Papírhajó - Primér/Primőr

 

Pacskovszky_Zsolt.jpg 

 

Pacskovszky Zsolt

 

Titkos mozi

(részlet)

 

Két hete ismerték egymást, amikor Ninette rávette a fiút, hogy a szabadnapján kószáljanak egyet a közeli fenyőerdőben, ahol kétszáz éves fák is voltak, és a legmagasabbnak minden évben az erdő elnöke címét adományozták.

A faluból kiérve, miközben átvágtak egy szőlőföldön, hogy lerövidítsék a fenyveshez vezető utat, Ninette csodálattal szemlélgette a hegyeket, a végtelen égboltot. Daniel a földet bámulta a lába előtt.

– Nem bírom már ebben a posványban – mondta. – Anyám nem ért meg, napról napra rosszabb a helyzet. Csak te tartasz itt. Gyere el velem, Ninette!

Ninette zavartan pislogott rá. Elbizonytalanodva. Kissé talán ijedten is. Kétségkívül nem akart egész életében a Café de la Gare pultja mögött állni, történetekre vágyott, mégis, ebben a pillanatban nem tudott nem gondolni a szüleire. A kisebb testvéreire.

– Mi tart itt a családodon kívül? – állt meg Daniel, kitalálva a gondolatait. – Te könnyen kaphatnál állást egy dijoni vagy lyoni kávézóban, aztán én is keresnék valamit, és végre nem kéne folyton filmekről mesélnem neked, együtt nézhetnénk őket a mozik sötétjében. – Megfogta és megrázogatta a lány karját: – Ébredj fel, Ninette! Itt akarsz megvénülni?

– De még nem ismerlek túl jól – felelte a lány szemlesütve.

Lassan továbbindult, majd amikor észrevette, hogy a fiú nem követi, hátrafordult.

Daniel sértett arccal bámult rá. 

Hogy enyhítsen a helyzeten, Ninette visszalépett hozzá, szelíden megfogta a kezét.

– Talán előre kellene menned. És ha találsz magadnak valami munkát Dijonban vagy Lyonban, akkor…

Daniel ingerülten rázta le magáról a kezét. Sértettségtől hamuszürke arcán rángatózni kezdett egy izom. Ninette nem ismerte még ezt az arcát.

Egyik pillanatról a másikra minden elromlott.    

Némán vágtak át a szőlőtőkék között. Egy présház mellett haladtak el éppen, amelynek a falánál nagy, rozsdás esővízgyűjtő hordó áll, amikor a fiú megtorpant.

– Mit akartál felolvasni?

De nem engedte, hogy a lány megmutassa a passzust; kitépte a kezéből a könyvet, és az az egyik olyan oldalnál nyílt ki, amelyiknek Ninette behajtotta az alsó sarkát. Évek óta ezzel jelezte magának, ha valamelyik oldalt újra el akarta olvasni később; ha meg akart jegyezni egy mondatot, akkor a lap felső sarkát hajtotta be. A fiú hangosan olvasni kezdte az egyik bekezdést:

Beaumont-nak hívnak. Nem ismerem magát. Csak úgy vaktában hívtam fel. Teljesen vaktában. Csak tárcsáztam egy számot a készüléken, és maga vette fel. Már nem is emlékszem, milyen számot hívtam, de ez nem is lényeges. Nem lényeges, mert egy pár pillanat, és mindennek vége. Hajlandó meghallgatni, lenne szíves egészen végighallgatni? – Daniel összehúzta a szemét, és Ninette-re pillantott: – Mi ez a baromság?

– Nekem tetszik – vallotta be a lány. – Egy férfiról szól, akinek rettenetesen fáj a foga éjszaka, és nem tudja telefonon elérni a barátnőjét. Ezért találomra számokat tárcsáz, vadidegeneknek mondja el, mit érez.

Daniel szemöldöke a homlokába húzódott.

– És ez neked tetszik. Te is ezt csinálnád, ha fájna a fogad, és nem érnél el engem? Vadidegeneket hívnál fel? Férfiakat?

Ninette megütközve meredt rá.

– Rosszulesik, hogy ezt gondold rólam.

Daniel visszament a hordóhoz, két ujja közé csippentette a könyvet, mintha minél kisebb felületen akarna érintkezni vele, majd a hordóba ejtette.

Ninette szája szétnyílt a döbbenettől.   

Mivel alig esett az utolsó két hétben, csak pár ujjnyi víz poshadozott a hordó alján. A könyv azonban így is teljesen elázott. A lány megpróbálta kihalászni, de túl rövid volt a karja, nem érte el. Aztán érezte, hogy Daniel két kézzel a derekánál fogva megragadja, és a hordóba ülteti. Az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia a peremében, hogy ne csússzon teljesen bele. Hökkent arckifejezése láttán a fiú tettetett csodálkozással megkérdezte:

– Mi az?

Ninette-nek átfutott az agyán, hogy talán nem is tetteti a csodálkozást. Láthatólag eszében sem volt kiemelni őt. Magára utalva hosszas próbálkozás, komoly erőfeszítés árán sikerült csak annyira megemelnie, felfelé tolnia magát, hogy ide-oda tudja billegtetni a hordót. Amikor a hordó végre az oldalára dőlt, alaposan beütötte a derekát. A könyv lapjai addigra már egészen magában szívták a vizet, kétszer olyan nehéz lett, mint különben.

– Hazamegyek – szólalt meg elhaló hangon.

Daniel, karba font kézzel a távolba meredt, nem reagált.

Ninette nem ismételte meg a mondatot, csak megindult vissza, a falu irányába lehajtott fejjel. Az átázott könyvet, amiből még csöpögött a víz, a kezében vitte.

Éles volt a hallása, különös módon mégsem hallotta most meg a léptek zaját. Csak az ütést érezte teljesen váratlanul a hátában. Olyan erővel érte, hogy tüdejébe szorult a levegő, és előregörnyedt. Elszörnyedve bámult Danielre, majd amikor újra képes volt lélegezni, amikor az agya világosan felfogta, hogy mi történt, ösztönösen megpróbált elmenekülni. Az elejtett könyvről is lemondott, amire a fiú rátaposott a cipőjével. De Daniel elkapta hátulról a karját, és maga felé fordította. Farkasszemet néztek egymással. Ninette zihált.

– Ezt miért csináltad? – kérdezte könnybe lábadt szemmel.

– Maradj, Ninette.

– Hogy aztán újra megüss?

– Maradj.

A fiú elengedte a csuklóját. Ninette szó nélkül faképnél akarta hagyni, Daniel ökle azonban újra meglendült, mielőtt sarkon fordulhatott volna. Ezúttal gyomorszájon vágta.

– Kértem, hogy maradj!

A lány összegörnyedt, térdre rogyott.

Képtelen volt elhinni, hogy ez történik vele.

Nem volt ereje felállni, csak reszketett mozdulatlanul, amikor érezte, hogy a fiú lehajol hozzá, és megpróbálja átölelni.

– A fenébe… ne haragudj… Én… Kelj fel, Ninette. Egy kicsit elvesztettük az irányítást… de minden rendben köztünk, ugye? Mondd, hogy minden rendben…

Ninette szeméből csendben folytak a könnyek.

Nem mert ellenkezni, összerázkódott, de mereven, mint egy fa, hagyta, hogy a fiú magához ölelje, a nyakszirtjét simogassa.

– Szeretnék most hazamenni – suttogta percek múltán, vigyázva, hogy a hangjában ne legyen félelem.

– Ne, nem… – Daniel a száját kereste a szájával. Ninette félrefordította a fejét.

A fiú erre felállt, egy szőlőtőkéhez lépett, és rugdosni kezdte.

– Mondd, hogy nem igaz! Te csak hitegettél, hogy eljössz velem? Mondd, hogy nem igaz!

– Daniel, csak két hete ismerjük egymást… – Ninette esdeklő pillantást vetett rá.

A fiú azonban háttal állt neki. Aztán visszajött, térdre rogyott mellé, megragadta a kezét, és erőszakosan a mellkasára vonta.

– De hát te csinálod ezt velem! Érzed? – újra előjött a tikkelése. – Akarlak, Ninette. Még soha senkivel nem akartam így összekötni az életemet… A tiéd nem dobog erősen? – a lány melle felé nyúlt.

– Eressz el! Könyörgök!

Ninette-et elfogta a félelem. Átsuhant a fején a kérdés, hogy ha Daniel meg akarná erőszakolni, meghallaná-e bárki is a sikítását.

Szabadulni próbált a szorításából, mire a fiú durván megragadta mindkét karját.

– Ninette, ne tedd ezt velem…

A lány kétségbeesésében teljes erőből Daniel karjába harapott. A fiú felüvöltött, ő pedig felpattant, és hátra sem nézve, rohanva menekülni kezdett. A talajt figyelte a lába előtt, nehogy megbotoljon. Az elázott könyv a fűben maradt.

A szomszéd kutyája, amelyik máskor a farkát csóválta, ha megpillantotta őt, most vadul megugatta.

 


Főoldal

2017. május 25.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Hartay Csaba verseiOláh András versei Csillag Tamás verseiBalázs K. Attila versei
Prózák
Lehetne rosszabbAbafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjaiSoltész Béla novellái
Kritikák
Sötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatárán
Esszék, tanulmányok
Egy vonzó költői alkatArany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódjaÚjraragasztott borítékok nyomában
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA