Szarka Károly
Minden trauma a tiéd, minden trauma közös
Lehet-e elmélyülten beszélgetni Trianon, a holokauszt, a kommunizmus és a délszláv háború traumájáról, esetleg a kisebbségi lét kérdéseiről vagy akár a nők helyzetéről egy kétnapos konferencia szűkös keretein belül? A Fiatal Írók Szövetségének Tiéd a trauma, a hatalom és a dicsőség című rendezvénye erre tett kísérletet. Hogy sikeres kísérlet volt-e, nehéz megítélni. De talán nem is kell.
Értelemszerűen nehéz a fent említett témákat ugyanolyan mélységben megvitatni, már csak az idő rövidsége miatt is (a két nap inkább kétszer fél napot jelent), egy-egy gondolatébresztő előadás vagy beszélgetés azonban sosem árt. A rendezvényhez talán nem is igazán illik a kissé szigorúnak tűnő konferencia elnevezés, a hangulat sokkal lazább és barátságosabb, a helyszín meg amúgy is az egyik legfelkapottabb budapesti romkocsma, a Fogasház. A témához mindenestre remekül passzol az egykori zsidónegyed közepén álló, néhány éve még üresen tátongó bérház, amely sok más társához hasonlóan kulturális befogadó térré alakult át.
A szervezők, Borbáth Péter és Szőllőssy Balázs munkáját mindenképpen dicséret illeti, még úgy is, hogy a témák ezerfelé ágazása miatt nehezen fogható meg bármiféle konkrétum. Ugyanakkor a rendezvény hibája egyben az erénye is: sokkal tágabb kontextusba helyeződnek bizonyos kérdéskörök azáltal, hogy más Kelet-Közép-Európai országokból is hívtak vendégeket. Így világosabb, hogy Trianon vagy Auschwitz nem önmagában létezik. A különböző helyekről érkező megszólalókat hallgatva kirajzolódik, hogy az egyéni és a kollektív traumák határvonalai összemosódnak, illetve hogy mindenki érintett bennük, legyen az a második, harmadik generáció tagja, vagy más vallású honfitárs.
Borbáth Péter és Szőllősy Balázs
Mindkét nap egy-egy önálló előadással indul. Székely Júliáé általános kérdésekkel foglalkozik, az 1989 óta felmerülő hazai konfliktusokat foglalja össze. Mivel Magyarország a második világháborúban elveszítette függetlenségét, amelyet csak a rendszerváltással nyert vissza, bizonyos kérdésekről sokáig hallgatni kellett. Azóta viszont a különböző pártok más-más válaszokat adnak ezekre a kérdésekre, másokat hibáztatnak a háborús veszteségek és a népirtás miatt. Egyaránt feszültséget okoz az egyik oldalról Wass Albertnek vagy Tormay Cécile-nek az irodalmi kánonba emelése, mint a másikról a Horthy-szobor megrongálása.
Szőnyi Attila a Balkánról hoz példákat arra, hogy egy-egy etnikai vagy vallási csoport hogyan veszi birtokba magas tornyok, mindenhonnan jól látható templomok építésével a településeket. Délszláv területeken a vallásnak komoly szerepe van az egyes nemzetek különállásában, közismert, hogy a szerbek jellemzően ortodox, a horvátok római katolikus, a bosnyákok muszlim vallásúak. Az olyan városok, mint a bosznia-hercegovinai Mostar, egyaránt megszenvedték a szerb támadást és a bosnyák-horvát konfliktust. A templom mint szimbólum témakörének érdekes mellékszála a pécsi dzsámi esete: hiába volt elnyomó hatalom a Török Birodalom, a szimbólum jellege sokat változott azóta, és a pécsiek ma már teljes egészében magukénak érzik az épületet.
Molnár Illés
A különböző szekciók csak részben kapcsolódnak az előttük elhangzott előadásokhoz, de még saját témájukat tekintve is meglehetősen csapongóak. Az első szekciót Molnár Illés moderálja, megemlítve, hogy a traumák kibeszélése azért is fontos, hogy ne történhessenek meg újra, ugyanakkor felhívva a figyelmet arra a jelenségre, hogy a túlbeszélés csömört is okozhat. Antal Nikolett a holokauszttal kapcsolatban a második és harmadik generációs túlélőkről beszél, illetve elmondja, hogy a traumák feldolgozása szükségszerűen a kultúra részévé válik, tehát identitásképző szerepe van. A román Aleksandar Stoicovici és a horvát Marko Pogacar saját nemzetük történelmének traumáiról, a kommunizmusról és a délszláv háborúkról beszélnek.
A Korpa Tamás vezette szekcióban Mikola Gyöngyi a délszláv háború kapcsán elmondja, hogy kell egy bizonyos távolságtartás ahhoz, hogy az irodalmi műveknek az események dokumentálása mellett esztétikai értéke is lehessen. A traumák feldolgozásban a vizuális művészeteknek szánt szerepéről is szó esik, Berta Erzsébet Debrecen egykori zsidónegyedének emlékhellyé alakításáról beszél, amely szerinte azért fontos, mert a negatív stigma helyett a helyszín újrajelölésével egy akár még meditációra alkalmas tér is kialakítható.
Mikola Gyöngyi
A személyes szál miatt válik igazán izgalmassá Csordás László mondandója. Kezdve azzal, hogy kárpátaljai magyarként már a határátlépés során is felmerül az identitás kérdése, mivel útlevelében nem a saját, magyar neve olvasható, folytatva azzal a katartikus élménnyel, amikor a Málenkij-robotra elhurcoltak emlékművűnél saját dédapja nevét megtalálta. A Vereckei-hágó esetére is kitér: a hely a magyarok számára a honfoglalás révén pozitív, míg az ukránoknak kivégzett honfitársak miatt negatív előjelű emlékeket idéz. A magyar emlékművet szélsőséges ukrán nacionalisták rongálták meg, de a két nemzet közötti feszültségeket már az is jelzi, hogy a magyar szónak az ukrán nyelvben sértő többletjelentése van…
Csordás László
Borbély András szekciója is foglalkozik a kisebbségi lét kérdéseivel, az Erdélyből érkező László Noémi szerint például kisebbségbe születni önmagában is trauma, tágabb értelemben viszont bármilyen közösségbe való beilleszkedés a saját egyéniség feladásával járhat. Erdős Virág elsősorban a holokauszt kapcsán állapítja meg, hogy eljött a beszéd ideje, az egyéni traumák kibeszélésén keresztül pedig rá lehet világítani szélesebb közösségek problémáira. Szóba kerülnek a speciálisan női traumák is, a lengyel Monika Błaszczak a női irodalom megkülönböztetésének problematikájáról értekezik.
Borbély András
A záró beszélgetésben Szőllőssy megemlíti Bencsik Orsolya prózáit és Jónás Tamás verseit, amelyek a vajdasági magyar, illetve a magyarországi cigány kisebbségi létről beszélnek meglehetősen provokatív módon – kár, hogy a két szerző nem tudott eljönni. A bosnyák Muharem Bazdulj klasszikus példákat említ: Kafka Átváltozása és Swift Gulliverje is társadalmi kérdéseket feszeget, csak éppen indirekt módon. Valamiféle tanulságot Csepregi János próbál levonni a végén: a közös traumákban, ha nem is közvetlenül, de mindenki érintett családja, települése, nemzete vagy vallása révén. Léteznek olyan társadalmi kérdések, mint például a munkanélküliség, amelyre rendre hamis válaszokat kapunk például a neonáciktól, így nehezen gyógyulnak a régi sebek.
Csepregi János
A Kelet-Közép-Európai térség nem tud elszakadni történelmi sérelmeitől, ezek folyamatos napirendben tartásának pedig kényelmi okai is vannak: egyrészt mindig könnyebb másokat, főleg idegeneket hibáztatni saját gondjaink miatt, másrészt úgy hisszük, enyhíti a saját fájdalmunkat, ha látjuk azt, hogy más is szenved. Mivel erősen megosztott társadalomban élünk, ahol a véleményformálók általában száz százalékig meg vannak győződve a maguk igazáról, a megoldás a nyitottság és az odafigyelés lehet Csepregi szerint. Nem biztos, hogy a saját véleményünk az egyetlen helyes vélemény, és ha nem is kapunk választ a kérdéseinkre, a lényeg, hogy beszéljünk róluk.
A fényképeket Bach Máté készítette.
