Megkérdeztük Székely Csabát
Bányavidék című drámakötetedről beszélgetünk, amely a Magvető Kiadónál látott napvilágot, miután a trilógia első két darabjának bemutatói komoly szakmai sikereket arattak. Kezdettől fogva egy több darabból álló kompozícióban gondolkodtál, vagy pedig a Bányavirág sikerén felbuzdulva rugaszkodtál neki a folytatásnak?
Már a Bányavirág szövegének befejezése előtt úgy nézett ki, hogy szükség lesz egy folytatásfélére, mivel volt még néhány ötletem, ami nem fért bele a darabba. Ennek semmi köze a sikerhez, hiszen mire a Bányavirág ismert lett, már kész volt a második darab, a Bányavakság. Tudtam, hogy kell egy harmadik is ahhoz, hogy teljes legyen a kép, de azt már nehezebb volt megírni, mert már kezdtem unni ezt a stílust. Ha nincs az Örkény Színház pályázata, ki tudja, mikor készült volna el a Bányavíz. Így viszont egy év alatt megszületett mind a három.
Először mi jelent meg előtted írás közben? A felvetett alaptémával, illetőleg körüljárni kívánt problémákkal voltál már az elején tisztában, s ahhoz kerestél megfelelő formát és nyelvet?
A Bányavirág műhelygyakorlat során született, ahol a feladat egy klasszikus dráma újraírása volt, így született meg Csehov Ványa bácsijából kiindulva Iván (Ványa) és az ő problémája a beteg apjával (aki Szerebrjakov megfelelője lenne), és ehhez adott formát és ötleteket McDonagh Vaknyugat című drámája. A másik két darabnál már nem használtam mintát, viszont ezekbe is bekerült néhány utalás Csehov-drámákra, mivel a stílust megőriztem, hiszen ugyanazon a településen vagyunk. De általában úgy kezdem el a drámát, hogy van egy szereplőm, akinek van egy problémája, és ehhez keresek formát, hogy ezt elmesélhessem.
A kötet végén található köszönetnyilvánításban meg is említed Csehov és McDonagh nevét, valamint az erdélyi valóságot, amelyből ugyancsak sokat merítettél. Mi az, amit leginkább továbbgondolhatónak és felhasználhatónak véltél az említett alkotók drámavilágából?
Csehovtól atmoszférát, viszonyokat kölcsönöztem és tanultam, és azt a már-már egzisztencialista jellegű létben tengődést, ami sajátosan az ő drámáira jellemző. McDonagh-nál pedig felfedezhető, hogy az erdélyi és ír vidéki sors hasonló világlátást fejlesztett ki az emberekben, hasonlóan tekintenek életre, halálra, egymásra, és ő megtalálta azt a formát, amivel ez legjobban visszaadható. Ezt használtam fel, építettem be az én szereplőim dialógusába, de itt mindenképpen meg kell említeni Varró Dánielt is, hiszen az ő bravúros Vaknyugat-magyarítása nélkül ez nem valósulhatott volna meg.
Szóban forgó három drámád speciális, zárt világa valóban sajátos nyelvet, beszédmódot hív elő. Hogyan alkottad meg, milyen színekből keverted ki a művek nyelvezetét?
Az említett forrásokat kevertem többféle erdélyi nyelvjárással. Azt szerettem volna, hogy a szereplők egy sehol nem létező, mégis ismerős nyelven beszéljenek.
Az volt a benyomásom, hogy a drámákban megjelenített miliő, az ábrázolt figurák valahonnan ismerősek, de ebben a formában mégsem léteznek, mert elemelkednek a valóságtól. Hogyan viszonyul nálad írói fantázia és az úgynevezett erdélyi valóság?
Mindhárom darab a fantázia szüleménye, de a problémák, amelyek megjelennek bennük, valóságosak. A szereplők kitaláltak, de reményeim szerint felismerhetők bennük erdélyi embertípusok. Tehát van egyfajta egyensúlyozás fantázia és valóság között.
Volt beleszólásod darabjaid színpadra állításába, vagy a te szereped a megírással lezárult?
Először új színészeket castingoltam, majd kirúgattam a rendezőt, szétverettem az eredeti díszletet, aztán megcsináltam az előadásokat úgy, ahogy kell. Legalábbis megpróbálhattam volna. Ehelyett, ahol szükség volt rám, ott igyekeztem segíteni, ahol nem, ott nem. A marosvásárhelyi előadásoknál ez nyilván könnyebben ment, hiszen közelebb van, mint Budapest.
Hogyan viszonyulsz a megvalósult rendezői koncepciókhoz?
Szeretem, amikor dolgoznak a szövegemmel, mindig kíváncsi vagyok, mivé válik a színpadon. Eddig mindegyik színpadi megvalósulás olyan volt, hogy engedte érvényesülni a szöveget, ami kortárs drámánál, azt hiszem, természetes. A mai erős rendezői színház inkább a klasszikusokat szokta nyesni-vágni, hiszen azokat már mindenki ismeri valamilyen szinten. A kortársak általában megkapják azt az esélyt, hogy a közönség találkozzon a szöveggel, tehát a szerző elképzeléséhez közel álló rendezői elképzelés kerüljön színpadra.
Látsz-e különbséget az erdélyi és a magyarországi bemutatók között?
Van különbség a bánya-darabok erdélyi és magyarországi előadásai között, de különbségek ugyanúgy vannak két erdélyi vagy két magyarországi előadás között is. Nem vagyunk mi annyira szétszakadva, Erdély és Magyarország, hogy kifejezetten kulturális különbségek miatt legyen más egy itteni meg egy ottani produkció.
Merre indulsz tovább a trilógia lezárását követően? Továbbra is a dráma marad a fő csapásirány?
A trilógia befejezése óta írtam egy újabb drámát és tervben van még három, tehát igen, ez a fő irány. Néha azért arról álmodom, hogy kiadok egy prózakötetet is. Ha lesz rá idő, megcsinálom azt is.
Ménesi Gábor
