Kelemen Attila
A király története ott kezdődhet el,
ahol bolygójának története véget ér
Lehet-e sorsdöntő hatású, ha szembesítenek: tulajdonképpen egy gramofontölcsérbe pisiltél, nem egy piszoárba? Jobb király lesz-e belőled, ha jól mondják el neked, hogy gyalázatosan félrepisiltél? A válasz egyértelmű: persze hogy! Jobb király leszel! Mert amikor egy gramofontölcsért összekeversz egy piszoárral, akkor le kell vonnod a következtetéseket. De az is nagyon fontos, hogy az illető, akié a gramofon hogyan szembesít félresiklásoddal.
A gramofonba pisilős jelenetben ott mosolyog az Óraverzum első kötetének, a Tisztítótűznek jellegzetes humanizmusa. Ez a humanizmus nem arról szól, hogy milyennek kell lenned, hogy jó légy, mert valószínűleg mások máshogy – mások meg megint máshogy – lehetnek jól. Feltartóztathatatlan pusztulás ide vagy oda, és mégis, van jóság.
Önmeghatározás szerint, az Óraverzum univerzuma egy hét bolygós gigantikus szerkezet, amelyek a Tengelyre rögzülnek, és a Tengely hajtóművei tartják mozgásban. Ez az univerzum nem teljesen felderített, például az Arbor bolygó végvilágának monstrumai nem katalogizáltak, és az sem tudott, mi van a Tengely rendszerén, az ún. Világgépen túl. A múltnak is van egy határa, ami alá nem látunk be. Mítoszokat, kincseket és ősrégi lényeket hagyott itt az ősmúlt. Ezeknek a relikviáknak a logoszát, téloszát nem értjük, de rögeszmésen foglalkoztat bennünket. A cselekmény a Seon bolygón és annak holdján játszódik. A Seon egy szebb napokat megélt, szétdúlt, a sors kegyeiből kiesett ócska kis bolygó foltokban megmaradt, tengődő lakossággal. Politikai értelemben egy monarhia, Pongrác király toronyromjai között él, valamiféle önkéntes száműzetésben. Folyamatosan kiüti magát. Nincs valami jó véleménye önmagáról, és emiatt kábulatban regnál, majd egyszer csak nővére, Szaffi gramofontölcsérébe pisil. Esti hisztérikus mámorában az úrturistákra tüzelt volna a fellegvár ágyúiból. Ami azt illeti, Pongrác király nem az az alak, akitől az ember tanácsot kérne.
Szaffi – a regény tulajdonképpeni főszereplője – konstruktőr, a mechanikus szerkezetek megszállottja. Szadista apja, Bogumil király, szórakozásból felsértette arcát a koronájával és ez a máig látható seb Szaffi identitásába is belevéste magát. Bogumil király nem mellékesen egy idióta, aki kilyuggatta a Seon felületét valamiféle ősi csodafegyvert keresve. Most a Seon holdjára száműzve táplálja önnön gonoszságát. És hát adott még Mirkó, a trónörökös kiskrapek, akit többnyire a kietlen palota ismert és titkos folyosói neveltek, de néha azért Szaffi is és az előkelő komornyik is, Jeromos Úr. Mirkó tele van kalandvággyal, pajkos ötletekkel és természetesen félelmekkel.
Ez lenne hát a regény univerzuma. Ez a newtoni kozmosz egyrészt, és a tragédiákat halmozó bolygó- és családtörténet, másrészt. A végnapokat éljük, csak a csoda segíthet, de a csoda a Seonon legfeljebb csak turista. De van a regény univerzumának egy másik, nem deklarált szervező eleme is. Ez egy egészen speciális biofizika, ami olyan érzékenységgel van megkreálva, hogy az olykor steampunk kliséknek tűnő elemek minőségi beágyazást kapnak. Mert a Seonon a szerves és a szervetlen máshogy kombinálódik, mint banális világunkban. A könyv világa egy tapintási- és szaglási sokkal járó világ. Ha mondjuk a 60-as években a vér és az ondó keveredése keltett az ifjú olvasókban jóleső (borzalmas) borzongást, ugyanezt a minőséget itt a gépolaj és a genny keveredése kelti. A hanyatlás idejében a testi szervek és mechanikus szerkezetek túlfűtötten és pontatlanul működnek – ez az ontológiai leckéje az Óraverzum sorozat első kötetének. Láz és korrózió: ez ennek a néha amorf, masszaszerű világnak a biofizikai valósága. Hogy egy ilyen világot megteremts, a tapintásnak és a szaglószerveknek kell írnod. A szöveg egészen intenzív atmoszférája olyan, mintha októberi estéken írták volna egy ezermester műhelyében, karbidlámpa fényénél.
Az említett kozmológiai és biofizikai sajátosságokon túl az Óraverzum szerzője lenyűgöző karakter-panoptikumot vonultat fel, szerencsés magyar szavakat kísérletez ki, és helyenként nagyon-nagyon vicces. Az öngyilkos mókusokról szóló kis etológiai deskripció antológiába kívánkozik. Ha a sztori gazdag is, nem mindenhol gördül egyformán könnyedén. Az erős, igazi helyzeteket olykor csinált szituációk követik. Az egyre rosszabb és egyre reménytelenebb történések halmozása pedig némi immunitással vértezi fel az olvasót. Csapások csapások után. Igazi remény pedig már csak akkor fénylik fel, mikor az utolsó tíz oldalon bekúszik a vége főcím zenéje.
A következő kötetből bizonyára megtudjuk, mit is akarnak a félreértett gigantikus pusztítók, a légfellérek, és hogy milyen próféciákkal szórakoztatják magukat az időgörbítő álomkufárok. A folytatás tehát igazán kecsegtető és legalább ugyanolyan kozmikus léptékű lesz, mint amilyen az első kötet volt.
