Limpár Ildikó
„Amikor oszlásnak indultunk...”
Daniela Kapitáňová: Könyv a temetőről
Amikor 2000-ben megjelent a Könyv a temetőről című írás, hónapokig nem lehetett tudni, hogy a szerző valójában Daniela Kapitáňová, aki első regényét egy Samko Tále nevű, fizikai és értelmi növekedésben egyaránt visszamaradott férfi önéletrajzi írásaként tárta az olvasóközönség elé. A szlovák-magyar (v)iszonyt is jócskán pellengérre állító regény az év könyve lett Szlovákiában – Magyarországon viszont egészen 2016-ig kellett várni a megjelenésre (mondhatni: egészen addig, míg végre Szlovákia lett a díszvendég a Könyvfesztiválon). Márpedig erre a könyvre itt, Magyarországon is égetően nagy szükség van: Samko Tále karaktere sajnos nagyon is sokatmondó a szlovák határtól innen is.
Samko egy letűnt kor maradványa. Megragadt nemcsak testi és szellemi fejlődésében, de megragadt a régi rendszerben is. Mivel szellemi képességei nem engedik meg, hogy kritikusan álljon a számára elérhető információkhoz, képtelen meglátni-átlátni a kommunizmus embereket megnyomorító mechanizmusát, s így besúgóként hű kiszolgálója lesz a rendszernek. Értelmi fogyatékossága szimbolikusan jelzi a hanyatlást, és egyaránt utal a szétesett kommunizmusra, a beteg múlt utáni groteszk, nosztalgikus vágyódásra, valamint arra a több rétegű bomlásra, amit a kommunizmus okozott az emberek életében: a morális diszintegrációra, ami megfigyelhető Samko rasszizmusában, xenofóbiájában; és a történetfolyamból kirajzolódó, tönkrement életek szétesési folyamatára.
A narrátor debilitása, és annak konzekvens tagadása szomorú korrajz: felnagyítja azokat az emberi tulajdonságokat, amelyek élhetetlenné teszik saját világunkat. Samko saját, beszűkült világában ugyanis nincs remény az észérvek meggyőző erejére: „Csak azt az egyet nem értem, hogy miért írta, hogy az emberek [Szlovákiában] fajgyűlölősök, ha egyszer nem az emberek, hanem a cigányok lopták el a táskáit, bőröndjeit, meg a teniszütőit, hát nem?” Samkónak esélye sincs felismerni saját hibáit, mások hibáit vagy erényeit, mert nem képes gondolkodni, és csak megy az árral, és mindig azt gondolja, amit a többség.
A narrátor karaktere egyszerre idézi a hanyatló amerikai Dél irodalmának emblematikus, idióta karaktereit, némi Forrest Gumpot, mely azonban mentes mindenféle romantizáló kísérlettől, egy csipetnyi Charlie-t a Virágot Algernonnak című regény elejéről – és Mészáros Tünde fantasztikus magyar fordításának köszönhetően egy jó adag Sárbogárdi Jolánt is. Ennek megfelelően, bár a regény igencsak komor és fájdalmas témákat hoz elő, szórakoztató olvasni, és sokszor sarkall hangos nevetésre, majd utána gyors szégyenkezésre. A nyelvezet önmagában is jellemzi a kommunizmus és posztkommunizmus groteszk élményét – és csak még bizarrabb lesz az olvasási élmény attól, hogy nevetnünk kell azon, ami nem nevetni való, majd utána reflexszerűen lehajtjuk fejünket, mintegy azonnali büntetést kiróva saját magunkra, mintha attól tartanánk, hogy „Azok ott fönn” minket is figyelnek, és ráadásul úgy tartják, Samkón tilos nevetni.
Samko azért lett ennyire erőteljes irodalmi karakter, mert hiányzik belőle az intelligencia, ami ahhoz szükséges, hogy bármit is egy elvont síkon, metaforikusan értelmezzen. Így minden, amiről ír, számára a kézzelfogható valóság, mi pedig nyüszítünk amiatt, hogy tényleg az – ám számunkra szimbolikus jelentőséggel bír. Így lesz az egyirányú út, amelyben nem tud megfordulni Samko, hiába is szeretne másfelé menni és elkísérni Darinka Gunárovát, a változásra képtelen életút szimbóluma; a felvonulás utáni „oszlásnak indulás”-ból pedig a kommunizmus alatti bomlás, ami egyenesen a posztkommunizmus rothadó terébe, a temetőbe vezet.
Daniela Kapitáňová: Könyv a temetőről. Ford. Mészáros Tünde. Magvető, 2016.
