Negro, Negro!

Kutyás történet Annának

Negro németjuhász kutya volt, sajnos régen meghalt. Jóval a lányom születése előtt került hozzánk, s Anna lányom számára kezdettől fogva ő volt az udvar első számú attrakciója. Óvodás korára szétválaszthatatlan barátok lettek. Ma is előttem van a jelenet, amikor az aprócska gyerek mutatóujját felemelve először próbálta leültetni. A kutya rám nézett: tényleg ez a helyzet, már az ilyen csöppség is adhat utasítást? Mivel barátságos, jó kutya volt, némi gondolkodás után leült, sőt farkával a járdát egyszer-kétszer végigsöpörve jelezte, hogy nincs is ellenére a dolog. A Negro-univerzumhoz hozzátartoztak a mesék, hogy került hozzánk, milyen stikliket követett el kölyökkutya korában. Anna többször kérte, hogy írjam le a történeteket s lesz egy saját kutyás meséskönyve. Erre soha nem jutott idő, azonban most, az Anna nap előestéjén – sok évvel az esti mesélések után – eszembe jutott, hátha jó ajándék lenne egy negrós história.

Gyerekkoromban mindig szerettem volna egy németjuhászt, lenyűgözött eleganciájuk s imponált mindaz, amit okosságukról olvastam. Ám nálunk otthon rendszerint kisebb kutyák látták el az őrszolgálatot. Amikor saját kertes házba költöztünk, úgy gondoltam, itt az idő. Egy biztató hirdetés nyomán a város külső részén fekvő, tágas, szép házban találtam meg Negrot és még otthon lévő testvéreit. Nem a legtipikusabb, „rajzos” németjuhászok közé tartozott, a nagyobbrészt fekete kiskutyának csak a lábai, mancsai, a hasa és a pofája egy része volt barna. Mint kiderült, egy fekete anyát pároztattak egy szénfekete ónémetjuhásszal, bízva abban, hogy a kölykök is feketék lesznek, merthogy azoknak magasabb az áruk. A számítás nem vált be, visszaütött egy korábbi vérvonal és született vagy tíz barna mancsú kiskutya. Akkor még nem tudtam, hogy ez a színkombináció a németjuhászok harmadik hivatalos típusa. A feketék és a rajzosok mellett ők a bikolorok. A még otthon lévő három kis csulafülű közül kiválasztottam egyet. A tulajdonos megmutatta az anyát s rábökve annyit mondott: 1500 órát voltam vele a tanpályán. Na, ettől leesett az állam, hiszen mi mindenre ad képesítést egy harminc órás OKJ-tanfolyam. A 120 órással már sok száz holdat birtokló aranykalászos földbirtokos lehet valaki. 240 órával talán már királyi alapképesítést is lehet szerezni. 1500 óra – ez a kutyáknál alighanem olyan, mintha valaki Oxfordban szerez diplomát. Mellesleg a tulajdonost utóbb nemegyszer láttam szép border collie-jével agility versenyeken.

No, a mi kutyánk nem lett oxfordi diák, de a született intelligenciája szerencsére megmutatkozott. Az elején egy kicsit megvolt szeppenve, alig jött ki az udvari épületből, ahol először helyet csináltunk neki. Délután viszont megjelent a szomszéd garázsának tetején egy macska, amely bejáratos volt udvarunkba. Erre a gombóc nagyságú kölyök kijött a helyéről, kihúzta magát és vékony, éles hangon megugatta a macskát, jelezve, hogy van ura a portának. Szegény macska egy-két próbálkozás után fel is adta.

Nagyon rövid idő alatt otthonos lett nálunk, vidáman rohangált a nagy kertben, elugrasztotta a fekete rigókat, elkapta a méhecskéket, aztán jött panaszos pofával mutatni, hogy baj történt. S tűhegyes fogaival mindent megrágott. Nem maradt a házban ép lábtörlő, ha valamit kinn felejtettünk, többnyire a roncsát találtuk meg. Egyszer az akkor óvodás fiam a teraszon hagyta méregdrágán vett, vízhatatlan cipőjét. Mire észrevettük, az egyik kérgéből hiányzott egy jó darab. – „Kolbásszal etesse, ne cipővel” – bölcselkedett a suszter, akihez elvittem.

Fekete színe miatt Negro névre keresztelt kutyánk hamar népszerű lett, különösen a gyerekek között. Iskolából jövet gyakran megálltak a kerítés előtt egy kis társasági életre. Finom falatokat dobáltak be neki, egyszer egy fél üveg Coca-colát is találtam. Gondolom, nem akarták, hogy megszomjazzon. Volt más támogatója is. Egyszer azt vettem észre, hogy a falánk jószág ott hagyja a vacsorája egy részét. Mivel ismétlődött a dolog, nem volt nehéz kitalálni: a kutyát valaki eteti! Figyeltem, s láttam, hogy napjában egyszer a nem túl távoli lakótelep felől felbukkan egy botra támaszkodó idős néni és kis dobozban hozza az ellátmányt. Megismerkedtünk, beszélgettünk, de azért csak szólni akartam, hogy nem illik más kutyáját kéretlenül etetni. Összeszedtem a racionális érveket és amikor legközelebb jött a néni, megköszörültem a torkom, hogy elmondjam, mi a helyzet. Látva, hogy mondani akarok valamit, megelőzött és megnyugtatott: „Ugyanazt hozom neki, amit én eszem.” Ezek után nem szóltam semmit, nem is sokáig botozott már arra.

Imádta a labdát, beszállt az udvari focimeccsbe s mindig ott volt mellettünk. Amikor fiam barátaival az udvari játék után bement szobájába, az ablak előtt ugrált, méltatlankodva amiatt, hogy oda nem engedik be. A portán rossz szándékú állatot meg nem tűrt, igaz azokat sem, amelyeket mi szívesen láttunk volna. Volt benne valami nagyvonalú elegancia: a kertbe tévedő, óvatlan macskákat úgy zavarta meg, hogy mindig legyen esélyük egy lendületes ugrással átlendülni a kerítésen. Szemmel láthatón csak a rend és a tartás kedvéért csinálta – elvégre kötelesség is van a világon. Egyedül a kertvégi, raklapon álló kőrakás alatt élő sünnel nem boldogult. Szerencsére ritkán keresztezték egymás útjait, de ha éjjel kettőkor elkeseredett, ugyanakkor végsőkig elszánt ugatásra ébredtem, tudtam, menni kell szétválasztani a feleket. A jól megtermett, fakó foltos tüskéjű sünt már jól ismertem.

A kertet nagyon szerette szívesen ropogtatta a mogyorót és imádta a cseresznyét vagy az érett, édes vilmoskörtét. Derűs magabiztossággal járt-kelt közöttünk. Egyedül a petárdázást nem szerette. Egyszer azt vettem észre, mire kimentünk, hogy egy kis biztonságérzetet öntsünk belé az augusztus 20-i tűzijáték idején, már behúzódott a pincébe.

Aztán teltek az évek a szertelenség nyomai is elmúltak, megfontolt, bölcs kutya lett. Már nem a labda utáni rohangálást szerette a legjobban, hanem azt, ha szépen letelepedtünk a teraszra s amíg én olvasgattam, ő csöndesen szunyókált. Ha mozdultam, csak a szeme sarkából nézte, hogy, no, lesz valami vagy csak a szokásos szöszmötölés zajlik. Ha nagyon belefeledkeztem valamibe, egyszer csak odajött, térdemre tette a fejét és jelezte, ideje, hogy kinyilvánítsuk kölcsönös nagyrabecsülésünket. Ő ezzel a térdre tett állal, én meg esetleg egy kis fültővakargatással. Ezekben az években a játékot már Anna jelentette számára: egyszerű szaladgálás, vidám trappolás a friss hóban és sok más. Egyszer közösen ugatták meg a postást, ki elképedve bámult befelé.

Időközben megőszült a pofája, lelassult és aztán jött egy májbetegség. Csökkenteni kellett az ennivalót, mert nem fogyott el. S végül az orvos azt mondta, hogy mostantól csak a szenvedéseit hosszabbítanánk meg. Eddig fájdalmai nem nagyon voltak, csak a komfortérzete veszett el, most már azok következnek. Jönnie kell a hosszú alvásnak. Végig simogattam még mindig fényes bundáját, amíg az orvos készülődött. Szegény remegett, majd az első injekciótól pillanatok alatt elaludt… A szívem majdnem megszakadt. Délután az óvodából hazaérkező lányom újra és újra sírva körberohanta a házat, hátha előbukkan valahonnan, de hiába hívta…

Ma egy, Negrohoz külsőre megszólalásig hasonló, de teljesen más lelkületű németjuhász lót-fut a portán. Néha önkéntelenül Negronak szólítom. S a fakuló emlékek mellett maradt még valami utána, egy betonba öntött mancsnyom. Amikor az ereszcsatorna levezető csövét körülbetonozták – észre sem vettük –, beletrappolt a friss betonba. A csillagok kéznyomát szokták így megörökíteni, nálunk a Negroé maradt meg. Számunkra nagyon nagy sztár volt.