Artzt Tímea
Tóth Krisztina bemetszései
Tóth Krisztina: Pillanatragasztó
Kíméletlen valóságábrázolásával, orvosi szikeként metsző pontosságával Tóth Krisztinának sikerült a lehető legtávolabb kerülnie a női szerzőkre aggatott címkéktől. Már-már megdöbbentő az az illúziómentesség, amely az általa szemléltetett valóságból borul ránk.
A lírikusként elismert szerző a Vonalkód (2006) és a Pixel (2011) című novelláskötetei, majd az Akvárium (2013) című regényének megírásával foglalt helyet a kortárs prózairodalomban. Legújabb kötetének darabjai tovább erősítik pozícióját. Tóth Krisztina újraolvasásra ösztönző technikája abban áll, hogy sokszor késleltetve derül ki, hogy kik az elmúlt huszonöt év emlékidézésének narrátorai: férfiak vagy nők, vagy az a bizonyos egyes szám harmadik személyű szenvtelen és nemtelen elbeszélő.
Vannak, akik ridegnek és nyomasztónak találják valóságlenyomatait, melyekben az idill nyomai alig sejlenek fel. De balgaság volna számon kérni a művészen, hogy a valóságnak mely szeleteit ábrázolja, hogyan rendezi ötleteit ötször ötös novellaciklusba, és hogy mi lenne az a ragasztóanyag, ami ezeket összeköti. Meglátásom szerint nem más, mint a víz- és üvegfelületeken tükröződő motívumok (szem, fátyol, gyűrű, galamb) és a líraiság.
A Doors-szal nyíló szövegben rögtön eluralkodik a szem motívuma:„Két éve úgy járkálok ebben az átkozott városban, hogy mindenen átvilágít egy kék szempár.” A telefonfülke üvegkatlanában tárcsázó fiatal lány önjellemzése kiábrándító: „Öregedő szomorú test vagyok én is a huszonöt évemmel. Lehetnék ember, nő, anya: de csak egy sebhelyektől lyuggatott tok vagyok. A sebek ajtókat nyitnak a testen, mindig kiszökik rajtuk egy kis lélek, alig maradt belül valami.”
Alig akad a kötetben egészséges kapcsolat- és jellemrajz, a Gyűrű című novella házas- és szerelmespárjaitól eltekintve. A középkorú férfiak szeretőt tartanak (Doors, Ismerlek téged, Tímár Zsófi muskátlija, Végül is még nyár van), a fiatal nők bármilyen kapcsolatra hajlanak (Napfogyatkozás, Földlakó). Egyedül A 28-as szoba kulcsának hősnője mond nemet, bár ő sem erkölcsi okokból, inkább a minden szeretőjét ugyanabba a panzióba fuvarozó férfi viselkedésének rutinszerűsége miatt. Az elvált, elhagyott vagy gyerekeik mellett is magányos asszonyok tünetei között ott az alvászavar (Az álomrestaurátor), a tisztaságmánia és a hiábavaló küzdelem a betegség és az öregedés ellen (A kulcs, Kacér).
A könyv legnaturálisabb darabjában egy túlszőkített, anorexiás, erotikus műsort vezető nő tépi fel a pláza mosdójának ajtaját, ám mire beér, már késő. Folyik a barna lé, miközben egy tini kamerázza az eseményeket. Ez milyen mozi? – folytatásaként az Amerikai Psycho kockái peregnek tovább a falba csapódó tini fejével.
A székelés, hányás motívuma több novellában is megjelenik (Végül is még nyár van, Megint büdös a víz). A családok rothadásából (A kulcs), a személyiségek válságából (Kacér), és a munkahelyi megfelelési kényszerből (Pillanatragasztó) – a rendszerváltástól napjainkig – nem fakad más, mint salakanyag, mégha a Sziget Fesztiválon léptünk is bele 1999. augusztus 11-én (Napfogyatkozás).
De milyenek is lesznek ezek a ragasztott pillanatfelvételeknek, melyek nem nevezhetők sorozatoknak? Kiábrándító valóságot-feltáróak, mert legyen szó meghitten beszélgető mediterrán asszonyokról, galambokkal övezve egy napsütötte téren, vagy szerelmi légyottól megittasult kamaszról, aki boldogan teker kerékpárján hazafelé, mindig beköszön a tragédia. A Galamb szereplőjét félholtra verik a nyílt színen, valószínűleg hűtlensége miatt; a boldog biciklistát pedig egy ön-akasztást végző esőkabátos nő teste üti ki a nyeregből (Valaki).
A kötet legátütőbb szövege a Játszódjatok! – melynek öt erdélyi férfi, köztük egy apa és a fia, a szereplői. Húsvét előtt jönnek Magyarországra dolgozni, míg módos megbízóik nyaralnak. A férfiak minden munkát elvégeznek a ház körül, sőt a környék lakóinak is. A nekik szánt élelemhez, sörhöz nem nyúlnak. Két héten át csak dolgoznak: lesoványodnak, borostásak, majd teli zsebbel távoznak. Hazaútjukon kilométerről kilométerre változnak át, s válnak egy féktelen roadmovie hedonista ámokfutóivá. A kamasz: üres, szakadt övtáskával tér haza.
A szerző kibonthatná történeteit, de napjaink tragédiái annyira közhelyesek. Magukra utalt rákos anyák (Kacér, Ahogy eddig), bunkó, állatkínzó újgazdagok (Falkavezér), gyermeknyomorító csonkacsaládok (A kulcs), vagy hajléktalanná lett állami gondozottak. Az Egyszer már nyertem című záródarabban, az otthon nélküli fiú egy bútoráruház kiállítótermében ünnepli huszonötödik születésnapját, miközben amerikai életről álmodozik.
Tóth Krisztina prózavilága – vezessen bár nagyvárosi panelházakba vagy levegősebb vidéki tájra – mindenütt felszikrázik. Mondatai szikárak, lényeglátóak. Történetei a balladák sűrítettségét, szaggatottságát idézik. Folytathatók lennének, miként az elmúlt negyedszázad, melyre ráférne egy alapos paradigmaváltás, s ezt szintén Tóth Krisztina dokumentálhatná.
Magvető, 2014, 221oldal, 2990 Ft.
