Smid Róbert
Az elég jó kritika anatómiája
Lapis József: Elég. Közelítések a kortárs irodalomkritikához
Aligha vitatná bárki, hogy Lapis József a kortárs magyar irodalomkritika egyik kulcsfigurájának számít. Ha ő véleményt formál valamely esztétikai, líra- vagy prózairányzati kérdésben, arra az irodalmi életben mindenki odafigyel: úgy az egyetemi katedráról, mint a szerkesztőségekből vagy a Gólya pultja mellől; úgy Debrecenben, mint Vámospércsen vagy a fővárosban. Az elmúlt több mint egy évtizedben szisztematikusan végzett ítészi munkásságának termékeit, ideértve valamennyi, a kritikaírás mikéntjét érintő belátását is, most kötetbe rendezte Elég címmel. Hogy ezt akár irodalmi eseményként is számon tarthatjuk, arról a következő dolog árulkodik: a könyvről eddig született kritikák többsége – erre a legjobb példa Nagy Hildának a kulter.hu-n 2023. január 17-én megjelent kritikája – nem tudta és nem is akarta elkerülni az abban foglaltakhoz való személyes viszony artikulációját. Ez nem csak azért van így, mert a fiatal kritikusok számára Lapis – lévén az Alföld folyóirat kritikarovatának szerkesztője is – egyfajta apafiguraként működik, vagy mert szorosabban értett kortársai számára megbecsült kolléga, akinek biztos minőségérzéke miatt lehet adni a véleményére. Hanem azért sem lehetséges valamifajta objektivitást magára erőltetnie az Elégről értekezőknek, mert a kötet megköveteli, hogy a saját kritikai krédójukkal és gyakorlatukkal is szembenézzenek. Ennélfogva jelen írás sem tudja mellőzni a személyességet, ismét bizonyítva, hogy a kritikusnak nem objektívnek, hanem reflexívnek kell lennie.
Meg kell valljam, némileg letörte a lelkesedésem, amikor először kézbe vettem a kötetet, és láttam, hogy az nem kizárólag metakritikai írásokat, vagyis a kritika kortárs intézményes formáit és beszédmódjait elemző, illetve a kritikaírás praktikus fogásait tárgyaló szövegeket tartalmaz. A kritikusi bédekkernek nevezhető rész a könyvnek csak nagyjából az első harmadát teszi ki, az azt követő egységet a válogatott kritikák töltik meg, a záróblokkban pedig a kortárs magyar irodalom egyes vonulataival foglalkozó esszék (a gyónás, a líra performatív formáinak változása, Kolozsvár-reprezentációk stb.), illetve a Lapis szerint a kortárs magyar versbeszédben kiemelt jelentőséggel bíró alkotók (Térey János, Kemény István) poétikájáról szóló elemzések szerepelnek. A kötet végigolvasása után persze egyértelmű lett, hogy az utóbbi két részből is kibonthatók a metakritikai aktusok, vagyis az, hogy Lapis milyen szempontok alapján olvas, és mely költészeti beszédmódok teljesítőképességét tartja a legtöbbre a jelenlegi megszólalásformák közül. De haladjunk csak sorjában.
A szerzőnek ugyanúgy védjegyévé vált az „elég jó kritikus” karakterének kidolgozása, mint Balázs Imre Józsefnek a tízmondatos kritikák, amelyek 2017-ben jelentek meg kötetbe gyűjtve, Ezeregy mondat címmel a marosvásárhelyi Lector Kiadónál. Az „elég” lapisi bonmot-ja tulajdonképpen a könyv egyik fő iránymutatása is: nem a legjobbnak kell lenni, mert végső soron nincs olyan, hogy „a” legjobb kritikus, és főleg nem a legnagyobbat és legélesebbet kell mondani egy kritikában – de eleget ahhoz, hogy szövegünk a közvetítő funkcióját képes legyen betölteni, úgy a szerzőnek szóló visszajelzésként, mint a mű és az olvasó között mediálva. Ekképpen pedig a legnagyobb elismerés, amit kaphat az írásunk, hogy annak valamennyi befogadója azt gondolja magában: ez azért „eléggé jól szól”. Lapis ezt az Az elég jó kritikus címet viselő első részt egy szótárral kezdi, amelyben megcsillantja szépírói tehetségét is, a kritikai mező olyan tényezőit tárgyalva tömény szarkazmussal, mint a Moly.hu vagy az úgynevezett „PhD-kritika”. És ahogy arra Balogh Gergő a Kortárs 2023. májusi számában megjelent kritikájában felhívja a figyelmet: mivel Lapis számára téttel bír „a kritikai és metakritikai diskurzus alapvető civilizációs normáinak fenntartása”, ezért minden humoros megfogalmazás és ironikus kommentár végső soron annak szolgálatában áll e Kis kritika thesaurusban, hogy az általános kritikai beszédmódot lezüllesztő típushibákat minél látványosabbá tegye, így segítve azok elkerülését.
Ami miatt Lapis a hazai értelmezői közösségek konszenzuális kritikusa lehet, annak legfőbb oka, hogy egyrészt esztétikai elveit konzekvensen érvényesítve mindig szorosan olvassa a szöveget: ennek jó példája a Stolcz Ádám debütkötetéről született írása, amelyben mérlegeli a Becsapódás címben megbúvó „becsapás” és „becsapódik” szavak kötetszervező teljesítményét. Másrészt lényegre törően és az elemzéseket nem túlkomplikálva fejti ki ítéleteit, mindig teret engedve a saját olvasói benyomásoknak, a Fehér Renátó Torkolatcsönd című kötetéről született kritikájában például a következőképpen: „[a]z az érdekes, hogy a módszereiben, megoldásaiban széttartó anyagot nem érzem egyáltalán összehordottnak”. Erre a saját kritikai attitűdre történik reflexió a Northrop Frye kanadai irodalomtudós korszakos művétől címét kölcsönző A kritika anatómiájában, amely az úgynevezett „kis kritikavita” tanulságait foglalja össze. A kétezres évek második felében, az internethasználat tömegesedésekor az irodalomkritika lehetséges demokratizálódása és popularizálódása körül forgó diszkussziót elemezve Lapis megállapítja, hogy a kritika nyelveinek egymásra átfordíthatósága volt a vita valódi tétje. (És ezzel Lapis tulajdonképpen az impresszionista és tudományos kritika hívei közötti „nagy kritikavita” [erről részletesen a helyorseg.ma portál Olvasókalauz rovatában írtam 2023. május 14-én és 28-án] fő apóriájához kapcsol vissza.) Vagyis arra hívja fel a figyelmet, hogy egymás megértésének feltétele egy közös értelmezői-kritikai nyelv kialakítása mellett az is kellene legyen, hogy a közösnek vélt tudásanyagartikulációját ne mulasszuk el. Máshogy megfogalmazva, a nagyobb elérésű és alapvetően nem szakmai közeget megszólító fórumokra írt recenziók arra kellene késztessék a kritikust, hogy „az általa birtokolt, vagy birtokolni vélt tudásformák – készletek és belátások fordítását és közvetítését […] rendre [elvégezze] – még a kritika megírása előtt”. És végső soron ez az, ami „megmutatja, hogy valójában mennyire sajátította át a kritikus az adott szemléleti formát és gondolkodásrendszert.”
Amikor Lapis nem teszi explicitté a saját olvasásmódját érintő reflexiókat, az értelmezői fogásai akkor is plauzibilisek, átláthatók maradnak. Ezért könnyű vele a kritikáról pezsgő eszmecserét folytatni, mint arról a Vásári Melinda által moderált, Mohácsi Balázzsal való beszélgetés tanúskodik. Erre a szövegre tekinthetünk úgy is, hogy az a Parti Nagy Lajos Létbüfé című kötete körül több mint egy tucat irodalmár hozzászólásával a Műút online portálján kialakult kritikavita – ennek összefoglalóját tartalmazza Balogh Gergőnek a kötetről szóló írása az Alföld 2018. decemberi számából – konklúziója és részleges lezárása. Ám Lapis itt a konkrét köteten túlmutatva, a kortárs irodalmi beszédmódok átrendeződéseire kiterjesztve dilemmáit, előhozakodik azzal is, hogy „megcsappant a bizalmam a saját ízlésemben”, mivel középszerűnek talál ünnepelt köteteket, illetve úgy érzékeli, hogy manapság anakronisztikusnak hat a nyelvművészeti szempontok priorizálása egy-egy mű megítélése során. Ugyanis, folytatja, általános tendencia, hogy „egy igénytelenebb és direktebb, kevésbé eruditív nyelvhasználat te[szi] gyorsan hozzáférhetővé a jelentéseket”. Miután pedig azon kételyét hangoztatja, hogy az ebbe illeszkedő köteteknek már nem ő az ideális olvasója, sommásan megállapítja: „[a]z ügy diadalma ez a mondat felett”.
A kötet átgondolt felépítéséről tanúskodik, hogy a második egységet nyitó darab egy olyan, egyszerre több művet tárgyaló kritika, amely rögtön demonstrálja is a(z önbizalomvesztett) lapisi beállítódás előnyeit, amikor a 2010-es évek második felének új kezdeményezései között feltárható összefüggésekre ugyanúgy kitér, mint a közös buktatókra. Pál Sándor Attila unikálisnak mondható új népiességéről – amely a folklórnak a kortárs mediatizált viszonyok közötti újraértését a „kulturális közegek és formációk többrendbeli ütköztet[ésével]” viszi végbe – megállapítja, hogy a néphagyományban meglévő modernt a kortárs poétikák alapján bontja ki. A Düvőt Lapis ennek alapján köti hozzá az attól első látásra távol eső Holnap ne gyere című kötethez Hevesi Judittól, amellett érvelve, hogy mindkét mű hasznosítja a talált tárgy megtisztításának Tandori Dezső és Oravecz Imre nevével fémjelezhető kortárs irodalmi technikáját. A Pál Sándor Attila-féle archaizálás és a Hevesi-féle „bekebelező” eljárásmód következményei azonban a távolság és az idegenség felszámolása lesz – ahelyett, hogy a kettő közötti egyértelmű megfeleltethetőséget függesztenék fel. Hasonlóképp olvassa össze a szerző Vida Kamilla és Peer Krisztián egy-egy versét: egy mindkettőben szereplő szótól („fasz”) indulva az önmegértési szituáció kételyekkel telítődését követi végig a versbeszédben.
A második részben, azt az írást leszámítva, amely Bedecs László kortárs magyar költészetről szóló tanulmány- és kritikagyűjteményét értékeli, kizárólag verseskötetekről és líraantológiákról találunk kritikákat. Az amúgy is kevés e területen aktív irodalmár közül ráadásul Lapis azon ritka példányok egyike, aki sosem elégszik meg pusztán a költői eszközök azonosításával vagy a (köz)hangulat kifejezéseként értett versnek prózában történő újraírásával, hanem az adott művet jellemző megoldások tétjét mindig egy kortársi metszetbe ágyazva és/vagy hatástörténeti összefüggésben azonosítja, így állapítva mega kötetsikerültségét. Ezzel egyszersmind megbízhatóan azonosítja a kortárs líra főbb irányait és a diskurzusban beálló változásokat is. A Borbély Szilárd hét elfogult kommentár című írására – amely 2012-es szöveg eleve egy 2003-as, hét elfogult fejezet című revideálása – válaszoló Szerény kommentárban a líra Lapisnál is nyelvi kérdésként jelenik meg, ám ő arra a hangsúlyeltolódásra is figyelmeztet, amely legkésőbb a 2010-es évek elejétől érzékelhető: a nyelvkritikai, illetve hagyomány-újraíró beállítódással szemben felértékelődött az előadói és közösségteremtő értelemben vett performativitás, az, amelyik például a slam poetryt vagy az instaköltészetet jellemzi. Hogy ez a jelenség mennyire üdvözölhető, ahhoz Lapis további adalékokkal szolgált néhány évvel később a már hivatkozott, Mohácsival folytatott beszélgetésben. Ott jobban kifejti azon álláspontját, hogy miért is kevésbé érdekesek az olyan beszédmódok, amelyek csupán egy-egy nemzetközi irányzat importjainak mutatják magukat, vagy egyszerűen kiszolgálják az olvasói elvárásokat, megismétlik a bejáratott fogásokat. Előbbi egyik esete, amikor – Lapis szavaival élve – a vers „tendenciába öltözik”, egy tematikus vagy formai trendnek puszta lenyomatává silányodik. Az utóbbihoz pedig az irodalmi előképek rutinszerű kezelése tartozik, ennek következményeit pedig a Turi Tímea Anna visszafordul című kötetéről született kritika tárgyalja: abban a költemények dramaturgiája nem „elég jól megoldott ahhoz, hogy érdemi és érdekes jelentésekkel töltse föl […] az elhasznált sorokat”.
Lapis egyik legmarkánsabb értelmezői fogása, hogy a befogadói hatás feltételeinek jelentős részét az irodalomtörténeti előzmények felől igyekszik azonosítani.Amikor a Világadapterről szóló kritikájában arra keresi a választ, miért is működik olyan jól Tóth Krisztina költészete, akkor például meggyőzően érvel amellett, hogy a költőnő mennyire innovatív módon képes hasznosítani a későromantikus képalkotást a versbeszédben. Bizonyos irányoknál azonban éppen ez a lapisi közelítésmód tárja fel, hogy azok mennyire felszínesek valójában: nemcsak azért, mert képtelenek végigvinni egy témát, vagy azt nem a maga összetettségében dolgozzák fel, hanem azért is, mert az irodalom médiumán keresztül elmulasztanak új perspektívákat nyitni az adott jelenségre, illetve nem szolgálnak horizontváltó tapasztalattal vagy újszerű tudással róla. A prózában ilyenek a közhangulatot vagy -érzületet megragadni vágyószerzők, Krusovszky Dénes vagy Mán-Várhegyi Réka regényei. A lírában pedig Kállay Eszter Kéz a levegőben című debütkötete kapcsán pipálja ki Lapis az ideális kortárs versbeszéd képzeletbeli listájának tételeit: „széleskörűen befogadható, különösebb kompromisszumok nélkül; nem ír túl, nem stilizál alul; vannak benne nagy mondatok, de igyekszik kerülni a modoros csattanókat; tud érzelmes lenni – de nem lesz érzelgős; intellektuális máshol – de nem intellektualizál”. A kritikák alapján Lapis sem fogadja el azt az álláspontot, hogy úgy kellene érteni a diszkontinuitásokat, a töréseket az irodalmi hagyományban, hogy az egyes művek negligálják például a prózafordulatot, helyette ajánlva a mai „realistább” prózaeszményt, vagy mindössze nyelvi játéknak minősítik a 90-es évek posztmodern líráját, arra hivatkozva, hogy ma a „primer hangulat- és élethelyzeteket felmutató költemények” szereznek „erős irodalmi presztízst”. Amikor ugyanis ezek a mostanság valóban nagy népszerűségnek örvendő hangok maguk mögött hagyni vélik a hagyományfeldolgozással együtt járónak gondolt formakultuszt, nem veszik észre – ahogy erre Lapis többször kitér a kötetben –, hogy nem tesznek mást, mint új formai kísérletezésbe kezdenek a „markáns értelemalakzatok (viszonylag gyors) felmutatásával és beültetésével” vagy a hétköznapi történetek retorizálásával.
Az Elég a pályájuk elején járó és a gyakorlott kritikusok számára ezért nemcsak amiatt hasznos olvasmány, mert bizonyos kritikaírási fogásokat tanulhatnak el egy elismert kritikustól, de azért is, mert a könyv eligazítja őket a ma egymással versengő beszédmódok között. Szintén ajánlható azoknak, akik pusztán kíváncsiak arra, hogy mit is csinál és hogyan olvas egy „elég jó” kritikus. És főleg örömteli olvasmány lehet a kiégett kritikusoknak, akiket a szerző érzékeny értelmezései és az esztétikai szempontok képviselete a piaci megfontolásokkal és az ideológiai trendekkel szemben visszacsábíthatnak az íráshoz – hovatovább a könyv reménnyel tölheti el őket azzal kapcsolatban, hogy lehetséges formálni a kortárs kritikai diskurzust. A magam részéről pedig Térey Szabályos körcikk és Fagy című verseinek szép olvasata alapján, a két kritikával foglalkozó kötet után (az előző a Líra 2.0: Közelítések a kortárs magyar költészethez volt 2015-ben) újra várnék egy tanulmánykötetet, amelyben Lapis József a kedvenceivel foglalkozva visszanyerné bizalmát a saját ízlésében.
Alföld Alapítvány – Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2022.
Megjelent a Bárka 2023/4-es számában.
