A megfelelő nap

Oravecz Imre születésnapi könyvbemutatója

A Magvető Kiadó az életműkiadás soron következő kötetével, A megfelelő nap című verseskötet megjelenésével köszöntötte a nyolcvanéves Oravecz Imrét.

A Magvető Caféban február 16-án rendezett születésnapi könyvbemutatón Dávid Anna kiadóigazgató és pályatársak is köszöntötték az ünnepeltet. A kötetből Bezerédi Zoltán színművész olvasott fel részleteket, a szerzővel Szegő János szerkesztő beszélgetett.

Fekete Vince köszöntője

Fekete Vince két, Oravecz Imrének írott versével nyitotta meg az estet, Krusovszky Dénes Oravecz-szövegek olvasásélményére írott szövegével köszöntötte a szerzőt, a jelen nem lévő Krasznahorkai László levelét Szegő János olvasta fel. A beszélgetés kezdetén Szegő János felidézte az öt évvel ezelőtti köszöntésen feltett kérdését arról, hogyan ünnepelték a szerző gyermekkorában a születésnapokat. A Heves Megyei Szajlán született, a jelenleg is ott élő költő elmondta, hogy akik a régi falut ismerik, tudják a régmúltba visszanyúló szokást, hogy a születésnap, a keresztény ember számára legalábbis, nem volt ünnepelendő, mert a siralomvölgyébe születtünk bele, ezután pedig nagyon hamar megkeresztelték a csecsemőket, s így inkább a névnapot jegyezték, azok közül is a jelesebbeket.

Mindig ugyanazt írja-e vagy mást? – ez az Oraveczről szóló szakirodalom visszatérő kérdése. Szegőnek inkább a személyesség, a közvetlenség tűnik fel, ami a most újra megjelent kötettől meghatározza írásművészetét, legyen az próza, líra avagy mind a kettő. A megfelelő nap 21 éve jelent meg először. Az új kiadás szerkesztője erős összefüggést vélt felfedezni két másik kötetével: az életművében félúton van a Halászóember (1998) költői szintézise és a Távozó fa (2015) című időskori remekmű között, a fülszövegben is egyfajta átmenetiségre hívta fel a figyelmet. A kötet első versei még az 50-es évei elején járó férfi vallomásai. „Mintha nem is én írtam volna!” – hangzott a válasz a kérdésre, hogy mennyire van most ez a kötet az alkotó számára távol vagy közel. Ezzel a megjelenés előtt, az úgynevezett belív olvasásakor szembesült. Neki kellett állni és kigyomlálni, ami hibás, kihagyni, ami már nem időszerű vagy rossz… De amikor megjelent, gyönyörködött benne: „Egy könyvet mindig jó nézni, pláne, hogyha rajta van a nevünk, az ember hiúságának persze kedvez.” Bár költészete a kezdetektől a redukcióból indul ki, mégis úgy véli, ha az ember sokáig él, és megjelentek már a könyvei, állandó probléma, hogy újrakiadáskor mit hagyjon el. Minden száz oldalból le lehetne faragni legalább ötvenet – vélekedett, csak aztán túl gyenge ehhez vagy pedig túl hiú – különben meg nincs végleges szöveg. Itt említette meg, hogy a legutóbbi Bárkában közölt Alkonynaplóban egy naplóbejegyzésben arról ír, az ideális az volna, ha holt nyelven írnánk, mert az nem változik. A nyelvet, amin most beszélünk, egy honfoglaló nem értené, ugyanígy, ezer év múlva teljesen érthetetlenné válik a mai. A fordítások is valamennyire hamisak. „Írni vagy nem írni?” – ez a probléma is felmerült. „Tudjuk, hogy miért írunk? Persze, hogy nehéz írni, nem kétséges. Legtöbben nem is írnak – és nagyon jól teszik!” – jelentette ki Oravecz, némi derültséget keltve a közönség körében. Ezt ő is megpróbálta, az első és a második kötete közti időben 4-5 évig nem írt.

Az ünnepelt

Oravecz Imre életrajzából tudható, hogy a 70-es években ösztöndíjjal tanult az Iowai Egyetemen, a 80-as években a Kaliforniai Egyetem vendégtanára volt, majd DAAD-ösztöndíjasként Berlinben tartózkodott (egy ottani találkozásra emlékezett köszöntő levelében Krasznahorkai); a rendszerváltozás után hazajött, a 2000-es évektől szülőfalujában él. Szegő János arra kérdezett rá, hogy ha az akkori verseit olvassa, mennyire ismer önmagára, döntéseire, vágyaira, álmaira, mert nagyon sokszor megírta, mit gondol, mi lesz a jövőben. „Tulajdonképpen semennyire, ezt megerősíthetik mások is. Az ember nem tud azonosulni azzal, aki volt, és azzal se, ha tudná, hogy milyen lesz majd. Sokszor nem is érti, mi az, amit gondolt, és miért gondolta azt, amit odaírt. Nemcsak írók vannak ezzel így.” – hangzott a tűnődő válasz, majd arról is beszélt, hogy lehet-e azonosulni azzal a sok butasággal, amit csinálunk az életben? „Nem is értjük utólag, hogy miért akartunk öngyilkosok lenni egy nő miatt. Bolondok voltunk? Igen, azok!” – utalt az 1972. szeptember című prózaversre, amelynek kapcsán a személyes és személytelen kérdése merült fel. Az említett műben ugyanis több nőből gyúrt össze egy bizonyos nőalakot, viszont ő maga abban a kötetben nagyon személyesen jelenik meg. Ez a fajta személyes jelenlét a mostanában írt szövegeiben is folyamatosan megvan. Mert önmagunkról tudunk a legtöbbet, ha nem is feltétlenül értjük magunkat. Kézenfekvő, hogy azzal foglalkozunk, amiről azt hisszük, hogy jól ismerjük. – fogalmazta meg ennek okát. Viszont a redukció – vagy ha úgy tetszik, a személytelenség – egy ponton túl nem folytatható – utaltak a beszélgetésben a Héj című első kötetre. S hogy ez zsákutca vagy sem, nehéz eldönteni.

A gyerekkor és a természet Oravecz írásművészetében gyakori téma. Szegő János felvetette, hogy versei, a nagyon más gyerekkor ellenére is, valahogy előhívják az olvasó saját gyerekkorát, az emlékezés lehetőségeit. „Nem mondom, hogy mindegy, hová születünk, és hol élünk, de a létezés tapasztalata mégiscsak azonos mindenki számára. Meg lehet határozni kulcsszavakkal a folyamatot: gyermekkor, pubertás, ifjúság, középkorú lét, öregedés, öregség – szerelem.” – foglalta össze Oravecz. A természet közelsége ebben a kötetben is meghatározó, de az alkotó nem választaná szét az emberi természetet az úgynevezett természettől. Az ember része a természetnek, akárhogy gondolkozik, akármit talál ki. Ő maga nem gondolkodott soha azon, hogy most a természetről ír. „Mi a természet? Nem tudjuk. Az egész létezés, a szervezet működése, a növekedés, a pusztulás – ez nem a természet?”

Az ünnepelt felvágja a tortát

Innen nézve „természet” A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása című verseskötetben az állomás is? – tudakolta a moderátor. Hogyne! Chicagóban is emberek élnek – felelte a szerző, felidézve, mennyire szenvedett a magasvasúttól, mert olyan robajjal és olyan sűrűn megy el a ház előtt, ahol egy kis lakást bérelt, hogy nem lehet aludni. Ez is közrejátszott abban, hogy visszajött. Bartóki tapasztalat lehetett, egy világvárosba csöppenni! – szúrta közbe Szegő János – hiszen Bartókról tudjuk, hogy megőrült New Yorkban. Oravecz véleménye az, hogy a nagyvárosokban valamilyen értelemben mindenki megőrül, nem egy normális létezés. Ezzel kapcsolatban Esterházy Péter írt neki egyszer, amikor a hopikkal foglalkozott, hogy a földműves indiánok tapasztalata szerint 2500 embernek szabad csak egyszerre egy helyen laknia. Minimum, hogy ismerjék egymást, és legyen értelme annak, hogy együtt vannak. A középkori városnak volt értelme, védte az embert, minden tekintetben, háború esetén is, de nemcsak, bizonyos privilégiumokat lehetett élvezni… Szajlán most ugyanolyan komfortosan élhet, mint bárhol. Szó esett a fafűtéses kályha előnyeiről és a fa hasogatásáról is. Egyik versében azt állítja, hogy gyerekkorában még középkori viszonyok voltak Szajlán, de ez inkább pozitív tapasztalat, ami arra vonatkozott, hogy működtek még evidens tradíciók. Az emberek ismerték egymást, maguk állították elő, amit elfogyasztottak. Hiába volt háború, meg tudták termelni, ami kellett, sőt a városok is úgy tudtak életben maradni, hogy elvitték nekik az ennivalót. Nem voltak kiszolgáltatva. A faluközösséget íratlan törvények szabályozták, megtartó normák működtek. „A legfontosabb talán az, hogy előállították mindazt, amire szükségük volt az élethez, nem voltak ráutalva egy távoli termelőre. Recsken és Pétervásáron volt malom legközelebb, ott őrölték az első meg a második lisztet, azaz réteslisztet meg finomlisztet” – emlékezett, majd a változásokra térve azt is elmondta, hogy az Etető című verset másképp kellene most megírnia, mint 25 évvel ezelőtt. Ez a harmadik vagy a negyedik enyhe tél, és a cinkék nem kényszerülnek arra, hogy etessék őket, alig jönnek, az is lehet, hogy csökkent a létszámuk – meg most teljesen tavasz van! Azt hogy „a hőmérő higanyszála”, azért nem írta még le, feltételezte ironikusan Szegő, az túlzottan zsurnalizmus volna… „Nem biztos, lehet, hogy leírtam – tűnődött a költő – de ma már nem higannyal működnek a hőmérők.”

A közönség

Fény derült arra is, hogy mit ír jelenleg Oravecz Imre; már harmadik éve egy naplósorozaton dolgozik. Az Alkonynaplóban azokat a számára fontos dolgokat jegyzi le, amik éppen történnek vele; nagyon intim, a líra és a próza határán lévő érzékeny szövegek ezek. A kézirat elég jól halad, egy oldalon két sortól kezdve harminc sorig minden lehet, úgy írja, hogy lehessen válogatni, ha megjelenik a könyv. Publikál is időnként az álnaplókból, például a Bárkában, a Jelenkorban, a Kortársban, a Székelyföldben. A címe Alkonynapló – ebből talán sejthető, hogy főleg miről van szó. De miért álnapló? Mert nem naponta írja, nem kötődik ilyen értelemben a naptárhoz. A benne szereplő személyeket sem nevezi meg, a kereszt vagy a vezetéknév első betűjével jelzi őket csak.

Azt is megtudtuk, hogy az ünnepelt Amerikával ősszel álmodott utoljára, amikor már kezdett fázni. Dél-Kaliforniában olyankor kellemes meleg van, de a 40 fokot is jól bírta a nyáron, amikor a barátnőjével ott járt. A beszélgetés végeztével Szegő János azt kívánta a szerzőnek, hogy öt év múlva is megkérdezhesse tőle, hogy „mindig ugyanazt írja-e, vagy mindig mást.” Válaszában Oravecz Imre egy frappáns, ám kissé talányos szajlai mondást idézett: „Ha megérjük! Ha nem, hajítjuk!”

Fotók: Valuska Gábor

Főoldal

2023. február 21.

Vissza