Nagygéci Kovács József
Száraz évszak, esős idő
Csabai László: Száraz évszak
A pontosság miatt rögzíteni szükséges, hogy Csabai László Száraz évszak című új kötete legtöbb szövegével a víz körül forog. Helyszínei, ha eltorzítja is az arányokat, vagy némely esetben egyenesen átírja az elnevezéseket, tóval, folyókkal - köztük a második leghosszabb magyar folyóval - üdítenek. Ez persze lehet, hogy nem jelent semmit. Éltető víz, és halált okozó, egyáltalán nem könnyű sértések, az élet születésének helye és gyilkosság nyomozati helyszínei: ezek adják a Száraz évszak vizes hangulatát. A kötet szövegei - prózai módon ráerőltetve még egy vizes párhuzamot – úgy húznak magukba, ahogy lefolyóban tűnik el a víz, (ha minden jól megy) mindennapi piszkunkkal, koszainkkal, kórokozóinkkal együtt. Mert a Csabai-szövegek behúznak, a nyitó mondatok felütésétől kezdve a végéig. Véget mondok, nem befejezést, mert a jó novella nem fejeződik be ott, ahol a szöveg véget ér. Csabai László novellái pedig jó novellák. Befogadnak, átélhetővé teszik a megírt-leírt sorsokat, kérdeznek, megmosnak, kitakarítanak és aztán visszadobnak a szárazra: tessék, tisztultál, kezdj ezzel most valamit. Ehhez a munkához furcsa – de egyáltalán nem ismeretlen – írói módszert alkalmaz. A páros novellák sokszor ugyanazt a történetet, vagy részeit mesélik el, más-más szempontból, vagy időben folytatva a megkezdett történetet, vagy csak azonos helyszínnel.
A címadó írásokban esküvő előtt és után vagyunk. Előtte egy problémákon átlépdelő, jobb időkben reménykedő kisvárosi főhőst látunk, utána pedig ugyanőt és férjét a nagybetűs semmiben. Ez utóbbi lenne pedig az esős évszak. A második novella-pár országokon, földrészeken átívelő történet, különleges képességekkel felruházott főszereplővel, az eredmény ugyanaz: semmi. Hiába a hihetetlen tudás, az álomképből valósággá váló mesebeli lány, hiába a történethez csatlakozó hősszerelmes, (aki még regényt is ír). A harmadik pár írás a rendszerváltás előtti, illetve a rendszerváltás idején játszódik (utóbbi pontosan is meghatározható, szombat van, a szöuli olimpián éppen a magyar-görög vízilabda meccs megy, a novellák rengeteg helyen ilyen aprólékosan pontosak és valósághűek, ez Csabai egyik erőssége, kis nyomozás és tudható: 12-10 lett a meccs vége és tényleg szombaton volt…). A helyszín ugyanaz, egy egyébként létező – irodalmilag is ismerős - folyó, a Túr. Erőszak és kétségbeesés, mikroközösségek élete és kegyetlen törvényei, az egyént megfojtó, elviselhetetlen légkör és családi dráma, egy félreértett mondat és annak tragikus következményei. Nem háború lesz belőle, hanem ilyen szempontból még annál is rosszabb: magánháború. „Az igazi szerelem nem változik, ha a tárgya változik”- ad kulcsmondatot a szerző a negyedik pár-íráshoz. A címekben szereplő „véresen komoly” érzelmek, illetve üzlet tulajdonképpen ugyanaz: testekre, életekre vonatkozik. A város mindennapjaiba oly természetesen illeszkedik egy 122 éves vámpír, mint a politikai korrupció, vagy a szerelmek és az azzal járó csalások. A Csabai-írások védjegye is lehet az a technika, amellyel a meghökkentő eseményeket, szereplőket szövi/szerepelteti a lehető leghétköznapibb cselekményekbe/helyzetekben. Hasonlót művel a kötetet záró írásokban, ahol a főszereplő tanárnő súlyos titkára nemhogy rá nem jönne az olvasó, hanem amikor egyértelműen kiderül, sem hiszi el, nem hiheti el, mert a szöveg a maga kérlelhetetlen egyszerűségével olyan természetesnek olvastatja a megdöbbentő tényeket, hogy a meg nem döbbenés döbbenetével hat. Az Ismeretlen ismerős (Támadó karok-Ölelő karok) című duovella a kötet egyik legerősebb szövege, egy regényért kiáltó, de rövidségében is teljes képet nyújtó írás bűnről, bűntényről, bűnhődésről és szerencsétlenségről. A nyomozás, mint újra népszerű cselekményvezetési forma Csabai kisujjában van, de ez esetében nem könnyelműségre, hanem még nagyobb pontosságra vezet. Miközben felfejtődik a bűnügyi történet minden szála (és közben visszakapcsolódhatunk egy már ismert történethez a kötetből, de mindent hadd ne áruljunk el…), a történet háttere, világa is egyszerűen és ezzel együtt élesen megrajzolva megmutatkozik. Mesében járunk, felnőtt mesében. A kötet másik kiemelkedő darabjában, a katonatörténetet (és az arra visszaemlékező mellékszereplő főszereplővé-nem-válásának életét) bemutató párnovellákban is mesét kapunk. Végletekig kínzott, majd abból kitörő főhőssel, kis alkukkal és nagy szégyenekkel, gátlástalansággal és gyávasággal. Egerek a címe ennek a párnak (Fenyítés és Dicséret a két rész) és az olvasó keresi hozzá, vagy benne az „embereket”. A katonai szóhasználatban az egerek azok a katonák, akik felsőfokú tanulmányaik miatt csak egy évet töltenek szolgálatban, helyük a hierarchiában valahol középen van, a kiszolgáltatottabbaknak segítséget is nyújthatnának, de nem teszik. Melk, a megalázott és elkeseredett főhős kér segítséget Dunaitól, az „egerek” parancsnokától. Utóbbi nem reagál a segítségkérésre, későbbi visszaemlékezésében meg is fordul a fejében a gondolat: „ha tisztességesebb lettem volna…”. De nem volt az és nem is vált azzá. A szöveg szerint fordulópont, klasszikus sorsfordulat volt ez (vagy épp maradt el!) és jött a katasztrófa ott és akkor Melk, a következő években pedig lassan, de biztosan Dunai számára.
A duovellák ereje abban áll, hogy mikor már azt hitted, hogy befejezheted magadban a történetet, megkapod újra ugyanazt, de nem ugyanúgy. (Ha a prózai párhuzamot erőltetem tovább: tessék, mondja Csabai, vagy a szöveg, kezd elölről, van még mit átgondolnod, kitalálnod, megmagyaráznod, elmesélned, meggyónnod stb. Van mit még lemosni magadról.)
Az olvasó azt kérdi: mit írt a szerző. A kritikus azt nézi, mit, hogyan (néha, hogy miért, ez utóbbit sokszor jobban tudja) írt a szerző. Az újraolvasó azt kérdi: miről írt a szerző. Az eltalált olvasó azt kérdi: honnan ismer engem a szerző. Eltalált olvasója vagyok ennek a könyvnek, melynek olvasása esős évszakot okoz.
Magvető Kiadó, Budapest, 2014.
Megjelent a Bárka 2015/4-es számában.
