Demus Zsófia
A részletek hangoltsága
Garaczi László, Wünsch híd, Magvető, Budapest, 2015.
Hangok, fények, tapintások, érzések, érzetek, ízek halmaza, ahogy az időn, időkön átívelve megjelennek; erősen, tompán, halványan, fáradtan, melyek később már csak emlékek, hangulatmaradványok Garaczi László Wünsch híd című kötetében, mely kilenc nagyobb fejezetből és további hét kisebb részből áll. „Külön vannak egymástól és a világtól. Idegenek, formájuk a távolság. Bennük vagyok, részük vagyok, ők vagyok, mégis messze vannak. Távolodás, közeledés ritmusa adja ki őket. Megfertőztek, mert így látok. Mindent feláldozok valakiért, akiről csak annyit tudok, hogy körém nő.”(28)
Ezek a darabkák kísérik az elbeszélőt időben és térben, ahogy mindezeket tapasztalja: egyfajta lét-sűrűség, létfilozófia. Melankolikus képzetek, pillanatnyi felhorkantások, álomszerű láttatás, amit a mindennapi leírások élesztenek fel. A fragmentáltság ezt a sűrűséget, ezeket a képzeteket újra és újra megtöri, megkönnyítve az olvasást, de akár a feldolgozást is. Garaczi László ebben a kötetben egy olyan játékra hív bennünket, melyet nem biztos, hogy valaha megérthetünk; de az is lehet, hogy teljesen más szabályokkal, eszközökkel kezdjük el játszani, talán a végére érünk, talán a felénél lesz a vége.
Ezen az úton, ebben a játékban a kötet elbeszélőjének sokszor akad társa, néha az anya, néha Liza vagy csak valaki a mindennapokból; a tiszt, az ószeres, az emberek. Azonban az anya és Liza alakja sokkal erőteljesebb az elbeszélésben a többiekéhez képest, bár az anya a szerepét betöltő funkciókon kívül kevésbé jelentős, de képviselhet egyfajta állandóságot, míg Liza néha erőteljesebb körvonalat, kontúrt kap, máskor elveszti jelentőségét. A Wünsch híd című fejezetben teljesebb képet kaphatunk róla, bár ez inkább az elbeszélőre vonatkoztatva létezik, aki itt az egyedüllétet keresi.
„Mindig is ide igyekszünk. Hogy lesz a semmiből valami, a valamiből más, a másból semmi, a semmiből semmi? Mindent értenél, ha ezt érted, ezért nem értheted.” (141)
Ez a játék, a tapasztalatok, cselekedetek, gondolatok, de akár az érzések is mind az Ön felé haladnak, ugyanakkor nem feltétlenül az Ön megismerése a cél, ez csupán része ennek a „megpróbáltatásnak”; értelmezése annak, hogy mit és miért tesz, mit kellene még tenni. „Ha nem beszélsz, nem érnek el. A csönd megvéd a szurkálódástól. Szürke arc az asztallap fölött. Mozdulatlan, de valami átszakítja a hártyát, sarjadzani kezd benne. Vagy épp a hallgatás jelöl ki, a nyugtalanító elkülönülés. Valamit titkol. Bomlaszt, miközben bomlik. Szóra bírni, elhallgattatni a csendjét. Letörölni szájáról a jelet.” (44) Meglehetősen nehéz feladatnak bizonyul az érzéseket, gondolatokat megérteni, körvonalazni, melyek sokszor megmagyarázhatatlanul élednek fel, halnak el, ezért a kötet egyfajta attitűd-vizsgálat, keresés. Ezekben az attitűdökben különböző állapotok jelennek meg, szorosan összeforrnak, például az ellenállás, menekülés, a céltalan álldogálás, „nem haldoklok, hanem terjedek” (49), a belefeledkezés és a feloldódás. A kötet megtervezettsége, a fejezetek szigorú elosztása próbálja valamelyest (a látszat kedvéért) ezt a csapongást megfogni. Feltételezések, következmények, szakadozott képek, az emlékezés-felejtés kettősége, lírai prózaiság, kompozíció-keresés ez a kötet, melyek elhomályosíthatják az egészet, ha valaki az egészen egy összefüggő történetet ért. Azonban mindez a Wünsch híd tetejéről jól látható, és ez az élő-metaforikus hely a városligeti „semmi” felett alkalmas egy olyan párhuzamra, melyet a szövegek felett érzünk, érezhetünk.
„Kimondasz egy szót, nem tudod, hogy kimondtad-e, és mit jelent hallani. Ordít az agy, hallgat a száj. Minden tagod ép, de nem akarod, amit akarsz. Nem érzel csalódást, hajrá Isten. Ittál a mocsárból, lenyúztad az ént. Mi ez a hülye zene? Ha ki tudnál menni innen.” (72)
