Limpár Ildikó
Szívtépő
Mi történik akkor, amikor bárhova nézünk, mindent színes tajték borít, s egybemos mindent, ami korábban különálló egységként létezett? Hát, felúszik a hideg vízvezetéken át az angolnánk, hogy megpihenjen egy kicsit a mosdóban, és megízlelje az ananászízű fogkrémet. Minden mindennel összeér, vegyül, vagy éppen bogozódik (mert ebben a világban a vízből is köthetünk csomót), s egyszerre csak azt vesszük észre, hogy szívverésünkkel, lélegzetünkkel kavarodik addig élettelen világunk: házunk nagyokat szusszant, nő, vagy éppen összemegy, tüdőnkben óriásvirág nyílik, s hogy e nyomorúságban is gyönyörűséges fájdalomtól megszabadulhassunk, hát saját emberségünkkel kell növekedésre bírnunk a földbe ültetett fegyvermagot. Tajtékos napok: míg kezünkben tartjuk Boris Vian 1946-ban írt regényét, feledjük, mi a valóság, mert amit olvasunk, az szürreális, vagyis a valóság feletti – s mégis, valami bizarr módon valósabb a valóságnál, épp, mint ahogy azt a szürrealisták megálmodták egykor.
De csavarjunk most egyet a kezdő kérdésen. Tudjuk, milyen az, amikor a szinesztézia szemüvegén keresztül látjuk-olvassuk az univerzumot. De mi okozza, mi váltja ki, hogy az empirikus valóság helyett az érzetek kavalkádja tűnik a szemünk elé? Talán könnyű rávágni e kérdésre a feleletet: mi más, mint a szerelem? Elvégre a Tajtékos napok, Raymond Queneau-t idézve, „korunk legmeghatóbb szerelmi regénye”. És bár szerelem és szenvedély gyakran fonódik egybe elválaszthatatlanul a kevésbé szürreális tapasztalásban is, számomra ez a regény elsősorban nem a szerelemről, hanem a szenvedélyről szól, melynek része a szerelem. Hiszen nem fájna annyira Colin és Chloé tragikus véget érő csodálatos szerelme, ha nem állna mellette párhuzamban egy másik románc, melynek tragikumát az adja, hogy a szerelmi szenvedélyt képes fölülmúlni egy másféle ragaszkodás, egy legyőzhetetlen, ösztönző vágy, mely Vian prezentációjában maga a megtestesült lényegtelenség, hogy egy szürreális oximoronnal éljek.
A psziché valóságát feltérképező szürrealizmus erős rokonságban áll az anyagi világ csodás természetét feltáró mágikus realizmussal, így nem meglepő, hogy jellemző írói eszközeikben is található átfedés. A szó szerint értendő és az átvitt értelemben használt kifejezések egybemosódása ilyen kapcsolódási pont, és ez az, ami megtorpanásra kényszeríti az olvasót a szinesztézia-hömpölygés közepette. Vian szimbólummá emeli a tárgyiasult gondolatokat: a szívtépő, mely valójában az érzelmi megsemmisítés eszköze, kézzel fogható, bosszúálló fegyverré válik a megtört szívű Alise kezében. Ennél sokkal komplexebb gondolat válik azonban szó szerinti valósággá, amikor a halál ellen küzdő ember végső elkeseredésében önmagát áldozza fel azért, hogy gyilkos fegyvereket gyárthassanak energiája segítségével, és így önmaga áruba bocsájtásával pénzt kereshessen, és megvegye a világ igaz szépségeit, a virágokat, melyek életben tarthatják szerelmét. Ám a virág, a szépség, az életet adó illat egyben az élet tumora: az, ami kiváltja a bajt, a szenvedést, és elválásra, halálra kényszerít – éppúgy, mint maga a szerelem vagy a tágabb értelemben vett szenvedély: illata életben tart, de ha szívünket körbefonja gyökere, a pusztulásba taszít.
Cinikus? Igen, ez vitathatatlan. Mégis, abban a pillanatban, hogy felfogjuk a cinizmust, túlcsordul az érzelem, s elönt, összemos újra mindent. A túlcsordulás elkerülhetetlen, hisz azt az érzelmet, melyet Vian összegyűjt az olvasó szívéből a lapokon át (könyvét mintegy szívtépőnek használva), egyetlen icipici egér icipici szívébe próbálja belegyömöszölni. Mi pedig, míg próbálunk kievickélni ebből az áradatból, csak behajtjuk a lap utolsó lapját is – és itatjuk az egereket.
Boris Vian: Tajtékos napok. Ford. Bajomi Lázár Endre. Merhávia Kiadó, 1993 (2006).
