Helyszíni tudósítások

 

 szalinger_beszel_asztal.JPG
Szálinger Balázs.Győrei Zsolt, Fazekas Sándor, Gulácsi Réka

 

Dávid Péter

  

Költészet minden időben

 

Mi történik, ha három nagyon különböző irodalmár találkozik? Mi történik, ha három nagyon különböző, mégis jó barát irodalmár találkozik? Ez volt a tétje annak az irodalmi délutánnak, ami a Költészet minden időben címet viselte, és amelyet a gyulai Mogyoróssy Városi Könyvtár, a Gyulai Arany János Művelődési Egyesület és a Gyulai Művészklub szervezésében láthattak az érdeklődők június 14-én, a fent említett könyvtár impozáns olvasótermében. A rendezvény vendége három olyan irodalmár volt, akik más-más „korszakokból” érkeztek. Fazekas Sándor irodalomtörténész nemrég megjelent Shakespeare szonettfordításait hozta a reneszánsz korból, Győrei Zsolt költő és író a középkori minnesänger, Oswald von Wolkenstein ízes és a humortól sem visszariadó költeményeit mutatta be a közönségnek saját fordításában A két szőrösfülű című kötetből, és Szálinger Balázs, József Attila-díjas költő is tagja volt a különleges triumvirátusnak, aki a kortárs irodalmat képviselte ezen a délutánon. Győrei Zsolt, aki később a moderátor szerepét is betöltötte a beszélgetésben, mint a legkorábbi korok költészetét képviselő magához is ragadta a mikrofont, és felolvasta az általa fordított „szőrösfülű” versét arról, hogy nem tud aludni az üvöltő gyerekektől. A felütés sikeres voltát jelezte, hogy Fazekas Sándor azonnal kapcsolódott a Oswald von Wolkensteinhez, megemlítve, hogy Shakespeare is írt, ha nem is az üvöltő gyerekekről, helyzetdalszerű szonetteket (ilyen például az 51. szonett is). A híres drámaíró és költő verseit Gulácsi Réka színésznő olvasta fel.

Fazekas Sándor egyébként már az egyetemi tanulmányai alatt késztetést érzett, hogy a Shakespeare-galaxissal foglalkozzon akár fordítói minőségben is, hiszen az angol drámaíró és költő életművét feldolgozó szemináriumon állandóan felmerültek a szövegek fordítási nehézségei és hibái. Túl ezeken Fazekas Sándor a szonettkötet mikrociklusainak értelmezését tartotta az egyik legnagyobb kihívásnak, amelyekre a megjelenet könyv előszavában is reflektál.

A kérdés, hogy mennyire lényeges egy kortárs kötetnél a szerkesztett kompozíció, nem érte váratlanul Szálinger Balázst. Ő abban a nem is olyan régi korszakban nőtt fel, amikor még olyan albumok határozták meg a zenei világot, ahol minden számnak megvolt a maga helye az A vagy a B oldalon. Hasonlóképpen a verseskötetekben is lényeges, hogy mi kerül az első három helyre – talán erre figyel fel először leginkább az olvasó –, de fontosak lehetnek a versek közötti motivikus kapcsolatok vagy az azonos vershelyzetek, amelyek ciklussá, kötetté kapcsolnak össze szövegeket.

Shakespeare kötetében pedig – fűzte tovább a szerkesztettségről szóló témát Győrei Zsolt – az is közrejátszik a kompozícióval kapcsolatos érdeklődésünkben, hogy a szonettekben „bujkál valami, amit meg akarunk fejteni”. Ő maga, fordítótársával Jeney Zoltánnal, A két szőrösfülűt úgy alkották meg, hogy az évszakok egymásutánisága határozza meg a kötet szerkezetét, hangulatilag hasonló verseket válogattak egy ciklusba, így egy Carmina Burana-szerű könyvet hozva létre.

A másik lényeges kérdés, ami felmerült az irodalmi délutánon, a személyesség kérdése volt. Ugyanis Győrei Zsolt állítása szerint Oswald von Wolkenstein saját élményei alapján írta költeményeit. Ennek érzékeltetésére fel is olvasta a német minnesänger egy versét, ami arról szól, hogyan esett bele egy hordó borba a lovagi tornán.

Szálinger Balázs szerint természetesen szükséges a kortárs költészetben is, hogy valaki saját magából is bemutasson valamit, ám lényeges a szakmai tudás, ami által a versek inkább „általános használatra szánt szövegek” lesznek, és saját magukat ismerik fel bennük az olvasók.

Fazekas Sándor Shakespeare-rel kapcsolatban viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy a szerző a szonetteknél nagyon is ügyelt arra, hogy ne legyen nagyon személyes egy-egy szöveg, így nála pont a „rejtőzködés” a lényeges. Emiatt – bár nagyon sokszor próbálkoztak vele – nem lehet egyértelműen a személyesnek gondolt elemek mögé egy történetet felépíteni.

A költészeti hagyomány kérdése volt a harmadik nagy téma, amit az irodalmi délután szerzői, fordítói érintettek. Oswald von Wolkenstein a középkori szerzőktől nem idegen módon erősen a hagyomány talaján állt, ha a műfaji elvárásokat vesszük alapul, hiszen olyan alba dalokat vagy „rossz nő-csúfolókat” írt, amelyeket az akkori közönség jól ismerhetett, ugyanakkor saját formai bravúrjaival igyekezett mégis újjá, frissé tenni alkotásait.

A hagyománnyal kapcsolatban Szálinger Balázs olvasmányélményeiről beszélt. Nagyon szerette Somlyó Zoltán költeményeit, máskor Petőfi játékossága nyűgözte le. Sokféle hagyományhoz nyúlhat tehát a kortárs költő, és aki ismeri Szálinger Balázs költészetét, azt is tudja, hogy ő szívesen használja a költészet formai hagyományait is. Visszaemlékezve a Zalai passióra elmondta, hogy megírásakor az első ötven hexameter volt a nehéz, rászokni erre az ősi formai hagyományra, a kötet megírása után pedig szinte „leszoktató kampányra” volt szükség, hogy ne minden verssor hexameterekben szólaljon meg.

Győrei Zsolt egyetértett Szálinger Balázzsal, kiemelve, hogy a magyar nyelv szerencsére alkalmas arra, hogy mindenféle időmértékes hagyomány hangszerén tudjon játszani. Ennek demonstrálására pedig felolvasta a Bűnt vallok s vad indulatot… kezdetű, lüktető jambusokban írt Oswald von Wolkenstein-költeményt.

Úgy gondolhatnánk, hogy Fazekas Sándor Shakespeare-rel kapcsolatban könnyű helyzetben volt, ha a költészeti hagyományról van szó, hiszen a szonett ismert és használt műfaj volt a reneszánsz kori angol versírásban, a jambikus formára pedig kimondottan alkalmas nyelv az angol, Fazekas Sándor mégis felvetette, hogy Shakespeare – jóllehet ez kimaradt a fordításkötet előszavából – sokkal több szállal kapcsolódik a középkorhoz, mint azt az olvasók gondolnák. Azzal kapcsolatban, hogy milyen sokrétűek és milyen „titkosak” ezek a Shakespeare-szövegek, elhangzott a 154., azaz az utolsó szonett, amiben talán rejtve a nemi betegségek problémája is felmerül.

Mi történik, ha három nagyon különböző, mégis jóbarát irodalmár találkozik? Egy olyan kreatív, inspiráló beszélgetés, ami után szívesen olvasnánk Oswald von Wolkenstein személyes helyzetdalait, William Shakespeare titkolózó szonettjeit és Szálinger Balázs rólunk is szóló köteteit. Egy olyan kreatív, inspiráló beszélgetés kerekedik a kötet-, ciklusszerkesztésről, személyességről és a hagyományhoz való viszonyról, amiből egyértelműen kiolvasható volt, hogy a költészet egyrészt játék: játék a formával, játék a szerkezettel, játék a hagyománnyal, másrészt szakma: komoly munka a formával, állandó törődés a szerkezettel, és vérre menő harc vagy hosszú idő alatt tető alá hozott kompromisszum a hagyománnyal.

 

Fotó: Rusznyák Csaba


Főoldal

2023. július 25.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Finta Éva verseiFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokKiss Ottó: Lieb MihályDávid Péter: Ecce homo
Tóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem volt
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png