Molnár Illés
Deltai haggada
„Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett,
és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént."
/Pilinszky János: Ars poetica helyett/
A Deltai haggada egy hét gyermekével a román gulágra kitelepített lelkészfeleség, illetve a család által befogadott, a fogságba is önként velük tartó Nényuka töredékes történetein keresztül a XX. század horkheimeri-adornói poszttraumatikus afáziájából keresi a ki-, de legalábbis továbbvezető utat: mit és hogyan lehetséges továbbadni, megfogalmazni a XX. századi láger- és gulágvalóságból? Hogyan mondjuk el azt, amiről hallgatni bűn, beszélni nehéz, ömlengeni ízléstelen? Ha a nyelv meg-megtörik a közlendők súlya alatt, keresni kell a narratívák lehetséges útjait. A haggada egy ősrégi, zsidó hagyományban gyökerező műfajt jelöl: az egyiptomi fogságból történő szabadulás szertartásszerű újramondását.
A Deltai haggada szerzői - Szűcs Teri író és Szabó Péter grafikus - alázattal háttérbe húzódnak, nevük csak a gerincen és a belső szennylapon jelenik meg, hiszen a lényeg itt a narráció mint történés, nem a szerzők személye.
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ördögszekér (más néven ördögkeringő, ördögnadrág, macskatövis, iringófű, szamártövis, szamárkóró)." Szeretem az első mondatokat, beszédesek. Beszédes, hogy az első mondat alanya hét különböző (megint csak: beszédes) néven lép elénk, mert itt minden szónak súlya van, minden névnek tétje. Mert ha egy erdélyi papfeleséget hét gyerekével a Duna-delta büntetőtáborába deportálnak, úgy, hogy évekig azt sem tudja, férje él vagy hal-e, az tragédia. De minek nevezzük azt, ha egy papcsaládhoz szegődött, egykor diakonisszának készülő nő az anya és gyermekei deportálásakor önként száműzeti magát a vadidegen vidék nyomorába, oda, ahol az emberélet semmit sem ér, hogy a családdal maradhasson, és gondoskodhasson róluk, amikor erre van szükség?
A több hangon megszólaló fragmentumok nem akarnak „nagy elbeszéléssé" összeállni, a Deltai haggada nem gulág-regény, nem regény. Olyan könyv, amely annyira hat, amennyire „belemegyünk", amennyire hajlandóak vagyunk nem szemlélői, hanem útitársai lenni. Régi családi fotók alapján készült, azokat a történet felől továbbértelmező, hamuszürke alapon a figurákat szárazon-ikonikusan felmutató képek, novellisztikus főszöveg köré illeszkedő, az egyik elhurcolt fiú, Ferenc hangján megszólaló, kurzivált monológ- vagy riportszerű, személyes hangvételű emlékszövegek, gondosan összegyűjtött név- és fogalomtárat kísérő archív fényképek együttesen állnak össze egy narratív katedrálissá, amelyben az elbeszélt világi-tábori valóságra ráíródik a biblikus-szakrális valóság, s így a kettő együtt az olvasóban képezi meg a könyvben csak tükörszilánkokként jelen levő Nagy Elbeszélést. Ebben a történetben ugyanis palimpszesztszerűen egymásra íródik a szegény asszony fiát gyógyító Illés próféta és a beteg Júliát ápoló Nényuka története, aki előbb saját, majd mégis inkább Ruth igei szavaival teszi le esküjét a Visky-család mellett: „»Én már meggondoltam.«, mondtam, »már rég« Megyek velük én is. Nem, nem is így volt. Azt mondtam nekik: Ahová te mész, oda megyek én is, a te Istened az én Istenem is, és ahol te megszállsz, ott szállok meg én is. Ruth amit mondott Naóminak, azt mondtam. Igen."
Mindehhez kőkemény tényirodalmi hátteret ad a könyv végén a szereplőket és helyszíneket lexikonszerűen, dokumentarista módon ismertető függelék, amely megerősíti, hogy hiába az „Egyszer volt, hol nem volt...", a könyvben elbeszélt történet valóságosabb nem is lehetne. A szürke, sokszor groteszkre komponált grafikák fényképek alapján készültek, a szöveg pedig valós elbeszélésekből.
Jellegzetes játék az értelmezéssel például a Duna-delta egyik partján a vízben térdig gázoló óriásrobotokat ábrázoló grafika: a függelékből kiderült, hogy Szabó Péter egy családi fotót rajzolt újra robotokkal - amelyek pedig a szöveg egyik passzusára, az pedig egy gyermekien félreértett bibliai idézetre reflektál: „Volt egyszer Egyiptomban egy király, aki így szólt: »Íme, az Izráel fiainak népe több és hatalmasabb nálunknál... Ezért robotmestereket rendelünk föléjük, hogy nehéz munkákkal neveljék őket...« Úgyhogy vasbetonból és acélból óriási, piramisnagyságú robotokat építettek - dolgoztak rajtuk a kohászok és utászok." Így lép interakcióba az igei valóság, a történelmi-politikai realitás, a családi emlékezet és a gyermeki fantázia, valamint az ezeket reflektáltan szintetizáló alkotói kreativitás egy különleges és fontos összművészeti albumban.
Szűcs Teri - Szabó Péter: Deltai haggada. Koinónia, Kolozsvár, 2011
