Szijj Ferenc
(Várnagy Tibor felvétele)
Megkérdeztük Szijj Ferencet
Közismerten kevés szavú költőink egyike vagy, aki ritkán hallat magáról. Keveset is írsz, vagy pedig hosszú ideig csiszolod, rostálod a meglévő versanyagot?
Keveset írok, de azon a kevésen hosszú ideig dolgozom. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy sokat dolgozom a kevésen, ugyanis közben megélhetési okokból fordítással is foglalkozom (plusz család, két kisgyerek). És ha még azt is figyelembe vesszük, hogy nem vagyok egy pszichésen munkamániás ember (finoman szólva), akkor tényleg nem lehet csodálkozni.
Keresztury Tibor gondolkodik el azon kritikájában – s ugyanez bennem is felmerült új köteted kapcsán –, hogy kezdettől fogva kevesebb figyelemben részesültél, mint szerencsésebb nemzedéktársaid. Nyilván alkati kérdés, hogy nem tettél többet a sikerért, „csupán” következetesen építkezel kötetről kötetre. Mit gondolsz a lírikus sikeréről, műveid szakmai és olvasói fogadtatásáról?
Ezzel a dologgal igyekszem nem foglalkozni. Az alkati jelleg és az imént említett körülmények itt jól ráerősítenek arra az elvi megfontolásra, hogy egy szerzőnek nem szabad a művei fogadtatását pro vagy kontra befolyásolnia, mert erre megvannak a szakemberek, akik sokkal jobban értenek hozzá. Persze a visszajelzésekre azért valamennyire figyelek, és mindig örülök, ha az olvasók vagy kritikusok kiemelnek valami fontos mozzanatot, esetleg egyszerre többet is a munkáimból.
Legújabb verseskönyved, az Agyag és kátrány hét évvel követte az előzőt. Hogyan jött létre a kompozíció? Eleve ebben a versépítményben gondolkodtál, vagy később állt össze ily módon a kötet?
A felépítményre vonatkozó terv nagy vonalakban előre megvolt: az öt fejezet egyrészt a változatosság elve alapján a fény alapformái szerint alakult ki, másrészt logikai alapon egymásra következve tartalmaz egy bújtatott történetet a sötétségtől a legnagyobb világosságig, illetve a születéstől a halálig. Az egyes szövegek keletkezésekor azonban ez a terv többé-kevésbé el volt felejtve, hiszen a versírás mégse teljesen mérnöki tevékenység, kell hozzá némi képzeleti szabadság. Utólag aztán mérlegelni kellett, melyik vers hová tartozik inkább, meg voltak olyan versek is korábbról, amelyek még mindenféle tervezés nélkül születtek, de utólag kiderítettem róluk, hogy tulajdonképpen be lehet őket illeszteni a kötetbe.
Mindenképpen érdemes külön szót ejteni a címről és az alcímről (Fényleírás). Ez utóbbi kapcsán írja kritikájában Demény Péter, hogy a kötetbe bevilágító „fény nem meleg (…) Szürke és hideg.” Honnan a választás? Milyen szerepet kapnak a különféle árnyalatok?
Szerintem vannak benne egészen testközeli, meleg, nyári fények is, de a zöm, az talán tényleg inkább szürke és hideg. Ennek egyik lehetséges magyarázata az, hogy életem egy részét olyan rendszerben vagy inkább világállapotban éltem le, amely innen visszatekintve valahogy általánosságban szürkének tűnik, de nemcsak konkrétan, a táj, a házak, hanem ha az emberi lehetőségeket nézzük, az akkori képzelőerőnket, amellyel csak nagyon keveset tudtunk elképzelni a világból és magunkból – hogy például egyébként mire vihetnénk, mit kezdhetnénk magunkkal. Erre a világállapotra – és a vele összefüggésben álló személyállapotra – is próbáltam a versek egy részében képzeleti úton reflektálni. Másfelől ha valaki alkatilag érzékenyebb az általános emberi esendőséggel járó szörnyű vagy olykor nevetséges nehézségekre, akkor érthető, hogy ez nagyon foglalkoztatja. Úgy gondolom, ebben az ügyben nagyon meleg és szivárványos megoldás nincsen, csak a megoldás keresése jelenthet valami vigasztalást.
Miképpen beszélhető el a versek segítségével az a családtörténet, amely már a Kéregtorony kötetben kibontakozott? Milyen nyelv és forma illeszkedik ehhez?
Na igen, ez is nehéz ügy – szerepel a Kéregtoronyban a mondat, hogy „nem akarok emlékezni”, ugyanakkor mégiscsak vannak ebben az újabb kötetben is családi hangok, régebbről is, olyan időkből, amiket csak elképzelni tudok, de ezek a hangok nem emléket mondanak, hanem örökösen kínzó jelen időt, lényegében engem. Leszámítva két verset, amelyben konkrétan családi történet jelenik meg, két végtörténet, de azokhoz tulajdonképpen nem illeszkedik nyelv és forma, elég formátlanul vannak ott, az egyik az elején, a másik a végén, úgyhogy némi túlzással mondhatjuk, hogy két formátlan szöveg fogja közre a többi, minimálisan megformáltat.
Az Agyag és kátrány világa sivár és nyomasztó, erősen uralja az említett sötét tónus, vigaszra, feloldásra aligha számíthatunk. Amikor letettem a könyvet, egy ideig nem tértem magamhoz. A versírónak milyen élményt jelentett a bennelét, majd a kilépés ebből a közegből?
Mondom, valami minimális vigasz azért van, én legalábbis szeretném úgy látni. És amikor benne van az ember írás közben a szövegben, akkor az viszonylag gazdagnak és változatosnak tűnik, még talán örömet is okoz a jelentések sokszínűsége és tágassága, a keresés, meg a rátalálás egy-egy képre, szóval belülről nem olyan nyomasztó, és abban reménykedem, hogy az olvasónak sem lesz az, ha egy kicsit elmélyed benne, kicsit több időt szán rá, vagy ha a helyenként mégiscsak felbukkanó derűsebb passzusok felől nézi a sötétebbeket.
Ménesi Gábor
