Beszélgetés Scherter Judittal
Legújabb, Hősnők és írók című kötetének élére Weöres Sándortól választott mottót. Az idézet pontosan bevezeti az olvasót az ön által körüljárni kívánt témakörbe, de egyúttal érzékelteti annak érinthetetlenségét, titokzatosságát is: "A férfi olykor átlát egy nő lelkébe, vagy a saját férfilénye alatt rejtetten létező nőt figyeli: látja, hogy vöröses félhomályban az egymásbamosódó, alaktalan dolgok csiraként, forró lüktetésben élnek; ha a nő előtt feltárul egy férfi-lélek, vagy önmagába rejtett férfilénye: látja, hogy kékes-szürke fényben dideregnek a dolgok, egymástól elkülönülve, szobor-szerűen." A beszélgetések eleve tudatosan a könyvalakot célozták meg, vagy pedig később vált egyértelművé ez a lehetséges konstrukció?
Jó előre megfontoltan, egy kötethez beszélgettem írókkal irodalmi nőalakokról. Egyfelől azért, mert hiányérzetem volt a kortárs irodalom nőalakjait illetően, hiszen kortársainkat olvasva, gyakran azon kaptam magam, hogy visszatérek Turgenyevhez, Turgenyev lányaihoz, ahogy Ady szép írásában nevezi őket. Másfelől erősen hatottak rám gyermekkori és későbbi olvasmányaim nőalakjai, valószínűleg még abba is belejátszottak, milyen nővé váltam. Bár furcsa módon, amint ezt kimondom, azonnal eszembe jutnak legkedvesebb irodalmi alakjaim, a rendíthetetlen ólomkatona, Robinson Crusoe és Don Quijote, akik mind férfiak, tehát igaz is, meg nem is, amit a hősnők hatásáról mondok. Viszont van két lányunokám, és gyakran tűnődöm azon, vajon hogy lesz ez velük, ha mai kortárs irodalmat olvasnak. Ez is okot szolgáltatott a könyv megírására, miként az is, hogy néhány évvel ezelőtt nőkkel beszélgettem a klimaxról – ebből született meg Nők, délutáni fényben című kötetem –, most pedig kifejezetten férfiakat szerettem volna megszólaltatni. Így jutottam el a témához.
Számos kérdéssel kapcsolatban, melyeket a bevezető oldalakon ön is feltesz, meglehetősen tétován fogalmaz. Talán most, hogy valamelyest eltávolodott anyagától, jobban rálát ezekre a dilemmákra. Például arra, hogy miért csak férfiakat kérdezett?
Talán azért, mert az érdekelt – Micimackóval szólva –, hogy „Milyen lehet másnak lenni?” Pontosabban: milyen lehet egy olyan nagyon mást megírni egy férfinak, mint amilyen egy nő. Az is lehet, hogy amikor elkezdtem a könyvön dolgozni, volt bennem némi hiányérzet a hősnők tekintetében, ám a nőíróknak ezt nem vethettem volna ilyen „férfi-nő” kérdés okán a szemére. Ezzel együtt az eddig megjelent kritikákban éppen azt kifogásolják, hogy túlságosan elfogadó vagyok, nem vitatkozom, nem mondok ellent beszélgetőpartnereimnek. Én viszont nem valahonnan, a saját rendíthetetlenségemből akartam elindulni, mert az már prekoncepció lett volna.
Ezt értem, de még mindig nem tudom, miért kizárólag férfiak kerültek a kötetbe.
Valamiért számomra magától értetődő volt. Talán Virginia Woolf gondolata miatt, amely így szól: „A köd kivételével mindeneken a férfi uralkodik. De azért haragszik. Tudtam, hogy a tetejében még haragszik is.” S ha ezt elfogadjuk, ha így van, akkor meggyőződésem, hogy a férfiaknak lenne kötelességük jó nőket írni.
Kilenc íróval (Darvasi László, Forgách András, Grecsó Krisztián, Háy János, Kukorelly Endre, Márton László, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos és Spiró György) készített interjút. Ha már férfiak, miért éppen ők?
Szélesebb skálán akartam mozogni, s másokat is szerettem volna szóra bírni. Volt, akit nem ismertem, nem olvastam tőle, másokat pedig megkértem, de nem szívesen válaszoltak volna. El kellett fogadnom döntésüket, mert egyikük meg is fogalmazta, hogy túl sokat elárulna magáról, ha válaszolna a kérdésekre, még akkor is, ha kizárólag az irodalom terepén maradunk. Erről viszont azt gondolom, egy író akkor is sokat elárul magáról, ha egy gombáról ír. Kétségtelen, hogy a nőkkel kapcsolatban nagyon érzékeny témát vetettem fel, és ingoványos talajra léptem, ahogy ezt később megtapasztaltam.
Úgy képzelem, mindvégig ott lebeghetett önben a kettősség, mégpedig a nyitottság, a kíváncsiság igénye, másfelől valamifajta tartózkodás, illetve félelem attól, hogy jóval túllép a szemérem határán, és titkokat sért meg. Hogyan sikerült ezt az interjúk formálódása közben kontrollálni, vagy egyensúlyban tartani?
Nem tudom, hogy sikerült-e, mindenesetre igyekeztem folyamatosan kontrollálni, de mindvégig volt bennem tartózkodás. Egyáltalán nem biztos, hogy jót tett az anyagnak, hogy ennyire szemérmes vagyok. Ugyanakkor az is előfordult, hogy valaki túl sokat mondott el magáról, mármint a személyes életéről, majd megbánta, és ahelyett, hogy kihúztuk volna a kérdéses részt, visszavonta az egész interjút.
Két nyomvonalon indult el könyvében, az egyik az írók nőalakokhoz fűződő olvasmányélménye, a másik viszont az, hogyan lényegülnek át a női figurák megteremtéséhez. Nádas Péter mondja, s gondolatát ki is emelte a vele készített beszélgetés elejére, hogy „Az ember az esetek többségében egy életen át be van zárva a saját nemébe, de szenzuális és felfogásbeli lehetőségei nem korlátozottak.” Elmondása szerint arra törekedett a Párhuzamos történetek írása közben, hogy egyik szereplőből átcsússzon a másikba, függetlenül a regényalak nemétől. „Engem a nemhez kötöttség, az ember nemhez kötöttsége különben sem a konvenciók mentén foglalkoztat” – teszi hozzá. Hogyan látja a kilenc interjú tükrében, mit tudnak, és honnan merítik ezt a tudást a kérdezett írók?
Ez mindenkinél más, mert mindenkit különböző élmények, hatások érnek gyermekkorában. Mások az irodalmi emlékeik, más az anyjukhoz, a női nemhez való viszonyuk, más a fontossága – ha már nőkről beszélünk – az erotikának, a szexusnak. A könyvből is kiderül, hogy teljesen eltérő a hozott anyag és az írói alkat, éppen ezért másképp közelítenek a problémához. Lehetséges, hogy amit Nádas mond, teoretikusan igaz, legalábbis az ő esetében igaz (bár ebben sem vagyok biztos), de ezt nem lehet mindenkire ráhúzni. Ha egy férfival nőkről beszélünk, akkor az érzékiségről is beszélünk legtöbb esetben, az pedig mindenkinél másképp működik. Talán kissé furcsa a válaszom, mert éppen erről kevés szó esik a könyvben.
Igen, de úgy gondolom, hogy a kötetben az elhallgatások is nagyon beszédesek. Mindegyik interjún érezhető a valódi kíváncsiság, de másfelől ott a felkészültség, a választott téma és az életművek alapos ismerete. Érték azért meglepetések, olyan válaszok, melyekre egyáltalán nem számított?
Bizonyos szempontból minden válasz olyan volt, amire számítottam, másfelől egyik sem volt olyan. Túlzás lenne azt állítani, hogy ismerem a megkérdezett írókat – nyilván vannak, akiket jobban, másokat kevésbé, vagy csak az írásaikon keresztül –, de mégis kialakultak bennem bizonyos képek róluk. Természetesen nem szóról szóra képzeltem el a válaszokat, de az írók egyéniségét és műveiket figyelembe véve lényegében azok a válaszok születtek, amelyekre számítottam. Illetve, amint elhangzottak, tudtam, hogy erre is számíthattam volna.
Kukorelly Endre azért meglepte, amikor azt mondta, hogy ő meglehetősen prűd?
Az például tényleg meglepett.
Át is jött abszolút, mert a szövegei alapján nyilván mást gondolt róla.
Igen, de azért azt tudom, hogy Kukorelly gyakran azzal a szándékkal mond bizonyos dolgokat, hogy meglepjen másokat, éppen ezért mégsem lepett meg annyira.
Első válaszában már utalt arra, hogy hiányérzete volt a kortárs irodalom nőalakjait illetően. Szinte valamennyi beszélgetőtárssal elakadtak, amikor az újabb irodalomból kerestek hasonlóan meghatározó nőalakokat, mint Anna Karenina vagy Bovaryné. Ha jól emlékszem, Darvasi László mondja ki, hogy a 19. század sokkal inkább a nőké volt, mint a 20. század, legalábbis a regény tekintetében.
Nagyon örültem Darvasi válaszának, mert magam is így gondolom.
A könyvben és most is említette, hogy ha a kortárs irodalomban nem talál megfelelő igazodási pontot, mindig visszatér Turgenyev nőalakjaihoz. Mit gondol, miért hiányoznak ma a nagy nőalakok?
Lehet, hogy nem is hiányoznak, csak én érzem így? Hiszen ezt eddig még senki nem vetette fel. Ott rezsegnek a jobbnál jobb nők, csak én nem látom őket? Hiszen Jadvigát például mindig elő lehet kapni a kosárból. Forgách Andrásnak volt erre válasza a könyvben, amit én most úgy fogalmaznék meg, hogy talán az űrkutatást leszámítva sehol sem történt olyan nagy változás, mint a női szerepek terén. Olyan mértékben változtak meg a nők, hogy máshol van a helyük, nem a regényben. Képletesen szólva.
Miért tartotta fontosnak, hogy könyvében szemelvényeket is közreadjon a szerzők ide vágó szövegeiből?
Erősen gondoltam az olvasóra, és gondoltam az íróra is. Fontosnak tartottam, hogy így is illusztráljam, ami elhangzott, és ezzel váljon teljessé az olvasó számára az íróról kialakított kép. Másrészt azt akartam, hogy az író ne csak az interjúban kimondott szavaival legyen jelen, hanem az írásával is, ami azért mégiscsak mindennél szebben beszél a témáról.
Nemcsak a bevezetőben érzékelhető, hiszen a könyv egészén végighúzódik a személyes tónus. Hőseit faggatva, különböző hősnőkről beszélgetve mekkora tér jutott önmaga megismerésének?
Nagy tér jutott, az is kiderült, hogy szemérmes vagyok, valamint az is kiderült – bár ez nem volt újdonság számomra –, hogy igazi alázat van bennem mások munkája iránt.
Ménesi Gábor
