Mohácsi Balázs

Próbafúrás az énbe

Krusovszky Dénes költészete egymásba nyíló labirintusok sora, mint egy játékban az egyre nehezülő szintek – újra és újra beleveti magát az olvasó. Mert Krusovszky három kötete között linearitás fedezhető fel: szó szerinti és átvitt értelemben is vett ajtók, átjárók. Az első kötet, Az összes nevem (2006) így zárul: „A pontos körök így érjenek / véget, egyszerűen csak álljon / meg valahol, egy kerítés, / egy ajtó, valaki más előtt” (Pontos körök). És a második kötet, az Elromlani milyen (2009) így kezdődik: „Ha kitartóan figyelem, / bármiben észreveszem / a rendet, például bekopogok / egy idegen ajtón // és amikor válaszolni kellene, / hogy egyáltalán ki vagyok / és mit akarok itt, akkor majd / a hallgatásommal győzök. // És tényleg kinyitják.” ([Ha kitartóan figyelem]) Hasonlóan jutunk át a harmadik kötetbe, A felesleges partba is. Az Elromlani milyen utolsó versében kiderül, bennragad az olvasó: „de nem ajtó volt, / legfeljebb levélrés, vagy még az sem, / nem tudom, de nem lehetett több, ebben / biztos vagyok, egyszerűen nem lehetett kijárat.” (Nem ajtó volt) Kétségessé vált, merre is folytatható ez az út, ha folytatható egyáltalán. Krusovszky harmadik kötetének mélyre kellett ásnia, hogy továbbjusson: „Egyre beljebb jutunk / mégis, dísztelen, praktikus mozdulatokkal halad // a munka.” (Dísztelen, praktikus) Az út folytathatónak bizonyult.

*

Krusovszky harmadik kötetével mélyebbre jutottunk. Nem túl barátságos hely, de nem is kell annak lennie – ezt tudjuk –, mégis néhol túl nyomasztóvá válik. Jobb esetben ilyenkor lapozunk egyet, pihenünk és pihentetjük a szövegeket is. Rosszabb esetben felhorgadunk az önsajnálaton, azon, hogy az én elmondja, neki mennyire rossz, mennyire bűnös („Te meg csóválod a fejed, / mert nem szorítottam elég erősen, / és annak mindig valami nagy baj a vége. / Ebből például kerítést akartál építeni, / és most nézzem meg. / Mindig szorítani kell, ezt többé nem felejtem el.” Marszüasz Polifón: i. Akár egy fenyőléc) és mennyire megalázott: „Addigra már porig alázott giccsességével puszta létem.” (A csontkápolna)

Mindazonáltal csak remélhetjük, hogy a kitartóbbakban dolgozik annyi elszántság és akarat, hogy párbeszédre bírják Krusovszkynak ezt a kötetét is, még ha nehezebben is sikerül ez, mint az előző kettő esetében – bár azok se adták magukat elsőre. A felesleges part ugyanis tanulságos hely, a világnak az a száműzött vége, ami után már tényleg lezuhanunk a semmibe. Ezen a helyen rutinból nyúznak embert, pontos használati utasítás alapján: „A lábak belső oldalán a bőrt hosszan felvágjuk, / a sarokcsonttól egy vonalban a végbélnyílásig, / a sarokcsontnál körben is átvágjuk, / ezután a lábánál fogva felakasztjuk a testet.” (Marszüasz Polifón: iii. Szellős, árnyékos). Mert az egész Felesleges Parton csak dísztelen, praktikus munkát lehet végezni: „Először az / acélgyűrűket állították fel a turbinaterem két / végében, ezeket erős sodronyokkal rögzítették // a múzeum falához, majd felegyenesítették / őket dísztelen, praktikus mozdulatokkal.” (Marszüasz Polifón: ix. Az egész szerkezet)

Kiábrándító hely, de úgy tűnik, csak itt (főleg a Mint egy vászonzsák címet viselő fejezetben) érhető el a megértés, csak itt nyerhető lényegi, elemi tapasztalat. Miről? A versek vizsgálati tárgya az én, az ego.

Az önvizsgálat versei ezek, mélyen az énbe vájnak – dísztelen, praktikus munka ez. Krusovszky a választ keresi Hart Crane alakjában is, a választ egy soha ki nem mondott kérdésre – vagy talán még mindig az Elromlani milyen nagy kérdésére: „mi a közös bennem és ebben / a puszta falból kimeredő rozsdás csőben?” (Mintha beszélgetnénk) A (részleges) válasz egyszerre meglepő, kiábrándító és figyelemreméltó: az ego zavarba ejtően reagál a gondolatkísérletre, mely az öngyilkos amerikai költő alakjába helyezkedés. Soha nem látott méretben hasad meg az én integritása: „Ketten ugrunk, de enyém a csobbanás, / hallgatjuk, ahogy egyedül érkezem.” (Hart Crane átveti magát a korláton)

Hasonló választ keres az ego Chris Burden amerikai performer maszkjában is. Ezek a szerepversek ún. performansz-másolatok. De egy performanszot nem lehet lemásolni, ugyanakkor kitűnő szituáció az én megismerésére, hiszen a performer testével és énjével alkot. Ez a kisciklus elsősorban a testen keresztül szeretné megérteni az ént, ezért is tekinti azt dologként: „azt hazudom hirtelen, / hogy műalkotás vagyok, / mégsem győz le a megértés.” (Deadman) A gondolatkísérlet azonban addig nem jár eredménnyel, amíg test a test. A megértéshez (egészen pontosan ahhoz, hogy az ént legyőzze a megértés) az kell, hogy egy szekrény reprezentálja őt: „magamra zárom / a szekrényt (...) // És innentől már csak várni kell, / mert ebben az egyetlen, / apró gyávaságban / idővel felgyűlik a teljes vereség.” (Five Day Locker Piece)

A Könnyített változatok szintén megoldást keresnek: valami(ke)t, ami(k)nek a relációjában megérthető (vagy megérezhető) az én. Nyelvi szinten ezek önkényes jelekként működnek, s főként a tárgyi világból érkeznek. „Most házi feladat vagyok biológiából, / most egy rövid téli séta, / aztán a kettős kanyar előtti / egyetlen elkeseredett jelzőtábla.” (2.) A képzettársítások távoliak, hermetikusak, nehéz megismerni a motivációjukat, olykor öncélúan enigmatikusak maradnak – „a végén úgyis mindenki / anya szeretne lenni, vagy / mint egy rúgós kés, kinyílni legalább.” (1.) –, de valami egyszerre mindig megmutatkozik is bennük, ám komplexitásuk megakadályozza, hogy egészben lássuk őket – hiába küzdünk a megértésért.

*

A felesleges parté (még) szikárabb költészet, mint a két korábbi köteté, az olvasó talán nem bolyong olyan szívesen ebben a világban – mert nem győzi le könnyen a megértés. De el kellett ide jutnia valakinek, és megnézni, megtapasztalni, mi van itt. Kellett ez a dísztelen, praktikus munka, hogy mélyre jussunk – próbafúrás az énbe –, kellett ez a kíméletlen precízió, a pontosság eszménye. És aztán ezt az eszményt is fel kellett boncolni biztos kézzel. Reméljük, az út nem az én még mélyebb bugyraiba vezet tovább.

Krusovszky Dénes: A felesleges part. Magvető, Budapest, 2011

Főoldal