Megkérdeztük Csabai Lászlót
Amikor legutóbb ezen a fórumon megkérdeztünk, azzal zártad az interjút, hogy Szindbádnak, a nyárligeti detektívnek van még tennivalója. S valóban, három évvel az első könyv után megjelent a folytatás. Már a Szindbád, a detektív végére érve tudtad, hogy hősödet Szibériába, ebbe a furcsa, távolinak tűnő világba küldöd?
Akkor még úgy terveztem, hogy a detektív 1948 környékén, Nyárligeten fog újra felbukkanni. Vagyis a lágerben eltöltött időt (hisz sejteni lehetett, hogy oda kerül) kihagyom. Esetleg néhány utalás, vagy egy betétnovella erejéig lesz benne a történetben. Aztán rádöbbentem, hogy Szindbádnak az Oroszországba (Szovjetunióba) kerülése egy nagy írói lehetőség számomra. Hisz „irodalmi ébredésem” óta (ez vagy harminc évvel ezelőtt történt) szinte minden második könyv, amit elolvastam, orosz szerző műve volt. A magyar mellett tehát az orosz az a kultúra, melyet úgy-ahogy ismerek. Jártam Oroszországban, láttam, milyen az orosz építészet, megfigyelhettem, hogyan viselkednek az oroszok. Tudom, hogy egy nép igazán mély megismeréséhez éveket, évtizedeket kell eltölteni a hazájában, mégis kínálkozott a lehetőség, hogy megszerzett tudásomat, tapasztalataimat egy új, Oroszországban játszódó könyvben használjam föl.
De miért éppen Szibériába kerül a detektív?
Nos, az első kötetben jól működött a kettős színhely. Nyárliget – ahol a detektív most él, s ahol a nyomozások zöme zajlik. Bagdad – a gyermekkor színhelye, az egzotikum. Az új könyvben Szibéria viszi bele az egzotikumot a történetbe.
Hogyan készültél fel a könyv megírására? Honnan merítetted azt a hatalmas tudásanyagot, amely az ottani miliő és viszonyok ábrázolásához szükséges volt?
Mint említettem, Oroszországot, az orosz kultúrát harminc éve tanulmányozom. Szibériával, illetve speciálisan a Szovjetunió 1944 és 1948 közötti történetével három éve, a könyv kapcsán kezdtem el behatóbban foglalkozni. Van forrás bőven, könyvekben, folyóiratokban. És, főleg ha az ember ismer pár idegen nyelvet, az internet által valóban kitágul a világ. Ami pedig a felkészülés technikai részét illeti, írtam egy „segédkönyvet”. Olyan kategóriák voltak benne, mint lágerélet, állatvilág, háziállatok, növényvilág, termesztett növények, háztartási eszközök, lakóhelyek, fegyverek, ételek, italok, élvezeti cikkek, divat, slágerek, filmek, színészek, énekesek, vallás-hitvilág-hiedelmek-temetkezési szokások, gazdálkodás, oktatás, jog-államigazgatás, rendőrség-nyomozás, közlekedés-járművek, mértékegységek, emberek kinézete, szólások, betegségek-gyógyszerek, szibériai földrajzi jelenségek-időjárás, természeti formák, maga a természet, sport, játék, sajtó, politikai intézetek, történelmi személyek-történelmi események. Amikor megnéztem egy filmet, az adott helyre szorgalmasan lejegyzeteltem, milyen ruhát viselnek a színészek, mit esznek, vagy például milyen reklámok vannak a szobák falán. A Szibériában játszódó regényeket olvasván kiírtam a megemlített állatokat, növényeket, gyakorlatilag mindent, ami bármiféle kapcsolatban áll ezzel a világrésszel. Külön köszönettel tartozom Diószegi Vilmosnak, aki a sámánizmus, és Róna-Tas Andrásnak, aki a mongolisztika alapjaiba engedett betekintenem.
Már a Szindbád, a detektív kapcsán többen leírták, hogy nem a bűnügyekre és azok felderítésére helyeződik a hangsúly, azok jórészt a háttérben történnek meg. Hogyan változott az előző könyvhöz képest a krimi szál jelenléte, illetőleg a detektívtörténet hagyományaihoz fűződő viszonyod?
Én nem krimiíró vagyok, hanem egy író, aki detektívtörténeteket (is) ír. Pontosabban történeteket egy detektívről. S mivel egy detektív élete nem pusztán a nyomozásból áll, természetes, hogy bármiről írhatok, ami egy ember számára fontos lehet, és ami egy emberrel megtörténhet. Számomra amúgy a nagybetűs krimi a Bűn és bűnhődés. Talán akkor dőlt el, hogy prózaíró leszek, mikor ezt a remekművet elolvastam. Puhafedelű irodalmat csak viszonylag későn vettem kezembe. Nem tudom, de lehet, hogy bizonyos fogásokat ellestem Conan Doyle-tól, vagy George Simenontól. Azért tőlük, mert világosan, követhetően írnak. Agatha Christie-t például nem szeretem. A századik oldalnál már nem tudom követni, ki kicsoda, ki kivel van.
Ha már a műfajoknál tartunk, te magad hogyan vélekedsz könyveid műfaji vonatkozásairól, regény és novella viszonyáról, a novellafüzér lehetőségeiről, illetve az egyes szövegrészek összekapcsolódásáról?
2008-tól tartom magam írónak, ekkor kezdték el közölni az irodalmi lapok rendszeresen a műveimet. Novellákat. Nagyon hálás vagyok hát a műfajnak. És a folyóiratokban való megjelenés is fontos számomra. Ami megint csak novellaírásra sarkall, hisz ez egy igazán folyóiratbarát műfaj. A könyveim átmenetet képeznek a novellafüzér és a regény között. Az első inkább a novellafüzérhez, a második a regényhez áll közelebb. Ennek az a magyarázata, hogy a Szindbád, a detektív esetében először csupán egy novellát akartam írni a detektívről. Aztán jött a többi, de csak a legvégén jöttem rá, hogy egy frappáns befejezéssel egységbe lehetne foglalni az írásokat. A Szindbád Szibériában esetében viszont már előre elterveztem, honnan hová kell futnia a történéseknek, és hogy kik lesznek a fő karakterek.
„Ez a Szindbád nem az a Szindbád” – olvashattuk az előző könyv fülén. A már emlegetett interjúban arról is beszéltél, hogy az első kötet megjelenése előtt komolyan fontolgattad, hogy megváltoztatod főhősöd nevét, hiszen nincs szoros kapcsolódása Krúdy figurájához. Mennyiben érzed mégis sajátodnak Krúdy világát, az általa teremtett atmoszférát és nyelvezetet?
Krúdyt zseniális írónak tartom, de a világa teljesen elüt az én könyveim világától. Az én Szindbádom pedig valóságos akcióhős az ő merengő Szindbádjához képest.
Érzed magadban még a kíváncsiságot hősöd lehetséges útjait illetően, és kedvet a folytatáshoz? Vajon merre indul a következő szerelvény?
Szindbád bizonyosan egy olyan helyre fog megérkezni, ahol ismét sok nyomozni való várja. Igen, érdekel, hogyan folytatódhat a sorsa. Már tervezgetem a harmadik részt. De a következő könyvemnek nem biztos, hogy ő lesz a főszereplője. Egy kis változatosság talán nem árt.
Ménesi Gábor
