Veszpi Gyula
Az aranyfog
A nyáresti naplemente álmos hangulata járta be az egész udvart. Meleg volt… lusta meleg. Az állatok ide-oda mászkáltak, tettek-vettek ezt-azt, de szigorúan nem történt semmi érdekes. Miközben a Cicák a ház oldalában elnyújtózva élvezték a narancssárga nap meleg sugarait, addig közvetlenül mellettük két Kutya szunyókált. Annyira nyugis volt ez a nap, hogy senki sem kívánta a csetepatét. A Cicák éppen a naplemente előtti utolsó napsugarakban gyönyörködtek, amikor lustán billegtetve fenekét, besétált a képbe Röfi.
‒ Hé, Disznóóóó, kitakarod a napot! ‒ nyávogták a Macskák.
Röfi kicsit sem zavartatva magát, lassan riszálva tovább ment, és közben unottan nézelődve keresgélt.
‒ Túrni kéni valami finomságot! ‒ mormolta magában.
A hátsó kert sarkában már régen járt, hát gondolta, körbenéz arrafelé. Mohón túrni kezdte a földet, még mielőtt a többiek észreveszik, hogy merre jár, mert ha talál valami ehetőt, az másvalakit is érdekelni fog. Nagy igyekezetében ráharapott egy nagyon kemény dologra, de még a foga is belecsikordult, annyira kőkemény volt. Nekiállt hát gyorsan körbetúrni, és csak akkor látta, hogy egy kincses ládikára lelt. Igyekezve bevitte az óljába, nehogy bárki észrevegye.
Eljött az este. Röfi izgalmában alig tudott aludni, kíváncsi volt, hogy a többiek rájöttek-e a titkára. Kinézett az óljából. Az udvaron kedves káoszhangulat uralkodott. A Lovak állva aludtak, néha-néha prüszköltek egyet. A Kecskék köhécselve szunyókáltak, míg a Kutyák vonyítva ugatták a Holdat. Kakas fütyülve horkolt, a Tehenek meg nagyot szuszogva buborékot fújtak az orrukkal. Röfi nyugodtan fordult vissza az óljába. „Ez is csak egy szokásos este!”‒ állapította meg, majd halk röfögés és ásítás kíséretében mély álomba szenderült.
Reggel az állatok hangos jajgatásra ébredtek.
‒ A fogaaam, a fogaaam! ‒ hallatszott a kiáltás a disznóól felől.
Röfi hatalmasra dagadt arccal bújt elő az óljából. Az állatok döbbenten nézték, hogy mi történt. Csak Kacsa nem bírt magával.
‒ Ha-ha-ha! De szép kerek a pofikája! Hát akkor most melyik a feje, és melyik a fara? ‒ viccelődött hangosan.
A Gazda a nagy hangzavarra nyomban odasietett, és megvizsgálta a beteget. Látta ám, hogy fityeg Röfi egyik foga.
‒ Hohó, komám, tegnap te valami nagyon keményet rághattál! Hát majd’ kitört egy fogad!
Azután egy hirtelen mozdulattal kirántotta a fityegős, fájós fogat.
‒ Köfönöm fépen! Moft már jobb! ‒ hálálkodott Röfi.
Erre majd kipukkadtak a röhögéstől az udvar lakói.
‒ Moft mi van? – mérgelődött Röfi.
‒ Áhh, semmi! Csak olyan szépen beszélsz „Pöfe-Röfi”! – hápogta nevetve Kacsa.
‒ Hallod, Gafda! Már megint kicúfolnak! Cinálj nekem, lécci egy mászik fogat a régi fogam helyébe! Akkor majd tutira menni fog a beféd meg a röfögéf!
Majd befordult az óljába, és előhozta a kincses ládikát.
‒ Erre haraptam rá tegnap! Van benne elég kinc, cinálj nekem belőle ety aranyfogat, ész a többi cillogó cucc a tied lehet!
‒ Oké, rendben! Csinálunk neked egy új fogat! ‒ nyugtatta a Gazda.
Röfi napokig meg sem mert szólalni, de még röfögni sem, annyira ciki volt „pöfén befélni”. De miután megkapta az új csillivilli aranyfogát, már bátran villogatta mosolyát az udvar lakóinak.
‒ Na, ezt nézzétek, kiscsávók! Hol van most Kakas csilingelő sarkantyúja? Hol van Ökör polírozott kolompja? Hát sehol! Én vagyok a legmenőbb, és most én nevetek rajtatok! Na, totyogj arrébb, kicsi Kacsa! Ugorj odébb, csacska Macska! Itt jön az udvar új királya!!!
