Rakovszky Zsuzsa és Szil Ágnes
Fodor György
Történések
A Békéscsabai Jókai Színház, a Bárka és a Körös Irodalmi Társaság meghívására érkezett Békéscsabára a Kossuth-díjas író, költő és műfordító, Rakovszky Zsuzsa, akit Szil Ágnes író, szerkesztő kérdezett legújabb regényéről és verseskötetéről a Sík Ferenc Kamaraszínházban.
Az írónő legutóbbi verseskötetét, a Történéseket (Magvető, 2018), amely erősen epikus hangvételt üt meg, több kritikusa majdhogynem a prózai művek közé sorolta. Nem véletlen, hiszen a szerző bevallása szerint fiatalon még hajlik az ember a lírára, a versformák jobban megérintik, az érzelmi hullámzásnak inkább teret enged, majd összegyűlik az élettapasztalat, és hosszabb lélegzetű, filozofikusabb mondanivalók jutnak eszébe, amelyekhez az epikus formák jobban illenek. Talán az sem véletlen, hogy nagy kedvence Arany Lászlótól A délibábok hőse című verses regény. Rakovszky költőként indult (Jóslatok és határidők, versek, Kozmosz Könyvek, 1981), költészetét a nyugatos, újholdas hagyományhoz sorolták, a metafizikai utalásoktól fátyolos, szentenciózus szerepköltészetet láttak benne. A létértelmezések éppen azért különlegesek, mert a szürke hétköznapok profán világából táplálkoznak. Homályos, derengős, történelmi reminiszcenciákat idéző leírásokat olvashatunk. A Történések hosszúverseiben is fölfedezhetők a tér és idő koordinátarendszerébe illesztett szubjektívebb vallomások. A fülszöveg tökéletesen fogalmaz: „...álmainkról és félelmeinkről, lehetőségeinkről és korlátainkról.
Rakovszky Zsuzsa a Sík Ferenc Kamaraszínházban
A zárt ajtókról és a párhuzamosan megnyitott ablakokról.” Szil Ágnes egy Baudelaire-idézettel jellemzi a kötetet: „nem egyéb, mint ugyanaz az ember megnövekedve; ugyanaz a számjegy, csak igen magas hatványra emelve” (A mesterséges mennyországok). Korunk legnagyobb tragédiája, hogy a digitális eszközök térnyerése olyan alternatív világot teremtett, amelyben még az értelmiségi olvasó is jól érzi magát, függőségét a tartósság jellemzi. A számítógép ugyanazt az értelmezői keretet kapja, mint évszázaddal korábban a tudatmódosító szerek, ugyanúgy uralja életünket, elidegenít, eltorzítja és beszűkíti világérzékelésünket: „ebben a pár órában többet élek, / mint más évek alatt. Nevet cserélek, / s karaktert, ha kedvem ebben telik, / az elrontott élet helyett pedig, / ha akarom, jöhet egy másik élet.” (Két barát). Más kérdés, hogy Rakovszky maga is alapítója a Digitális Irodalmi Akadémiának, online jelenléte aktív és természetes. Mindannyiunknak az, még ha a digitális bennszülöttek előtt is jöttünk világra, még ha értelmiségi létünk újragondolása fájdalmas is: „Nem ilyen életről ábrándozott, / mikor – reményteli bölcsészpalánta – / egykor a Brontëkből szakdolgozatozott...” (Egy péntek este).
Beszélgetők, fentről
A másodikként bemutatott kötetnél Rakovszky már írónőként jelenik meg. Korábbi regényeiben a régmúltba kalauzolta olvasóit, legutóbbi prózája azonban a rendszerváltás utáni. A Célia (Magvető, 2017) – mint kiderült, a név nem a Balassi-féle csillogó, „égszínkék” Célia-örökség, hanem T.S. Eliot Koktél hatkor című drámájának az előkelő társaságot képviselő hősnője – egy kissé alulexponált, sötét, szomorú, ugyanakkor kiábrándítóan reális Magyarországról ad képet. Valóban minden ilyen zavaros és értékpusztító körülöttünk? Volt-e egyáltalán értékorientált, értékalapú társadalom, vagy csak áltatjuk magunkat? A liberalizmus vagy a hagyománytisztelet a túlélés kulcsa? A kényszerpályán mozgó, kisszerű, nem feltétlenül szerethető hősök egy jelenkori (ellen)családregényben vergődnek végig tipizálódásuk folyamatán. Nem tudnak igazán kötődni. Inkább menekülnek, így elsősorban az oldásokat látjuk, nem akarunk velük találkozni, ugyanakkor mégis rájuk ismerünk a szomszédainkban. Újszerűsége a narrációnak, hogy az eddig megszokott női hang – amely talán a tudatalatti hatásnak okán is az Alice Munro-fordításokból eredt – egy férfiére vált (Ádám), ez azonban sokáig nem derül ki, hiszen a finnugor nyelvek játéka a harmadik személy kilétének megfejthetetlensége (jelzi Szil). Ádám egy midlife crisis-ben szenvedő, gyökértelen értelmiségi, aki elszakad a családjától, hogy aztán kapjon egy-egy újat, lejtőn botorkáló, céltalan, modern „felesleges ember” figura. Nem bírja a kötöttségeket. Egy elfuserált karakter, aki ötvenévesen egy férjes asszonnyal folytat viszonyt, közben meg olyan fiatal szekerek után rohan, amelyek sosem veszik fel. Hirtelen lesz újra apa, amikor egykori lányával kapcsolatba kerül, ő Célia. A lány genetikailag apja karaktere felé sodródik, nem találja helyét a világban, de éppen azért, mert neki mindent megengedtek, túl liberálisnak látja azt, tehát szükségképpen hajszolja magát olykor irreális kötöttségekbe (egyházi keretek).
Több olvasó táskájában lapult aláírásra váró Rakovszky-kötet
A legszomorúbb tanulság, hogy Rakovszky szerint az emberek pontosan ilyenek, vagy ilyenek is lehetnek. A könyv borítóján a legendás Bocca della veritá (az Igazság szája) látható. Tényleg ez az igazság, hogy jógaközpontok, angyalüzenetek, kelta asztrológia, limitált buddhizmus, Skype-on szolgáló halottlátók, boldogságot ígérő szekták, gyülekezetek, családállítás, ezoterikus rezgésszámú energiamátrixok, swingerparti-őrület és a valóságshow egyes figurái a legközvetlenebb környezetünkből kerülnek ki?! Ebből a világból pedig egyre inkább hiányzik egy erkölcsre és hitre épülő, átlátható és követhető rendszer, amelynek van valamiféle társadalomfenntartó és megtartó ereje, amely az egységességtudat megnyugtató gondolatával képes boldogságot okozni! Amíg ilyen nincs, maradunk a kígyó árnyékában…
(A fotókat Rácz Katalin készítette.)
