Molnár Krisztina Rita
Marsmese
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bolygó. Pontosabban nem is bolygó volt, hanem egy falu. De annyira furcsa volt benne mindenki, mintha nem is a Földről való lenne. Mintha valahonnan az űrből jöttek volna. Mondjuk a Marsról. Tudod, arról a bolygóról, ami…
– Tudom, tudom! A vörös bolygó! És egy római istenről nevezték el, arról a tavaszi istenről, aki miatt a március március. Marsról, na. A hadistenről.
– Hát ezt meg honnan tudod?
– Apával olvastuk egy csillagászatos könyvben. De meséld tovább!
– A királyt Mártonnak hívták, és az összes lakó olyan volt, mintha állandóan parázson lépkedne. A cipőjük pipacspiros szattyánbőrből készült. Tüzes volt a hangjuk, sütött a tekintetük, mintha tüzet raktak volna bennük, ami csak úgy lobogott, és olyan forró volt, hogy soha, de soha nem fáztak. Rövidujjú pólóban jártak télen-nyáron, és takarójuk sem volt, álmukban csak egy vékony narancssárga lepedőt ejtettek magukra, azt is csak azért, hogy kuckósabb legyen a fekvés az ágyukon, meg hogy ne fázzanak meg, mert azért azt tudtak. Belázasodni. Mivel mindig ezekben a könnyű ruhákban jártak. A neve is mindnek tüzes volt. Piroska, Herold, Hajnalka, Matild, Marcell meg Márk és Artemisz és Róza.
– Várj, nem értem. De ha falu volt, akkor hogyhogy volt benne király? Az nemcsak az országoknak van?
– Hát, a legtöbbször igen. De azért van egy-két ilyen falu is. Ahol van király. És Márton király nem palotában lakott, ahogy a legtöbb uralkodó. Márton király egy piros cseréptetős, tornácos házban élt. A kertje tavasszal telis-tele volt tulipiros tulipánokkal, nyáron meg vörös rózsával és bordó kardvirággal. A kert végében pirosló almafák. Volt egy kis tó is az almafák mögött, aminek nagyon örült Márton király, mert szeretett úszni. Ha haragos lett, nem várta meg, hogy egészen átforrósodjon, rögtön, ahogy a füle égni kezdett, leszaladt a tóhoz, és úszott egy nagyot.
– Haragos?
– Haragos. Igazságos király volt, ezért elég gyakran lett haragos, mert az emberek elég gyakran igazságtalanok egymással. És Márton király azonnal megérezte, ha valaki igazságtalanul viselkedett a falujában. Vagyis a bolygóján. A fülével érezte, az volt az igazságvevő készüléke. Ha például egy anyuka az első idei eperből minden gyerekének öt szemet rakott a tányérjára, és a nagyobbak gyorsan kivettek kettőt a kisebbik tányérjából, mert az még úgysem tud számolni, azonnal elkezdett melegedni a füle. De nem rohant oda azonnal, ahol az eset történt, előbb úszott egyet a tóban, hogy lehűtse magát, mert tudta, hogy a hirtelen harag nem jó tanácsadó. Aztán magára kanyarította vörös frottírból varrt királyi fürdőköntösét, és odaballagott a tett helyszínére.
– És mit csinált? Gondolom, már semmit sem tehetett, ha egyszer megették azt a két szem epret!
– Hát, epret éppen nem tudott varázsolni, de perzselt a tekintete és a hangja, ahogy megkérdezte a két testvért, hogy szerintük kedves dolog-e megtréfálni egy óvodás öcsikét. És persze azonnal keserű lett a torkukban az eper íze a pironkodástól. Aztán elzavarta őket epret szerezni sitty-sutty, még jó, hogy a falu majdnem minden kertjében volt eperágyás. Aztán amikor megjöttek a frissen szedett eperrel, és odaadták a kistestvérüknek, Márton király megdicsérte őket. Mert a marsfalviak mind nagyon melegszívűek, akik könnyen haragszanak, de könnyen is olvadnak meg a saját szívük melegétől. A királynak egyenesen olyan jó szíve volt, mintha nem is szív, hanem egy forró kályha dobogott volna a bordái közt.
– Hm. Akkor egy kicsit hasonlítanak ezek a marslakók Boróra. Meg apára. Nem?
– Lehet. Igen, most, hogy mondod…
– És szerelmesek? Úgy értem a marslakók. Csak Boró miatt kérdezem…
– Ja! Hát persze! Állandóan! Már négy-öt éves korukban szerelmesek lesznek, és ennek mindenki nagyon örül, mert aki szerelmes, az olyan… olyan szép lesz, na, mert valahogy olyan, mintha lebegne, mint egy léggömb, és csak úgy ragyog a szeme, mint…
– … mint Borónak…?
– Na, ezt eltaláltad, Tamás! Pont úgy, igen.
