Milbacher Róbert
A szivárványbányászok legendája
Kezdhetném úgy a mesémet, hogy „hol volt, hol nem volt”, de inkább bevallom, hogy én csak a mindig pirospozsgás Kortyanyótól hallottam a szivárványbányászok legendájáról, amit most megosztok veled, kedves olvasó.
Nagyon-nagyon régről kezdte Kortyanyó a mondókáját, még azokból az időkből, mielőtt a rézangyalok a Három Gesztenyék levelére költöztek. Valójában akkoriban vette kezdetét minden veszedelem.
Egykor a rézangyalok nem a fűzfákon, és főleg nem a Három Gesztenyék levelének fonákján éltek, hanem a kék és mindig derűs égbolt fölött laktak.
Az ég boltja fölött és az ég színe alatt egyaránt béke honolt.
Aztán jöttek a kanizsárok.
Azzal kezdődött minden gazság meg galádság, hogy megcélozták az égboltot. Úgy belekiáltottak abba a szegény, gyanútlan, éppen ebéd utáni álmát alvó égboltba, hogy megremegett minden porcikája. Olyasféléket kiabáltak fölfelé, de bele ám, egyenest a nagy kékségbe, hogy mégis miféle bolt az, ahol nem lehet kapni semmit, még egy nyavalyás téli fagyit se. Meg hogy amikor vásárolni akarnak, mindig zárva találják. Hát hogy meri magát az ilyen boltnak nevezni?!
Addig-addig kiáltozták bele a gyanútlan égboltba válogatott, előre megírt szitkaikat, míg ki nem potyogtak belőle mind a kerubok, a szeráfok és az összes rézangyalok is.
Ott hevertek szerte a világban ezek a szegény égboltlakók, mert az eséstől elszédültek egy kicsit. Csak a rézangyalok szökkentek nyomban talpra, mert mégiscsak rézből voltak faragva! Kortyanyó szerint akkoriban költözhettek ide, a Három Gesztenyék levelére. Ezután a nagy égbekiáltás után hirtelenjében olyan csönd telepedett a világra, hogy a saját hangjukat sem hallhatták meg a kanizsárok, de még Karakórum király sunnyogós, csupaszem Nagyon Titkos Szolgái sem.
A földre hullott keruboknak meg a szeráfoknak idejében sikerült elrejtőzniük. A mókusok az odúikba, hangyák a váraikba, földikutyák a járataikba, a medvék barlangjaikba fogadták őket. Úgy tűnt, minden égboltlakónak akadt rejtekhely, ahol kivárhatja, míg véget ér a nagy és dühödt kanizsárkodás.
A kanizsárok kegyetlen királya tehetetlen dühében majdnem önmagát marta meg. Úgy habzott a szája, meg úgy csikorgott a foga!
És akkor a dühöngő Karakórum kegyetlen parancsot adott a Nagyon Titkos Szolgáinak. (Annyira titkosak voltak ezek a szolgák, hogy senki nem vette észre, ha a közelben settenkedtek. Csak annyit éreztek, hogy valami nincsen rendjén a világban, mintha kibillent volna az egyensúlyából. Amikor csak úgy elpityeredünk, vagy nem akarjuk megenni a reggelit, vagy éppen nincs kedvünk még a legkedvesebb játékainkhoz sem.)
Úgy szólt Karakórum kegyetlen parancsa, hogy addig fosztogassák a madarak fészkeit, addig turkálják össze a hangyák várait, addig öntsenek vizet a földikutyák járataiba, míg azok el nem árulják, hogy hová rejtőztek az égbolt lakói.
És akkor a szolgái olyan fosztogatásba, rombolásba, dúlásba kezdtek, amit nem lehet leírni. Akkoriban költöztek a madarak a villanydrótokra, az ereszek alá, telefonoszlopokra. És akkor költöztek a szorgos hangyák a fák kérge alá, a szegény, csupasz földikutyák meg azóta is itt vacognak az üres égbolt alatt.
De hiába volt mindez, senki sem árulta el az ég egykori lakóit.
A tajtékzó Karakórum folytatta kegyetlenkedéseit: a vakondokok járataiba forró ólmot öntetett, a gilisztákat eladta horgászcsalinak, a halak vizeibe szennyet eregetett. De hiábavaló volt minden, egyetlen haja szála sem görbült meg sem a keruboknak, sem a szeráfoknak, még a rézangyaloknak sem. (Már ha van az ilyesféle teremtményeknek hajuk egyáltalán.) Mert közben odúról odúra, barlangról barlangra, járatból járatba bujdostak szegények.
Akkor aztán Karakórum rászabadította a világra a legkegyetlenebb vitézét, Krakataut.
És amerre járt ez a kegyetlen Krakatau tüzet okádó, füstöt lehelő paripáján, mindenütt csak csend fogadta. Még a Nap is belesápadt a félelembe. A rügyek nem mertek kipattanni, s még a szivárványok is kifakultak Kenterfölde fölött.
Úgy tűnt, hogy véglegesen és teljesen el fog szürkülni a világ a szivárványesszencia nélkül. Kortyanyó akkor vetette el az első meggymagokat nagy titokban, hogy majd azokból meggypiros kövek támadjanak, hogy legalább ezek színesedjenek a szürkeségben.
Akkoriban, a szivárványok kiapadása után indultak keserves bujdosásra a kenterföldi szivárványbányászok is, hogy új lelőhelyre akadjanak. És csak hosszú-hosszú keresgélés után építettek kunyhót a Hétodújú Cserfára, amikor rájöttek, hogy a Mindig Mozdulatlan Szálfaerdő fölött lehet a leggazdaságosabban szivárványt bányászni. Hiszen nekik annyira gyorsan kell dolgozniuk, hogy háromig sem mindig tudnak elszámolni közben, mert a szivárványokról köztudott, hogy rövid életűek. A Mindig Mozdulatlan Szálfaerdőben meg hiába tombolnak ordító orkánok, a fák nem hajladoznak, nem recsegnek-ropognak. Ott állnak büszkén, dacos koronájukkal az égbe kapaszkodva.
Erre még a szivárványok is megállnak a Mindig Mozdulatlan Szálfaerdő fölött, hogy ámulva elidőzzenek a szép kilátáson. Meg azért egy kicsit el is csodálkoznak azon, hogy nem hajladoznak az erdő fái. Ezt a csöndet szeretik legjobban a szivárványok, erre vágynak már zsenge koruk óta, hogy lehessen merengeni meg ábrándozni. A szivárványbányászok pedig közben annyit bányászhatnak belőlük, amennyihez csak kedvük van.
Azóta is ott élnek a szivárványbányászok, nagy bödönökbe gyűjtik a szivárványesszenciát, hogy majd egyszer újra színesíthessék ezt az színtelenre szomorodott kanizsárvilágot.
