentőségét. Saját „értelmezhetetlen és visszahozhatatlan” történetének tudatában Keserű számára továbbra is nyitva marad – ugyanúgy, mint a fedélnélküliek esetében – a hogyan tovább sürgető, ugyanakkor egyre hiábavalóbbnak tetsző kérdése.
