Papírhajó - Primér/Primőr

Hiperh__sl__ny1__Pikler___va_ija__cs.jpg

 

Németh B. Eszter

Hiperhőslány (majdnem) újságcímlapon

– részlet –

 

Másnap reggel Emília tompa puffanásra ébredt. Akadálytalanul fúrta bele a fejét a párnája alá. Akadálytalanul? A könyv!

Lassan összeállt, hogy a tompa puffanás a könyv volt, ami kitúrt a párnája alól, ahová előző este csalódottan elrejtette. Csalódottan, mert majd két órányi tanulmányozás, ide-oda forgatás után sem jött rá, amire szeretett volna.

– A könyveket általában olvasni szokták, bár ébresztőnek sem rossz. Hozzád vágjam? – érdeklődött bátorító hangon Ficsúr.

– Hagyjááál!

– Az van, hogy apa elpályázott, és ma jön az újságírócsaj a nemtommilyen magazintól.

– Francba!

– Az ám – helyeselt Ficsúr, a két évvel idősebbek minden komolytalanságával. – Szóval gyere, mert anyád megőrjít!

Emília kidugta a lábát a takaró alól, kiült az ágy szélére, és korántsem látszott olyan morcosnak, mint ahogy az a legszebb álmából felrázott embertől elvárható lenne. Ficsúrral egymásra vigyorogtak, az előbbi hangos (mű)dohogás közben kiment a szobából, nagy dörrenéssel csapta be maga után az ajtót, Emília pedig felöltözött.

Gertrúd a hall közepén állt, karját teátrálisan az ég felé emelte, és jajgatott, fülsiketítő hangon. DoppeleL látszólag szundikált a karosszékben.

Pontosan úgy fest, gondolta egyszerre Emília és Ficsúr is, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt. DoppeleL tényleg nem aludt az éjjel, de nem ezért laposította a szemeit, hanem félig lehunyt szemhéja mögül Emíliát bámulta. Miközben Gertrúd kissé zavaros szemmel bámult maga elé, majd pattogó hangon utasításokat kezdett osztogatni, Emíliának, Ficsúrnak és a ház egyetlen alkalmazottjának, Levin úrnak, DoppeleL macskául érezte magát. (Igen, ha van kutyául, akkor miért ne lehetne macskául is.)

Emília, Ficsúr és Levin úr hamarosan a rendrakás, portörlés és puceráj kellős közepén találták magukat.

A szalonban egymásnak ütköztek, meg is lepődtek a váratlan találkozáson, mindegyikük cinkos mosollyal, de főleg gyorsan sietett tovább.  Levin úr ablakot mosott, ebben ő volt a mester. Állítása szerint már az ük-ük-üknagyapja is komornyikként szolgált a Weiss-Neige családnál. Ez Emílián és Ficsúron kívül mindenki számára hihetetlen volt. Igazából Levin úr igazat mondott, de az üknagyapája barátságát holmi női ügynökökkel olyan kalandos történetként adta elő a söntéspultnál, mindenki okulására, hogy senki sem hitt neki soha. Szóval a komornyik, becsületes nevén, Pelham Jarvis Levin kifogástalan angolsággal viselte a frakkot és a szmokingot, bár jelen pillanatban épp feltűrt ingujjal, mellényben mosott ablakot.

Hajszálra pontosan akkor lettek készen, amikor csengettek. Levin úr kifogástalan udvariassággal kiszólt, hogy egy pillanat, letűrte az inge ujját, begombolta, majd felvette a zakóját, begombolta, mert egy úr (vagy komornyik) tudja az illemet. Ficsúr a mellényzsebéből elővett fésűvel a hall díszes tükre előtt akkurátusan megigazította a félrenyalt frizuráját. (Teljesen úgy nézett ki, mint akit tehénmama végignyalt.) Emília tüsszentett egy hatalmasat.

Gertrúd szigorú pillantást vetett rá, mire a kislány eloldalgott a szobája felé, de a galéria lépcsőjénél leguggolt, onnan figyelt. Gertrúd megigazította a kis fekete ruháját, és tökéletesen elfeledkezett arról, hogy fehér kötényt visel.  Ebben a pillanatban lépett be MacLemon kisasszony. A minimum tizennégy centis, tűhegyes cipősarkai akár fegyvernek is beillettek volna, már ha bárki is komolyan venne egy csupa pántból álló citromsárga körömcipellőt, hozzá illő kockatáskával és limette színű kiskosztümmel. A kisasszony leereszkedően Gertrúdra bandzsított, nyilván mosolynak szánta, majd fesztelenül a tükörhöz lépett, és finom mozdulatokkal igazított a kifogástalan sminkjén. Emília a galéria lépcsőjének rejtekében kajánul vigyorgott. Ficsúr arca meg-megrándult, de előlépett, hogy köszöntse a hirtelen köhögőrohamot kapott Levin úr nyomában érkező fotóst.

– Mondja csak, Levin, mikor találkozhatunk Weiss-Neige asszonnyal? Azt hittem, itt vár bennünket.

– Drága MacLemon kisasszony, kérem, fáradjon velem a szalonba, amíg asszonyom megérkezik. Megkínálhatom addig egy frissítővel?

– Nagyon kedves, köszönöm Levin. Levin, ugye?

– Igen, kisasszony.

Ficsúrt hirtelen nagyon érdekelni kezdte a fotós kamerája, udvariasan odalépett hát hozzá, miközben a szalon ajtaja felé terelte. Levin úr figyelmeztető pillantást vetett Gertrúdra, aki feltűnés nélkül felsietett a lépcsőn, és kis híján hasra esett a nevetéstől rázkódó Emíliában. Mielőtt mindenki a szalonba ért volna, egy nyomdafestéket nem tűrő káromkodás hallatszott. 

A kisasszony gondosan vékonyra szedett, felhúzott szemöldöke láttán Ficsúr flegmán megjegyezte:

– Csak a kocsis. Nem tesz semmit.

Gertrúd tehát átesett Emílián, aki felvisított. A szalon ajtajában MacLemon kisasszony hátrafordult, a fotós pedig nekiment, mire a kisasszony nagyot taszított rajta, aki engedett az imígyen kifejezett unszolásnak, és felrohant a lépcsőn, szorosan a macska nyomában, a kameráját csattogtatva. A széles lépcső tetején megtorpant, az objektív elé ugyanis pazar látvány tárult:

Gertrúd a szobája felé taszigálta Emíliát, aki viszont az anyai támadástól és a pofontól megzavarodott, így nem vette észre DoppeleLt – most tekintsünk el attól a ténytől, hogy utóbbi laposkúszásban érkezett Emília lába alá –, és hasra vágódott benne. Így Gertrúd szopránjához a macska kontrája csatlakozott. Kivételesen DoppeleL is megjárta: a hasra eséstől gellert kapott, a lendülete továbbvitte, és végigpattogott a lépcsőn. A földszintre érve kiterült a zajra visszalépő Levin úr lába előtt, aki diadalmasan (és feltűnés nélkül) belerúgott egyet. Eközben Emília, aki már félig elvesztette az egyensúlyát, megtántorodott, belekapaszkodott a folyosón álló kisasztalba, ami megbillent. A rajta álló hatalmas porcelánváza – egy roppant értékes, kézzel festett Porondi – csúszni kezdett. Gertrúd a váza után kapott, de emiatt elengedte Emília karját, aki az anyai tartás hiányában teljesen az asztal egyik szélére nehezedett, a váza pedig fénysebességre gyorsultan zúgott lefelé, és Gertrúd nagylábujján landolt.

– Víííííííííííí!!! – sikította, miközben a víz kiömlött, és rózsaszirmok záporoztak mindenfelé.

Emília a kiömlő vízben megcsúszott, hanyatt vágódott, az asztalt pedig magára rántotta. Az anyja, hogy ne jusson ugyanerre a sorsra, hátralépett, de szerencsétlenségére néhány vizes rózsaszirom került a cipője alá, így – mit szépítsük – fenékre ült. A fotós persze vadul kattogtatott, egészen addig a pillanatig, amíg a lépcsőn lefelé folyó víz és a cipője nem találkozott. Ekkor ő is megcsúszott, de egy jó fotós mindig a gépét védi, így DoppeleL nyomában leszánkázott a lépcsőn. Az alján zökkent egyet, amitől a gépe szép ívű röppályára állt, és egyenesen Ficsúr kezében landolt, aki diadalmas mosollyal kipattintotta a memóriakártyát, a földre dobta, és rálépett.

– Neeeeeeeeeee!!! – Levin úr a fotós hóna alá nyúlt, felsegítette, és szelíd erőszakkal bekísérte a szalonba. Közben az ajtóban sóbálvánnyá merevedett MacLemon kisasszonyt is befelé irányította.

Hiperh__sl__ny_2__Pikler___va__cs.jpg

 

Nem egészen tíz perc múlva Gertrúd farmerben, pólóban és egy divatos kis zakóban, fényesre fésült, kiengedett hajjal sétált le a lépcsőn, amit Levin úr és Emília gondosan feltöröltek. Az asztalka a helyén állt, a széttört vázát egy szoborral pótolták. A feje búbján rózsaszirommal. Gertrúd kellemesen elcsevegett MacLemon kisasszonnyal, megmutatta a házat, a fotós minden próbálkozását árgus szemek kísérték. Ficsúr gondosan ügyelt. Látszott, ha kell, maga ejteti újra hasra.

DoppeleL a foteljében feküdt, kinyúlva, és a bosszún törte a fejét. Eddig csak Emíliát utálta, de most már a család többi tagját is, Levin úr képét pedig szívesen szétkarmolta volna. Hamarosan gonosz vicsorra húzódott a pofája, ruganyosan felpattant, és oroszlánnak képzelve magát elsétált.

 

 (Az illusztrációk Pikler Éva munkái.)


 Főoldal

2018. március 23.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Fekete Vince: ProfilképKántor Zsolt: Tandori Dezső 80 gombjaKerényi Kata verseiVörös István: A Hamletgép vándorévei
Prózák
Hernyák Zsóka: TobzoskaTóth Krisztina: A csizma öltöztetSándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életébőlLackfi János: Beatles ledarálva
Kritikák
Hamleti halogatás mint generációs sajátosságCsehy Zoltán: Színek könyveBejárni az írás terét - Krasznahorkai László: A Manhattan-tervMegtalált kötet - Csillag Tamás Megtalált országáról
Esszék, tanulmányok
A néző identitása: Mi József Attila Hamletnek?Hamlet: drámák és szövegkönyvek Kazinczy Ferenc Hamlet-fordításárólObjektív helytörténet szubjektív szemszögből
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA