Papírhajó - Primér/Primőr

V__rfalvy_m__ret.jpg

 

Várfalvy Emőke

A mindenség urai

 

Még sötét volt. Az utca csendesen és kihaltan várta az időt, mikor újra megtelik a szokásos, szerda reggeli hangokkal, alakokkal. Senki sem figyelt fel a különös fényjelenségre és az azt követő megmagyarázhatatlan eredetű, nyikorgó hangra. A furcsa hang végiggördült az üres utcán.

Sztív felriadt. Már hallotta egyszer ezt a hangot, és tudta mit jelent. Fejében a megszokottnál is nagyobb sebességgel kezdtek cikázni a gondolatok. Végigfutott az este félbehagyott elméletének utolsó számításain, aztán kinyitotta a szemét:

– Hello, öregem – szólalt meg a vendég, aki Sztív ágya végénél állt, és féloldalasan mosolygott bozontos bajusza alatt.

– Korán jött – gondolta Sztív, és szemével a tolószéke irányába nézett, jelezve, hogy a csevejhez szüksége lenne a beszédszintetizátorára.

– Ne fáradj, öregem. A telepátiát nagyjából három hónap alatt begyakoroltam. Bárkinek olvasok a gondolataiban, már akinek vannak. Isaac mondta is, hogy a fiataloknak valahogy minden jobban megy. Neki fél év volt. Be is pörgött tőle kicsit az öreg. De most ezt hagyjuk! Akármekkora showman vagy, tudom, hogy utálod a feltűnést. Gondoltam, így hajnalban lesz a legtisztább elindulni – magyarázta a vendég.

– Jogos, bár azt a tragacsot igazán megolajozhatnád. A halottak is feltámadnak a hangjától – gondolta Sztív.

– Ritkán használom mostanában, tudod, csak, ha meglátogatlak.

– Pedig a kerékpározás nagyon egészséges.

– Valóban. De nem árt hozzá némi gravitáció sem.

– Ott a pont, Albert – ismerte el Sztív, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbált elmosolyodni. Meglepődve tapasztalta, hogy sikerült.

Kis csönd következett.

– Azt hiszem, indulnunk kéne. Úgy időzítettem a napkitörés első hullámát, hogy fedezze a felszállásunkat. Még van 3,14 óránk. Szóval gyere, útközben annyit elmélkedhetsz, amennyi jól esik – szólalt meg kisvártatva Albert.

– Én benne vagyok. Máris kiugrom az ágyból. Ja, nem – gondolta Sztív a lehető legtöbb iróniával, és elvigyorodott. Nagyon élvezte, hogy újra tudja mozgatni a száját.

– Akkor rajta, barátom. Kelj fel és járj! – hallaszott egy kedves, ismerős hang az ajtó mellől.

Sztív meglepetten nézett a hang irányába. Annyira lefoglalta Albert viszontlátása és az utazás gondolata, hogy észre sem vette a másik vendéget, aki drapp vászonkabátjában szerényen meghúzódott a szoba sarkában.

– Várj csak, segítek – lépett oda a vendég az ágyhoz, és kinyújtotta a bal kezét Sztív felé. A férfi egy darabig nézte a fehér kezet, amelynek a közepén jól kivehető volt egy régi és láthatóan igen mély, szúrt seb hege.

– Ne félj, nem vagyok antianyagból – mosolygott a vendég, és a meggyőzés kedvéért odanyújtotta jobb, szintén sebhelyes kezét.

Sztív habozott.

– Nézd, öregem, tudjuk, hogy azt gondolod, minden értelmes ember önfejűnek tűnik időnként, de ez már kicsit sok! Tudod, hányszor elmondtam, hogy ahol szeretet van, ott nincs átverés, én pedig eléggé komállak. Különben mi a frászért utaztam volna ennyi fényévet, négy fekete lyukon át miattad? Kétszer is. Szóval felkelsz, vagy itt hagylak – morgott Albert, és beletúrt kócos hajába, mint mindig, ha valamin felhúzta magát.

A másik vendég továbbra is biztatóan mosolyogva nyújtotta a kezét Sztívnek.

– Mindenki elérhet valamit, ha kellő erővel próbálkozik.

– Abbahagynátok végre, hogy állandóan engem idéztek? – csattant fel Sztív, és nagy lendületet véve felült az ágyban. Nem csak a mozgásképessége, a hangja is visszatért. Nem is akármilyen erővel.

– Na, jól van, öregem – lapogatta meg a hátát Albert. – Csak ne olyan hangosan, még a végén felébreszted itt a népeket. Van valami ruhád? Az űrutazás pizsamában is kényelmes, de ha véletlenül meglátnak visszafelé, írnak rólunk valami humoreszket. Azokat meg annyira nem csípem.

Sztív az ágy melletti fotelre mutatott. Míg Albert felszedegette az oda készített ruhadarabokat, kezet nyújtott az idegennek, és mélyen a szemébe nézett:

– Bocs azért, amit apádról mondtam. Tévedtem.

A vendég elfogadta a kézfogást, és megértően mosolyogva segített Sztívnek felállni.

Néhány perc múlva három alak haladt a hideg, márciusi hajnalban a kihalt utcán. Nem beszélgettek, csak Albert ócska biciklijének nyikorgása törte meg napfelkelte előtti utolsó perceket.  


 Főoldal

 

2018. március 14.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái
Versek
Nagy Magdolna versei Tatár Sándor versei Varga Imre versei Juhász Róbert versei
Prózák
Rhédey Gábor novelláiMagyariné szeretőjeKötter Tamás: Az 51-es körzetMárton László: Vagy inkább miatta...
Kritikák
Történetek háború után - Horváth László Imre könyvéről Képzelt futás belső tájbanA pénz hatalma - Száraz Miklós György: OsztozkodókA megőrzés makacs igyekezete
Esszék, tanulmányok
Objektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történetCsabatörténet dióhéjban
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA