Molnár Imre
A hétfejű sárkány
Túl az Óperencián, az Üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy királyság. A királyság nem is lenne királyság, ha nem lenne királya. A Király bölcs, igazságos és rátermett volt, úgy uralkodott, hogy az mindenkinek tetszett. Szerették az egyszerű parasztok, a nemesek, de a lovagok is. Élt a királynak egy lánya. Fiatal volt, kedves, jólelkű, aki egy cseppet sem volt elszállva magától. Szerette is a nép ugyanúgy, mint az apját. A Királylány alig várta már, hogy rátaláljon a szerelem.
Talán úgy tűnhet, hogy a Királyságban minden a legnagyobb rendben volt, de a Király mégis gyakran aggodalmaskodott. Az ország határában lakott ugyanis a Hétfejű Sárkány, akiről köztudott volt, hogy a Király pozíciójára pályázik. Azaz meg akarta szerezni magának a Királyságot. És a Sárkányt ismerve mindenki biztos volt benne, ha átvenné a hatalmat, igencsak sötét idők jönnének az országra. Ezért a Király nagy és erős hadsereget szervezett, hogy védjék meg őket a Sárkánytól.
A Sárkány azonban ravasz volt. Tudta, hogy az egész hadsereget nem győzheti le, ezért cselt eszelt ki. Az éj leple alatt megközelítette a királyi kastélyt. Útközben nagyon vigyázott, nehogy valaki meglássa. De szerencséje volt, nem látta meg senki. A Király palotájának bejáratát két őr vigyázta. Először ezekkel kellett elbánnia. Nem okádhatott tüzet, mert az fölébreszthette volna az udvart. Ezért a következőt találta ki. Fogott egy hosszú kötelet, aminek a végén egy nagy darab szikla volt. Hirtelen kiugrott a rejtekhelyéről, meglóbálta a kötelet, és mielőtt megmukkanhattak volna az őrök, leütötte az egyiket, majd rögtön utána a másikat is. Ezután átmászott a kapun. Az udvar ki volt világítva fáklyákkal, ezért itt különösen vigyáznia kellett. És persze gyorsan cselekednie. Azt korábban sikerült megtudnia, hogy melyik szobában alszik a Királylány. Még a múlt héten az akkori őrök elé bort csempészett, s miután azok berúgtak, kifaggatta őket. Aztán, hogy ne szólhassanak gyalázatos tettükről a Királynak, megölte mindegyiküket. Az udvarban sejtették, hogy ez rossz jel, de nem tudták pontosan, mi készül.
Szóval a Sárkány a Királylány szobája alá ment, és fölmászott hozzá a várfalon. Bemászott az ablakon, gyorsan betapasztotta a Királylány száját, hogy ne sikíthasson, majd megkötözte. Ezután kivitte az ablakon, ügyesen lemászott vele a várfalon, átemelte őt a kerítésen, majd a barlangjához vitte. De természetesen hagyott egy üzenetet a Királynak, amelyben leírta, hogy ő rabolta el a Királylányt, és azt is megmondta, hova vitte. Majd kihívó módon a következő mondattal zárta le a levelét: „Ha van olyan vitézed, aki ki mer állni velem, hát jöjjön!”
Mint említettem, a Sárkány ravasz volt. Tudta, mi fog következni: a Király kihirdeti, hogy ő elrabolta a lányát, és az a lovag, aki kiszabadítja, megkapja a kezét és a Király örököse lesz. A dolog lényege az, hogy egyesével jönnek majd a lovagok. Egyesével meg simán le fogja őket győzni. S miután lemészárolta a Király teljes seregét, megtámadhatja a védtelenné váló Királyi udvart, és ő lesz a király!
Volt egy sajátos tulajdonsága a Sárkánynak. Egyszerre csak egy fejét használta. Akadt egy hétfői feje, ami hétfőn működött, volt egy keddi, ami kedden és így tovább, egészen vasárnapig. Ennek két előnye is volt. Az egyik, hogy sokáig bírt tüzet okádni. Ha egyszerre mind a hét fején okádott volna, akkor gyorsan elfogyott volna a tüzelő. Ez esetben egy ügyesebb lovag túlélhette volna a rövid tűzokádást, és aztán a kardjával lekaszabolja a fejét. A másik előny abból fakadt, hogy hat feje pihent. Így egy-egy feje hat napnyi pihenő után egy napig volt aktív, és ez időben roppant erős. A Sárkányt ezért nemigen lehetett legyőzni.
Közben a Király felfedezte lánya eltűntét. Szomorú volt és mérges magára, amiért két őre halálából nem tudta kikövetkeztetni, mire készül a sárkány. De most már késő.
Ezután minden pontosan úgy történt, ahogy a Sárkány előre megjósolta. A Király kihirdette, hogy a Sárkány elrabolta a lányát. S a királyságát és lánya kezét ígérte annak, aki kiszabadítja őt. Még jobb, ha megöli a Sárkányt.
Jelentkezőből nem volt hiány. A Király teljes serege úgy érezte, eljött az ő ideje. Már csak azt kellett eldönteni, ki menjen először. És ki másodjára, harmadjára, ha az elsők kudarcot vallanának. Végül sorsot húztak, így döntötték el a sorrendet. Ment az első vitéz. Nekitámadt a Sárkánynak, de az gyorsan reagált, tüzet okádott a vitézre, aki azonmód szénné égett. Aztán jött a második vitéz. Elment a Sárkány barlangjáig, rákiáltott a Sárkányra, aki kijött, és mielőtt bármit is csinálhatott volna a vitéz, tüzet okádott rá, ő is meghalt. Nem járt jobban a harmadik, negyedik vitéz sem. Végül annyian próbálkoztak sikertelenül, hogy a Király attól félt, kihal az egész serege. Úgy tűnt, bejön a Sárkány számítása.
Ekkor megjelent egy kóbor lovag. Messzi királyságból jött, és bánatos volt. Ugyanis nemrég meghalt a kedvese, ezért képtelen volt ottmaradni, ahol minden a szerelmére emlékeztette, tehát vándorolni kezdett. Elolvasta a felhívást a Királylány elrablásáról. Azt gondolta, megpróbál segíteni a Királynak, de ha őt is megöli a Sárkány, az sem fogja érdekelni. Ám előbb beszélt a Királlyal, akitől megtudta, hogy a Sárkány egyszerre csak egy fejét használja, a hét minden napján másikat. Ekkor eszébe jutott valami a Lovagnak. Rájött, hogyan lehetne legyőzni a Sárkányt.
De előbb elfogadta az udvar vendéglátását, mert vendégszerető volt az udvar az idegenekkel szemben. Gondolta, a Sárkánnyal való harc előtt nem árt párszor megebédelnie, mert mostanában nem sokat evett. Emellett gyakorolta a vívást, mert kicsit kijött már a gyakorlatból, ráadásul most különösen nehéz ellenfél várt rá. És sokat beszélgetett a Királlyal, akit különösen rokonszenvesnek talált. Sajnálta őt a lánya miatt és amiatt is, hogy veszni látszik az országa. Most már nem akart meghalni a Lovag, segíteni akart a Királyon és az országán.
Végre elérkezett a nagy nap, a Lovag elindult a Sárkányhoz. Útközben találkozott néhány alattvalóval, akik óva intették, de ő el volt szánva, nem tántoríthatta el semmi.
Miután odaért a Sárkányhoz, bekiáltott a barlangjába:
‒ Sárkány, reszkess, mert ütött az órád!
Az kijött a barlangjából. A Lovag kardot rántott, és elindult a Sárkány felé. Az tüzet fújt rá, de a Lovag félreugrott, a Sárkány mellé lépett, ahol egy pihenő feje volt. Ott aztán nyugodtan megállhatott, mert az ott lévő fej teljesen ártalmatlan volt. A Lovag gyorsan cselekedett: levágta a Sárkány hétfői fejét. Az utána fordult, de fordult tovább a Lovag is, és levágta a keddi fejet is. Ez volt a terv: oda állni, ahol a pihenő fejek vannak, ahol nem tud tüzet fújni a Sárkány, és levágni az inaktív fejeket. Le is vágta mind a hatot, csak a szombati maradt meg, az fújta a lángot, ugyanis épp szombatot írtunk. Ekkor azt mondta a Lovag, ő most pihen egy kicsit, elég volt a harcból. És otthagyta a harcteret.
De a Sárkány tudta, hogy vége van. Másnap ugyanis, vasárnap pihenőre ment az egyetlen megmaradt feje, amit a visszaérkező Lovag könnyűszerrel levágott. Kiszabadította a Királylányt, és hazavitte az apjának.
A Királylány már útközben érezte, hogy elérkezett életébe a várva várt szerelem. A Lovag is érezte, hogy elgyászolta régi kedvesét, és készen áll egy új kapcsolatra.
Az udvarban nagy volt az öröm, a Király betartotta mindkét ígéretét, és még aznap összeházasodott a Lovag meg a Királylány, és papírra vetették, hogy a trón a Király halála után a lovagra száll.
Nagy lakomát csaptak, mert ez vasárnap amúgy is szokás volt.
Az ifjú pár azóta is boldogan él.
Afrikai kaland
Anikó rohant. Pánikszerűen menekült arrafelé, amerre a rendőrség épületét sejtette. Nem Magyarországon vagyunk, Anikó a forró Afrikában menekül, férjével, Péterrel nyaralni jöttek ide. Sokáig kellett spórolniuk, hogy összegyűljön az üdüléshez szükséges pénzösszeg. Arra gondoltak, hogy kellemes két hetet töltenek a vadon közelében és persze a hamisítatlan afrikai vadonban. Számítottak néhány kellemetlenségre, de arra nem, ami történt.
A rendőrség épülete kimagaslott a környező házak közül, és szürke színével is kitűnt a környezetéből. A helyiek nyelvén kívül angolul is ki volt írva: POLICE. Benyitott az épületbe. Odabent is a szürke szín dominált. Nyomasztó hangulatot sugárzott.
‒ Üdvözlöm! Mit óhajt? ‒ szólította meg unottan a recepciós a még mindig lihegő Anikót. Helyi, fekete nő volt, valószínűleg sokadik alkalommal mondta el a fenti mondatot.
‒ Jó estét! Az én nevem Somogyi Anikó. Hogy is mondjam...‒ kezdte zaklatottan Anikó.
‒ Bűncselekmény áldozata lett?
‒ Nem. De a férjem… szóval eltűnt.
‒ Értem. Kérem, várjon egy kicsit. Mindjárt beküldöm a hadnagy úrhoz.
Anikó köszönetet mondott, és leült az egyik székre. Nemsokára kinyílt az egyik ajtó, és egy fekete férfi dugta ki a fejét.
‒ Üdvözlöm! Jones hadnagy vagyok. Miben segíthetek?
‒ Egy nagyon furcsa dolog történt. Eltűnt a férjem. De ez még nem minden. Ezzel egy időben egy idegen férfi jelent meg a lakosztályunkon.
‒ Gondolja, hogy emberrablás történt?
‒ Nekem is ez jutott eszembe. De nem tudom.
‒ Mikor látta utoljára a férjét?
‒ Tegnap este, mikor lefeküdtünk.
‒ Szóval ma már egyáltalán nem látta? Reggel sem?
‒ Nem. Mikor felébredtem, egyedül voltam.
‒ Értem. Vannak önöknek ellenségeik?
‒ Nem. Egyáltalán nincsenek. Ez biztos. Főleg nem olyanok, akik elrabolnák Pétert.
‒ Vagyonuk van?
‒ Alig valami. Erre a nyaralásra is nehezen tudtuk összegyűjteni a pénzt.
‒ És mikor érkeztek meg hozzánk?
‒ Tegnap este.
‒ Azonnal a szállodába mentek? Nem látogattak meg valakit?
‒ Nem, sehová sem mentünk. Mára terveztünk egy városnézést, holnapra pedig egy szafarit.
‒ És mikor jelent meg az a másik férfi?
‒ Körülbelül egy órával ezelőtt. Illetve én akkor láttam meg. De nem tudom, mikor jött be a szobába. Délután elmentem sétálni, nyugtalan voltam a férjem eltűnése miatt, kerestem őt, hátha meglátom. De nem találtam sehol, úgyhogy visszamentem. Akkor már ott volt az a férfi.
‒ Hogyan nézett ki a behatoló? Volt valami különös ismertetőjele?
‒ Igen, több is. Az egyik, hogy nagyon kövér volt. Legalább százötven kiló lehetett. A másik, hogy szinte teljesen meztelen volt, csak egy törülközőt tartott maga elé. És a harmadik… Hogy is mondjam…
‒ Igen?
‒ Szóval, kicsit hasonlított a férjemre. Még a magassága is stimmelt. A vonási emlékeztettek rá. És egészen úgy nézett rám, ahogy ő szokott. De persze a férjem sokkal vékonyabb. Úgyhogy biztos nem ő volt az.
‒ Van a férjének testvére? Közeli hozzátartozója? Aki hasonlítana rá?
‒ Igen, de ők szintén vékonyak.
‒ Mikor látta őket utoljára?
‒ Néhány nappal ezelőtt. Tartottunk egy kis bulit az afrikai út örömére, ott volt mindenki, vékonyan.
‒ Értem. Nos, köszönöm, hogy mindezt elmondta. Nyomozni fogunk az ügyben. Amint valami előrelépés lesz, szólunk önnek.
Anikó köszönetet mondott a hadnagynak, és távozott. Hazafelé már lassan ballagott, közben teljesen besötétedett. Anikó kicsit félt, ahogy nem találja a szállodába vezető utat, de ebben szerencsére tévedett. Már az ajtóban állt, mikor eszébe jutott, mi van, ha még mindig bent van az a kövér férfi? Egy ideig tipródott az ajtó előtt, bemenjen, vagy sem. Végül úgy döntött, bemegy. Körülnézett, de senkit sem talált a szobában. Lefeküdt, és a nap felzaklató eseményei dacára, szinte azonnal elaludt.
Néhány nap eltelt Somogyi Péter eltűnésének bejelentése óta.
Anikó idegesen járt kelt fel és alá a szállodai szobájában. Türelmetlen volt. „Miért nem szólnak már a rendőrök? Miért nem történik már valami?” Csak járkált fel és alá, Péterre gondolt és arra a sok rémségre, ami történhetett vele.
Kopogtatás szakította meg Anikó tépelődését.
‒ Üzenetet hoztam önnek ‒ nyújtott át egy borítékot a londíner.
‒ Végre! Ugye a rendőrségtől jött?
‒ Valóban tőlük.
Anikó felsikított örömében, és remegő kézzel bontotta ki a levelet:
„Tisztelt Somogyi Anikó!
Örömmel értesítem, hogy biztos információkkal szolgálhatunk férje hollétéről. Nem mondanám, hogy jól van, de a legrosszabb nem történt meg. Talán furcsának fogja találni, de arra kérem, jöjjön a rendőrség fotólaborjába. Fontos, hogy oda, ne máshova! Ott mindenre fény derül.
Üdvözlettel:
Jones hadnagy”
Anikóra vegyes érzelmek törtek. Örült, hogy megtalálták a férjét, és él. De azt el sem tudta képzelni, miért pont egy sötétkamrába kell mennie. Úgy rohant, mint első nap a rendőrségre, vagy talán még jobban is.
Nem volt messze a fotólabor, hamar odaért. Egy rendőr állt a bejáratnál.
‒ Jó napot! Somogyi Anikó vagyok. Egy levelet kaptam önöktől, a sötétkamrába szeretnék bemenni.
‒ Igen, már várják. Jöjjön velem.
Egy rövid folyosón mentek végig. A folyosó végén egy ajtó állt, rajta felirattal: DARKROOM.
Anikó benyitott.
Bent Jones hadnagyot találta és egy valószínűtlenül kövér férfit, akiben a behatolóra ismert. Csak most még sokkal kövérebb volt.
‒ Üdvözlöm! ‒ szólt barátságosan a hadnagy. ‒ Hadd mutassam be a férjét ‒ és azzal a kövér férfira mutatott.
‒ Ő? De hát… de… ez lehetetlen!
‒ Én vagyok, drágám! ‒ szólalt meg a kövér férfi.
Anikó a férje hangjára ismert.
‒ Szóval… nem is tűntél el? Nem volt behatoló?
‒ Én voltam.
‒ És azért voltál meztelen, mert…
‒ Mert egyik ruhám sem jött rám.
‒ De… ‒ suttogta Anikó ‒ hogy hízhattál így el? Ilyen tempóban. Ez képtelenség!
‒ Nem az! ‒ mondta a hadnagy. ‒ Csak át kell értékelnünk néhány dolgot. Ön nem említett nekünk egy fontos dolgot. Igaz, mi sem kérdeztük. A férje hisz az ezoterikus tanításokban.
‒ Na és? ‒ kérdezte Anikó
‒ Nos, ezek közül van, ami tényleg működik. A férje a közelmúltban fényevő lett. Például ez is működik. És a férje az erős afrikai napfénytől így elhízott.
Anikó döbbenten nézett a hadnagyra. Az folytatta.
‒ Egyértelmű volt, hogy a férjét el kell tüntetni a napról. A hazamenetele egyelőre megoldhatatlan, mert nem fér bele egy repülőgép ülésébe sem. Megpróbáltuk egy sötét szobába bevinni, ahol azért volt némi neonvilágítás, de a mesterséges fénytől gyomorrontást kapott. Így jött a sötétkamra. Nos? Elégedett a nyomozással?
Anikó természetesen elégedett volt. A következő napokat a férje mellett töltötte. Miután Péter sikeresen lefogyott, a város vezetőségének döntése szerint maradhattak még a szállodában, így bepótolhatták az elmaradt nyaralást. Volt minden, városnézés is, szafari is.
Aztán hazamentek.
Péter felhagyott a fényevéssel, a kellemetlen eset óta csak marhapörköltet eszik meg disznótorost.
Szeretet
A kisfiú szaladt. Üres utcákon, ahogy csak a lába bírta. Hatéves forma volt, rendes ruhában. Egyszerre meglátott egy férfit, aki nyakig olajosan, az autójába temetkezve szerelte azt. A kisfiú hátulról átkarolta őt. A férfi ijedtében jól beverte a fejét, majd hátrafordult.
‒ Ejnye, mi a nyavalyát akarsz tőlem? Most miattad bevertem a fejemet.
‒ Bocsánatot kérek, bácsi. Csak azt akartam mondani, hogy szeretlek.
Az autószerelő ezen nagyon megdöbbent. „Méghogy engem szeretsz?” És elkezdett töprengeni, honnan ismerheti ezt a fiút. De nem jutott eszébe semmi. Megkérdezte volna a fiútól, hogy ugyan miért szereti őt, de az addigra már messze járt.
Szaladt a fiú, szaladt, szaladt.
Egyszer csak meglátott két nőt, egy középkorút és egy idősebbet. A középkorú töprengő arcot vágott, az idősebb szélesen mosolygott. A fiú odament hozzájuk, mindkettőt megölelte, és azt mondta nekik:
‒ Szeretlek téged! És téged is szeretlek!
A két nő egészen odáig volt.
‒ Nahát, milyen aranyos gyerek! Biztos rendes emberek a szülei. Kár, hogy nem lehet az én fiam.
Az idősebb, mosolygós nő lelkesen helyeselt.
‒ Igen, helyes gyerek.
És azon gondolkodott, hogy kéne adni neki a meggyes pitéből, amit nemrég sütött, de mire idáig jutott, a gyerek már sehol sem volt.
A fiú szaladt és szaladt.
Meglátott egy vén satrafát. Mogorván nézett maga elé. De a kisfiú nem törődött ezzel, odament hozzá, átölelte, és azt mondta:
‒ Néni, téged is szeretlek!
A nő erre elkezdett zsémbelni.
‒ Méghogy szeretsz! Hisz nem is ismersz! Persze, te biztos minden embert szeretsz. Idegenhez így odamenni! Meg lesz még ennek a böjtje! Majd megismered az embereket, kiábrándulsz belőlük, és azt mondod nekik: „Téged is utállak!”
De a fiú nem hallotta ezt, mert azonnal szaladt tovább.
Szaladt és szaladt.
Meglátott két rendőrt. A parkoló autókat vizsgálták. Ekkor kicsit megijedt a fiú, megállt, és hátralépett egyet. Aztán összeszedte a bátorságát, odament a rendőrökhöz, átölelte őket, és azt mondta:
‒ Titeket is szeretlek.
Mire a rendőr azt válaszolta:
‒ Méghogy szeretsz minket! Majd mindjárt letartóztatlak, utána mondd, hogy szeretsz! Hé, ne fuss el, ne ijedj meg, csak vicceltem! Különben hol vannak a szüleid?
De ezt már nem hallotta a fiú, mert, mint a rendőr is megállapította, gyorsan elszaladt.
Szaladt a fiú, szaladt és szaladt.
Aztán egy időre elakadt, mert belefutott egy nyolctagú muszlim bevándorló családba. A fűben ültek és uzsonnáztak. Odament mindnyájukhoz, a szülőkhöz és a hat gyerekhez, mindenkit átölelt, és azt mondta nekik:
‒ Téged is szeretlek!
Azok meg voltak hatva, mosolyogtak a kisfiúra és azt gondolták: „Nahát! Milyen rendesek ezek a magyarok!”
Aztán szaladt a fiú tovább, szaladt, szaladt.
Majd egy forgalmas részhez ért, ahol sűrűn voltak az emberek, ezért abba kellett hagynia a futást, egyik embertől a másikhoz ugrott, mindegyiket átölelte, és azt mondta nekik:
‒ Téged is szeretlek!
Majd túljutott a tömegen, szaladt tovább, szaladt, szaladt és szalad, szalad, addig, míg át nem öleli az egész világot.
