Éreztem, hogy írnivalóim vannak
Rigó Katával Szepesi Dóra beszélgetett
– Eredetileg Bitó Katalin a neved. Hogyan jött a Rigó Kata írói név?
– Születésemnél fogva Bitó Katalin vagyok. Amikor írni kezdtem, valamiért egy picit ez a bújtatott identitás bátrabbá tett. A nagypapám anyukáját hívták Rigónak. Legendaként él a családban, ő volt Rigó Erzsi.
– Hivatásod textiltervező iparművész, nemrég kezdtél írással foglalkozni. Néhány szöveged már megjelent, ez az első könyved. Hogy kezdődött az írás?
– Amikor családom lett, egy kicsit megálltam a szakmámmal, és a gyerekekre koncentráltam. Két lányom van, tizenkilenc és tizenöt évesek. Születésük után hosszan maradhattam szinte kizárólag anya, ez idő alatt ledöccentem arról a pályáról, amit én választottam, de addigra volt már benne egyfajta automatizmus. A keréknyomról való lezökkenés lehetőséget is adott, hogy elgondolkozzam, mit szeretnék. Nem tervezem, hogy feladom a textilművészetet, de mostanában kevesebbet foglalkozom vele. Az írás aránylag friss. Nem az vagyok, aki a gimnáziumi lapban már megjelentette az első verseit, és aztán sokáig hallgatott, amíg érett nőként a nagy paksamétát elő merte szedni a fiókból. Negyvenéves koromig csak levelet meg kérvényt írtam, az irodalom teljesen váratlan és hirtelen ügy. Olvasni mindig szerettem, aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy írnivalóim vannak. Elkezdtem hát írni, és több kortárs irodalmat olvasni. Találtam a neten egy hirdetést, így mentem el 2012-ben először Lackfi János kreatív írás órájára. Később jártam Petőcz András versszemináriumára, a Szekszárdi Író Magasiskola írókurzusára, tanultam Péterfy Gergelynél, legutóbb Háy János kurzusán vettem részt. Próbálom utolérni magam, mindig azt látom, hogy van mit tanulnom.
– Hogy jött a gyerekirodalom?
– A könyv előtt is írtam egy-két gyerekverset a Szitakötőbe. Elég sok időt eltöltöttem a két gyerekemmel, arra is jól emlékszem, milyen volt gyereknek lenni. Izgalmas dolog ezt a régi hangot felnőttként megszólaltatni, kihangosítani. Ugyanez a helyzet egyébként a női hanggal is…
– Erről is tudok! Ott voltam azon az esten, amikor Kiss Judit Ágnessel és Varró Dániellel léptél fel a Clavis Irodalmi Ügynökség Jazz és irodalom műsorában. Nagyon tetszett! Az ember szinte maga előtt látja azt az anyát, aki állandóan bökdösi a lányát, hogy egy rendes lánynak milyennek kell lennie…
– Nagyon izgultam, de élveztem a fellépést. Ami vicces: a címe ellenére (Anya megint) az anyukám nem ilyen megmondós. Egy generációval idősebb hozzátartozóim jöttek mindig azzal, hogy egy rendes nőnek mit hogy való, hogyan kell... Érdekel a női szemszög, írok novellákat is, valószínűleg novellafüzér lesz belőlük, alakulnak. Figyelem, mit akar a szöveg, mit akarok én, remélem, hamarosan egyezségre jutunk. Mostanában leülök írni akkor is, amikor nem megy, a másik szakmámból megtanultam, hogy a hibákat is el kell követni valamikor.
– Úgy tudom, a könyveteket az Aranyvackor pályázat inspirálta.
– Először nem is engem, hanem Holló Katit, az illusztrátort. Ő keresett meg azzal, hogy csináljunk egy könyvet. A pályázat címe az volt, hogy Rázós ügyek. Ami érdekes – és lehet, hogy emiatt voltam egyszerűbb helyzetben –, hogy én magam nem váltam, a szüleim is együtt vannak békében. A válás-téma mégis adta magát: ritkán ábrázolt, gyakori helyzet. A könyv nagyóvodás, kisiskolás korosztálynak szól. Realitás, hogy egy kisiskolás osztály fele már egyedülálló szülővel él.
– Gyakorlatilag tízéves kapcsolatok bomlanak fel.
– Úgy látom, sokszor épp, mire minden összeállt, meg tud torpanni egy kapcsolat. Hasonlóra én is emlékszem; megszületnek a gyerekek. Lakni kell, ez kell, az kell, és amikor mindez lefut, jön a kérdés, most mi legyen? Több gyerek? Nem. Költözés? Nem. Ilyenkor jöhet egy pauza – és újra bemutatkozhatunk egymásnak. Vannak, akik újrakezdik ugyanabban a kapcsolatban, mások egy újban. Minden pár maga dönt, a könyv nem foglal ebben állást. Kiindulópontja az, hogy a szülők válnak. Egyébként Kati is textilművész, Brumilla néven van facebook-oldala, macskákat, medvéket, humán állatfigurákat, varrott képeket készít.
– Fel is merült bennem a kérdés, hogy miért medveként ábrázolja a családot.
– Barnit, a főhőst Macinak becézték kiskorában, amikor még minden rendben volt a szülei közt. A történetben ezt az ideális, régi világát veszíti el. Anya és Barni kettesben maradnak, anya a megunt, kinőtt vagy ott felejtett textilholmikból szabja a macifigurákat, a válást és a régi ruhákat egyszerre dolgozza fel. Én egyébként már nem is látom macinak a szereplőket. Szerintem így, állatfigurákkal egy univerzálisabb világ jött létre, amelyikbe bármelyik gyerek oda tudja illeszteni apát, anyát, magát.
– Tehát megvolt a téma, és nekiültél?
– Hazamentem, lelkesen nekiültem, és rájöttem, hogy mekkora felelősség. Fogtam magam, megkerestem egy barátnőmet, Dragomán Judit klinikai gyermekpszichológust. Kértem tőle szakirodalmat. Szerettem volna tudni a paramétereket, mielőtt elkap a hév.
– Az Aranyvackoron nem nyertetek, de szerencse, hogy meglett a könyv. Rátaláltatok a Betűtészta Kiadóra!
– A kiadót is Kati találta. Nagy szerencsénk volt a Betűtésztával, Enner Patríciának megtetszett az ötlet, befogadta, és volt olyan bátor, hogy azonnal bele is vágott.
– Varratok sorozat – ez is rajta van a köteten. Készül a folytatás?
– Igen, felmerült, hogy vannak még kényes témák bőven, írhatnék azokról is. A Varratok nemcsak azért lett a sorozat címe, mert Kati varrja a képeket. Azt is jelenti, hogy valami elszakad, megsérül. És, bár a heg megmarad, be tud gyógyulni idővel. Barni egy egyszerű, szinte ideális válást és egy lassan rendeződő új életet mesél el. A történet megírásával ürügyet is szerettem volna teremteni a szülőknek, esetleg más hozzátartozóknak, barátoknak, vagy pedagógusoknak arra, hogy odaforduljanak a nehéz helyzetben lévő gyerekekhez.
Szóval, a kérdés szerintem nemcsak az, hogy mit érez egy gyerek váláskor. Az is fontos, hogy beszélgetünk-e vele, vagy néha titkon abban reménykedünk, hogy biztos elég értelmes már, és ha megmondjuk neki, hogy ne búsuljon, akkor majd nem búsul. Holott felnőttként is hiába magyarázunk magunknak, válságban fájdalmat, dühöt, félelmet érzünk. Ilyenkor általában nem szoktunk örülni a gyors megoldási javaslatoknak, a baj jóindulatú relativizálása is idegesítő tud lenni. Az segít, ha valaki együttérez. Ha tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül.
– Azt mondták, válnak – nagyon jó címet adtál a történetnek, ebben minden benne van!
– Nem akartam zsákbamacskát. És ez a mondat kifejezi a szituáció ellentmondásosságát is: a gyerek nagyon benne van, mégse tehet semmit. Neki csak szóltak: azt mondták, válnak.
