Kitelepítés
Farkas Wellmann Éva
Minden megmarad
Megyeri Horváth Gábor Emléktöredékeiről
Azt hiszem, hogy azok közül, akik ma beléptünk ebbe az L alakú kiállítótérbe, többen éreztük így: valami nagyon otthonos, mondhatni családias érzés fogad. A tekintetünk rászegeződik egyik vagy másik képre, és egyszerre úgy tűnik: egy történet kellős közepébe csöppentünk. Keressük is rögtön a folytatást, az újabb mozaikkockát, amely hozzásegít a nagyobb összefüggések megértéséhez. Mert nézzük csak meg közelebbről, milyen mesébe is bonyolódtunk!
Már néhány festmény megtekintése után rájövünk: ezek bizony fényképekre hasonlítanak. Nem is akármilyenekre, és nem is akárhogyan. Ezek a fotók nagyszüleink, dédszüleink albumaiból ismerősek, az elmúlt évtizedek karakter- és stílusspecifikus jegyeivel. Mégis világos, hogy nem egyszerű másolatokról beszélünk; a finom művészi elemeltség éteri dimenziókba helyezi az életképeket, arcokat. Most megéri közel menni, megfigyelni a részleteket, árnyalatokat: Megyeri-Horváth Gábor néha csupán az alföldi festészetre jellemző visszafogott színskálával operál, máskor az első színes fotók karakteres színeivel, megint máskor egészen meglepő, váratlan színeket, hoz a kép világába. Talán éppen ezeknél érdemes leginkább résen lennünk.
Nagyapám, a borbély
Lassan kezd kibontakozni a múlt egy szelete. A nagyobb kép egy tehervonatot mutat, emberek tömegével, amint kis motyóikkal igyekeznek felszállni a szerelvényre. Történelmi dokumentum. 1947-48-ban járunk, a felvidéki magyarok kényszerkitelepítésének idején – egy család a csallóközi Nagymegyerből Mezőmegyerbe költözik. Nehéz utazás lehet a kedves szülőföldről, a gazdag földbirtokosi létből átkerülni az idegen környezetbe, az egyszobás putriba. Nem is visznek mást, csak mi a legszükségesebb. Például egy borbélyműhely alapvető kellékeit. Most már családi képeket látunk, egyre közelebbi a perspektíva: berendezik a műhelyt, az apa dolgozni kezd, aztán bővülni kezd a család, a fiú is kitanulja a mesterséget, építkeznek, lesz terített asztal, ünnepi alkalmak, húsleves, kártyapartik. Igazi túlélők. Érdemes megnézni, hogy – különösen a történetet indító, korai fotókon mennyire visszafogottak a színek. Az L alakú tér hosszabb szárának másik végén szintén egy dokumentumfotó az ihlető: a Don-kanyar menetelő foglyai. Az apai és az anyai ág két indulópontja: közöttük pedig a felépülő család, meghitt részletekkel.
A múlt mégsem teher, hanem az életet át- meg átszövő, megtartó életfonalként jelenik meg ezeken a képeken. Felnőtt szemlélet ez: az életünket felépítő, összerakó, transzgenerációs elemek felvállalása, tudatosítása egyre erősebb és merészebb Megyeri-Horváth Gábornál. Néha ez egy traumatikus, hosszú hatással bíró pillanat (pl. a Kitelepítés), máskor egy családi pillanatkép (Ősök), vagy akár csak egy jellemző tárgy, eszköz, jelenet felmutatása. A felnövekvő egyén számot vet ősei történeteivel; lámpásával a még belátható időbe világít, és egy-egy pillanatra, egy-egy jelenet felnagyításával megérthetővé teszi saját gondolkodásmódját, értékrendjét. Ül az idős családfő a gőzölgő levesestál felett: tekintete asztalhoz ülni hív, vagy számonkér valamit? A család tagjai berendezkedtek az új világban, a borbély a közösség meghatározó alakjává vált, karácsonyoznak, bérmálkoznak, dolgoznak, felmutatják a gyermeket. A foglalkozások, életjelenetek hangsúlyos mementóját adják az egykori közösségek erejének: a mára már jórészt elszigetelődött egyén ezeken a képeken még más emberek körében, a társas együttélés természetes közegében tűnik föl. És fájó felismerés a jelenre nézve: mindennek ellenére jelentősen több boldogság, derű fedezhető fel az arcokon. Megyeri-Horváth Gábor nem tagadja: saját családját, őseit mutatja meg, de a gesztus egyértelmű: általános, bárkire vonatkoztatható. Mindannyiunk családjában lappanganak ilyen albumok, traumák, történetek, életleckék. Érkezünk valahonnan, és ha hajlandóak vagyunk visszanézni erre az útra, szembenézni a felmenők arcával, talán a saját, kitüntetettnek érzett jelenünk is több értelmet nyerhet.
Ősök I.
Ezek a képek – emlékőrzőként, tanúságként is – arra figyelmeztetnek: minden megmarad. Ha valóban figyelünk és törekszünk az idő átlátására, az egyes részletek felderengenek, egymás mellé sorakoznak. A felleltárazott múlt elemeit vizsgálva értelmezhetjük saját ösztönös működésünket is.
A személyes terek, a gyermekkor kiemelt helyszínei impresszionista megvilágításban derengenek föl: az Apám kertje-sorozat például csodálatos kék-zöld fényekben, az emlékezés egyszerűsítő, de mégis varázslatosan átszínező érzékenységével. Itt is és néhány más esetben, például az Ősök I. című képen az az érzése a befogadónak, hogy egy elsuhanó vonatból szemléli a látványt. Vagy esetleg csupán álmában dereng fel. Mindegy is, a lényeg, hogy megvan, átszövi az életet, színezi a mindennapokat. És gyönyörű. Az otthoni közeget pedig a távoli, fenséges Tátra-képek fogják közre.
Tátra
Egyébként is alapélmény, hogy a mintául szolgáló, merev fényképeket Megyeri-Horváth újratölti élettel. Szinte érezni az illatokat, hallani a hangokat, és folyton beszivárog egy-egy jelentéssel bíró, meglepő árnyalat is. Fontosak ezek, hiszen ugyan mindannyian a zajló történelem kis építőkockái vagyunk, a megélt élet lényege mégsem lehet a rideg tényanyag összessége.
Elidőzésre késztetnek a közel hozott arcok, a régi, még a gyűrődéseket is magukon hordozó fotó-imitációk. Látjuk a vonásokat, vonásainkat, az elszántságot, a szenvedésen átszűrődő derűt. Hogy mi nézhetjük őket, annak köszönhető, hogy végigcsinálták. Ha van bátorságunk kimerevíteni a képet, megáll a nagy történet egy-egy pillanatra. Láthatjuk a most már örökké fiatal nőt a megyeri főutcán, kutyával, a felhőtlenül táncoló, örvénylő tömeget a lagzin, az életben már hiányzó anya szerető mosolyát. Párbeszédet folytat velük a festő, és nekünk is megengedi, hogy kérdezzünk és válaszokat találjunk.
Miért is? Mert saját történetét egyfajta gondolatébresztőnek szánja. Hiszen rólunk is beszél, megszólaltatja a mi fényképtárunkat is, elmélyülésre ösztönöz. Bátor, hiszen manapság kockázatos még csak óvatos tanácsokat is osztogatni. Megyeri-Horváth Gábor azonban bölcs: tudja, hogy az, hogy meddig élünk, nem pusztán életünk végdátumain múlik. A művészet meghosszabbíthatja az életet. Nézzék, nézzétek csak meg ezt a 33 beszédes műalkotást!
*
Elhangzott Megyeri-Horváth Gábor Emléktöredékek című kiállításának megnyitóján, Gyulán, az Erkel Ferenc Művelődési Házban, 2025. április 3-án 18 órától.
