A teremtő oldalán

Axiómák és futamok a nyolcvanéves Tőzsér Árpádhoz

Prológ

Nemrég, napjaim „hordalékaival” – levelezésemmel, naplófeljegyzéseimmel, írásterveimmel és -vázlataimmal – bíbelődve került elő az alábbi, tíz évvel ezelőtt, 2005 májusában kelt, közöletlen kéziratom. Annak idején ugyanis megkeresett a budapesti Dunatáj Alapítvány produceri irodától Szederkényi Miklós, nem írnék-e nekik szinopszist valamely szlovákiai (felvidéki) magyar alkotóról, mellyel támogatásért pályázhatnának. Mivel a társaság filmjeit, szakmai sikereit már ismertem, a feladatot különösen megtisztelőnek tartottam, s az akkor hetvenéves Tőzsér Árpádot javasoltam a film alanyául. Úgy gondoltam ugyanis, hogy szlovákiai magyar pályatársai közül Tőzsér lehet a legmegfelelőbb példa helyi és egyetemes szintézisének, együttes kiteljesedésének megragadására (talán még Grendel Lajost lehetne említeni mellette). Másfelől, bár már tíz évvel ezelőtt is világosan látszódott Tőzsér életművének egyértelmű érvényessége, sőt akkorra már alkotónk kritikai és irodalompolitikai elismerése is alapvetően megtörtént (számos korábbi kitüntetése, díja mellé az előző évben kapta meg a Kossuth-díjat), mintha az elkerülhetetlen szakmai méltánylás sem hozta volna meg számára a szélesebb körben való ismertséget, elfogadottságot. És ennek segítéséhez is jó alkalomnak véltem a szóban forgó film tervét. Amihez azonban nem akadt elegendő támogatás, nem került elegendő pénz, így nem lett belőle semmi. Azután magam is teljesen megfeledkeztem róla. S csak most, évtizeddel később került elő újra, teljesen véletlenül, immár Tőzsér Árpád nyolcvanadik születésnapja felé közeledve. Az alábbiakban ezt teszem közzé, a Bárka kérésére, és az időközben már A Nemzet Művésze díjjal is elismert költőnk, írónk, esszéistánk köszöntésére.

Egy szinopszis, amint Tőzsér Árpádot olvassa

Díjkiosztó ünnepség nemzeti ünnepünk, március 15-e előestéjén. Emelkedett hangú beszédek, fontoskodó politikusok, munkájukat szenvtelen pontossággal végző kiszolgáló személyzet, megnövesztett elhivatottság-tudattal lábatlankodó újságírók, átszellemült arcú kitüntetettek, meghatódott családtagok. A kiemelkedő társadalmi, politikai, tudományos és művészeti tevékenységért – sokszor egy egész élet kimagasló munkájáért – járó Kossuth- és Széchenyi-díjak kiosztása. Kavargás, bájolgás, pohárkoccintások, jókívánságok – kisebb-nagyobb cseverésző csoportok, az ünnepeltek az érdeklődés középpontjában, kollégák, ismerősök, újságírók gyűrűjében. Csupán egyvalaki válik ki a friss-díjasok közül: felé nem iparkodik/sündörög senki, szinte észre sem veszik, s magányosan-esetten próbálja feltalálni magát ebben a céltalan nyüzsgésben: a pozsonyi Tőzsér Árpád, a 2004. esztendő egyik Kossuth-díjasa. A már-már szívszorító kép bár az örök alkotói magányosságot is jelképezheti, egyszersmind a magyar szellemi élet bizonyos zavarait is jelzi. S egyúttal alkotónk egész életének és munkásságának egyik lehetséges summázata is megjelenik benne. A jeles (szlovákiai magyar) költő, esztéta, kritikus, irodalomtörténész, műfordító és szerkesztő, az elmúlt három-négy évtizedben úgy volt a magyar szellemi és irodalmi élet egyik központi jelentőségű alakja-alkotója, hogy közben mindig is a periférián volt egy kicsit, miközben a periférián minden egyes pillanatban a centrumot képviselte (egyik jegyzetében a Kormányeltörésben évtizedek óta Svédországban élő délvidéki költőjét, symposionistáját, Domokos Istvánt ő maga nevezte „kihelyezett centrumnak”). A személyiség ugyanis Tőzsér esetében egyszerre volt szerves része szűkebb-tágabb közösségének, miközben kicsit mindig is e közösségen kívül maradt.

Tőzsér Árpád az idén októberben belép – Vas István játékos szóalkalmazásával – a „hetvenkedők” sorába, azaz hetvenéves lesz. Több mint félévszázados írói pálya van mögötte: az ő életkorában és alkotói múltjával-teljesítményével a háta mögött sokaknak már a visszanézés, az elért eredmények összegzése, a termés betakarítása, illetve az addigi teljesítmény hozadékának az élvezete a legfőbb gondja. Tőzsér Árpádot természettől kapott alkata, eredendő s örökös szellemi nyugtalansága, vibráló figyelme visszatartja a fizikai renyheségtől, szellemi tespedéstől: tanít a pozsonyi egyetemen, szerkeszt a Madách Kiadóban, írószövetségi munkát vállal a Szlovákiai Magyar Írók Társaságában, tele van új és új ötletekkel, szervez, közírói ihlete és figyelme időről időre új lendületre kap, nem hagyott fel a műfordítással sem, különböző szlovákiai magyar és magyarországi bizottságokban, testületekben dolgozik, rendszeresen publikál a két ország folyóirataiban (verseket, kritikákat, esszéket, publicisztikát, irodalomtörténeti tanulmányokat), rendre különböző rendezvényeken és társaságokban bukkan fel itt is, ott is, s ritkább-sűrűbb időközönként új könyvei jelennek meg – az elmúlt esztendőben például kettő is (az utóbbi esztendőkben írt verseinek, illetve irodalmi kritikáinak, esszéinek kötete).

De a Kalligram Könyvkiadónál az idénre is várható új könyve, amelyről már most – részleteinek folyóiratbeli megjelenései alapján – sejteni lehet: Tőzsér Árpád eddigi írói pályájának egyik radikálisan új, irodalomtörténeti jelentőségű állomása lesz. Egyúttal a dráma felé tágítja a tőzséri életmű eddigi műnemi, s a verses dráma felé már eddig is gazdag műfaji tartományát. De ugyanilyen fontos mozzanat az opus központi alakjának kiválasztása is: Tőzsér az időben kereken négyszáz évet visszanyúlva, Szenczi Molnár Albert példáján keresztül keresi a maga 20. század végi tapasztalatainak, 21. század eleji problémáinak az összefoglalását, kisvilág és nagyvilág, helyi érdekek és értékek, valamint európai (illetve világ)távlat összekapcsolódását (összekapcsolhatóságát), a napjainkra széttöredezett idő egységének helyreállíthatóságát, az emberi mérték és lépték egyidejű megőrzésének és kitágításának lehetőségét, a való világ metafizikus és transzcendentális dimenzióinak a megragadását. (Korábban az irodalomtörténész Tőzsér a filológiai pontosságot a költői szenzibilitással és látomásossággal összekapcsoló, az eddigi Szenczi Molnár-recepcióba is nem kevés nóvumot hozó, nagy lélegzetű irodalomtörténeti tanulmányt szentelt jeles zsoltárírónknak, -fordítónknak. De mintegy negyedszázada, a madáchi Tragédia nyolcadik – prágai – színének parafrázisát megírva, már Szenczi Molnárt is felvette, a csillagász Keplerrel ütköztetve, az Adalék a Nyolcadik színhez című, annak idején szintén a reveláció erejével ható verses dialógusába.) Miként Tőzsér csaknem minden eddigi verseskönyve, egyszerre lesz összefoglalás is, nyitás is ez a mostani: olyan gesztus, mely a poétikai-nyelvi-gondolati-szemléleti-gnoszeológiai előzmények újrarendezésével, az ezekből levonható tanulságok újraértékelésével hajtja végre az eddigi írói pálya újabb korrekcióját (hiszen Tőzsér pályája ilyen radikális újragondolások, következetes önkorrekciók sorozata), s jelent progresszív fordulatot a korábbi eredmények és (részben) eszközök megtartásával. Vagyis az ő életművéről meggyőződéssel mondható, hogy szüntelen megújulásai, belső-külső paradigmaváltásai ellenére is önmagából kiinduló, önmagát kiteljesítő szerves egész. Verseinek íve a Férfikor című fiatalkori versmanifesztumának az „Anyánk képén a / világ a ráma” kétirányú programjától a Kettős űrben biológiai-determinisztikus verses önmeghatározásain, illetve az Érintések groteszkjein keresztül a nagy filozófiai és történelmi világlátomásokig húzódik. Bizonyos értelemben egyetlen heroikus küzdelem ez a költészet az emlékekkel és az emléktelenséggel, a múló, illetve a történeti idővel, az írással, a nyelvvel, a kifejezéssel („A szó elpusztít, a szó megéltet. / A szó megváltás, a szó: végzet”), a szülőföld és a világ dichotómiájával, az egyén és a nemzet, a haza és a világ párosaival (a Tőzsér-versbéli Szenczi Molnár Albert például így szól a csillagász Keplerhez: „Te azt mondtad nekem: a Férfiban / A teremtés játszódik újra el. / Hidd el: lehet Férfi a nemzet is. / Tudatához létet: hazát teremt. Ezért tűröm néhány atyámfia / Gyalázkodását, hogy »mért hagytam el / Hazámat«, s »mért élek mások kegyén«: / Munkámmal a teremtést segítem”; másutt a teremtés albérlőjének vallja magát, ki „a nemzet szemgödreiben, / a haza szájában / s Közép-Európa véredényeiben” keresi otthonát). S egyidejűleg, amellett, hogy költőnk tovább szaporítja versbéli alteregóinak, szerepjátékainak számát, életművének akció rádiuszát: írói világának, életművének ismeret- és tudástartományát is tovább gazdagítja. „Tőzsér Árpád legújabb verseskötetének első olvasása arról győzheti meg az olvasót, hogy ezek a szövegek a tudás széles nyomtávval rendelkező pályáit azzal a bölcs magabiztossággal járják be, amelyek korunktól annyira távoliak, hogy már önmagukban is értékesnek tarthatnánk őket” – kezdi Tőzsér egyik korábbi verskönyve, az 1997-as Leviticus fölött töprengő tanulmányát Németh Zoltán. Ha van is, kevés olyan alkotója van kortárs irodalmunknak – de szellemi életünk egészére is vonatkoztatható ez –, akinek az emberi világról s korunkról létezhető ismereteknek olyan gazdag tárházára és összefoglalására, olyan bámulatosan széles körű tudásanyagra – s egyben olyan nagyfokú nyelvi tudatosságra – épülne életműve, mint Tőzsér Árpádé.

Az előzőek egyben felvázolják egy Tőzsér Árpádról készítendő (készíthető) portréfilm – filmes portréesszé – lehetséges köreit is. Ezek a körök egyszerre térbeliek és időbeliek is. A térben Közép-Európa geopolitikai terét (amely azonban kulturális-nyelvi tér is) – ahogy pazar, telitalálatos metaforával Tőzsér egyik korai, még hatvanas évek végi esszéjében elnevezte: az időről időre megfordított, ezért állandó (külső erők, hatalmak által) mozgásban tartott homokóra nyakának belső terét – adják ki: a tényleges szülőtájat, Gömört; a szellemi szülőhelyet: Pozsonyt, a tágabb mozgásteret – Szamarkand, Bokhara és Párizs (a költő utazásainak végpontjai) közé szorítva –, Prágát, Budapestet, Bécset. De a térbeli mozgás egyúttal időbeli mozgás is (sőt, az időbeliségnek, a civilizációs tartománynak sokkal meghatározóbb szerepe van Tőzsér Árpád pályájának alakulásában, mint az általa felkeresett városok, országok vagy megtett kilométerek számának). S a térbeli mozgás ugyanígy, nemcsak a külső térben történik, hanem a belső terekben is, s amikor az imént szellemi szülőhelynek Pozsonyt neveztük meg, gyorsan ki kell ezt egészítenünk a magyar, illetve az egyetemes emberi kultúrával. Elképzelésünk szerint filmes portréesszénknek – a fentiekből következőn is – alanyunk-alkotónk teremtő belső nyugtalanságát, szűkebb-tágabb külső környezetének (történelmi) eseményeinek sodrását, a gondolatok s (filmes) képek dinamikus ritmikáját kell adnia. A filmes történések és helyszínek, vágóképek is ehhez a tőzséri tér- és időbeliséghez igazodnak. Filmes portréesszénk nemcsak a költői-írói-gondolati életutat, életpályát tekinti át, hanem az utóbbi hat-hét évtized (közép-európai, szlovákiai magyar és magyar) eseménytörténetének is bizonyos értelemben az összefoglalását adja (az 1930-as évek középparaszti családtörténeti háttere, a második világháború, a szlovákiai magyarság 1945–1948 közötti jogfosztása, az ötvenes évek, a magyar 1956, a hatvanas évek álmai és – politikai-társadalmi, szellemi – nyitása, valamint 1968 traumája, az 1970-es évek bezárulása, posztsztálinista csehszlovákiai visszarendeződése, a nyolcvanas évek lassan-lassan megújuló szellemi-politikai erjedése, 1989 eufóriája, a kilencvenes évek lehetőségei és ambivalens tapasztalatai – a maga koráról alkotott, nem éppen derűs véleményét az antik Euphorbosz szavaiként mondva el: „...e fura kornak / a szellemét nem tudom elviselni, nem tudom elviselni, / hogy köröttem minden olyan, mintha ripacsok játszanának / egy dilettáns komédiában... [...] az ember ebként hasal az ég és föld labirintusának a / nyílásainál... s várja a sötét kotorékokból ki-kikukkantó kövér / vagy sovány alkalmakat, s jó dráma helyett rossz / filozófiát ír [...] érlelheted a középszert akár kilencszer kilenc évig is, / aranyalma akkor se lesz belőle”). Ugyanekkor nem mellőzhető a filmben a kisebbségi sors–magyarság–(közép)európaiság viszonyrendszerének elemzése, a helyi és az egyetemes dialektikájának tudatosítása, s természetesen nem kerülhetők meg a hagyomány és megújulás, rombolás és teremtés kételyei, a történelem utáni világ és a posztmodern kor társadalmi-művészeti-nyelvi, illetve önérvényesítési és önkifejezési dilemmái sem. Az alkotó emlékező-töprengő megszólaltatása mellett magától értetődően bő teret ad a film pályatársainak is (ez utóbbiak közül Duba Gyulának, Dobos Lászlónak, Koncsol Lászlónak, Grendel Lajosnak, Domokos Mátyásnak, Lator Lászlónak és másoknak), illetve a kortárs magyar irodalom egészébe való befogadása elemzésének, s persze Tőzsér régebbi, valamint legújabb verseinek is, melyek egy kemény vonásokkal teli arcot villantanak meg, a „Nehéz szerepeim, ha voltak, / megküzdöttem velük híven. / Rossz (s jó) vagyok, akár e korszak, / embernek gyarló, bábu nem” eltökélt magatartását vázolják fel, s amelyek bár értelem- s – talán kicsit – programszerűen is a 20. század őszikéinek is aposztrofálhatók egyfelől, másfelől viszont kétségtelenül a 21. századba nyitnak be.

Budapest, 2005. május 6.

Epilóg

Fenti írásom óra tíz év telt el; Tőzsér Árpád is nyolcvanéves lett. Újraolvasva hajdani, portréfilm-szinopszisnak szánt kisesszém, úgy gondoltam, akár köszöntőnek is megfelelhet költőnk, írónk újabb kerek születésnapján. Annál is inkább, mivel ma is ugyanezeket gondolnám legfontosabbnak leírni róla, s maga a Tőzsér-életmű is e tíz évvel ezelőtt felvázolt koordinátái között alakult, épült tovább kötetről kötetre megújuló lendülettel. S ha évtizede kiemeltem, hogy alkotónkat „természettől kapott alkata, eredendő s örökös szellemi nyugtalansága, vibráló figyelme visszatartja” a renyheségtől, szellemi tespedéstől, önelégültségtől és önismétlésektől – s tegyem hozzá: erős teremtő moráljának, tartásának is köszönhetően –, mindez, elérve nyolcvanadik életévét is érvényes maradt rá. (És erre az erőre, a szüntelen megújulás e hat alkotói évtizeden át kitartó képességére sem sok példát találunk irodalmunk történetében.) Sőt, várhatóan az az egykori mondatom is érvényes maradhat rá, mellyel az egyik, akkori írásom idején készülő művét addigi írói pályája „radikálisan új, irodalomtörténeti jelentőségű állomásának” jövendöltem, hiszen költőnk épp ezekben a 80. születésnapját megelőző napokban befejezett legújabb verseskötete – néhány alapszövegének, prózaversének folyóiratbeli közlések szerinti ismerete alapján – ugyancsak lírájának egy új, radikális fordulatát ígéri. (Mint ahogy a fenti szövegem óta megjelent verseskötetei szintén nagyon jól megközelíthetők meglepő irány- és hangváltásai felől is.) Ami ismételten megerősíti ama meggyőződésem, hogy Tőzsér öregkori lírájában a legfiatalabb és legmozgékonyabb észjárású poétáinkat is képes meghazudtolni (megtréfálni? lekörözni?) szövegeinek formateremtő lendületességével, nyelvalakításának frissességével, világérzékelésének és -értelmezésének ruganyosságával. (És nem véletlen, hogy kanonizálói – s dekódolói – közt a nála több nemzedéknyivel fiatalabb alkotók és kritikusok legjelentősebbjei is nagy számban megtalálhatók Bedecs Lászlótól Németh Zoltánig, Halmai Tamástól Csehy Zoltánig, hogy csak a Tőzsér összegyűjtött versei zárlataként olvasható kritikus-sorakoztatójából ragadjak ki ezúttal néhány nevet.) S még valamit, Tőzsér önmagával szembeni teremtő szigorúságához, életműépítő attitűdjéhez. Csűrös Miklós írta le Fodor Andrásról, hogy folyamatosan visszafelé módosítja, gazdagítja életművét, beemelve abba évtizedekig közöletlen fiatalkori – s nemcsak fiatalkori – opusait is, módosítva, átrajzolva annak addigi értelmezési tereit is. Tőzsérről ennek épp a fordítottja mondható el: aki – lehet mondani – azzal építi szüntelenül életművét s módosítja annak értelmezési lehetőségeit, tartományait, hogy leépíti, azaz lehetőség szerint igyekszik szűkíteni azt, vagyis visszafelé folyamatosan felülvizsgálja, megrostálja verseit; a termés betakarítása helyett a termés mérlegelése a legfőbb gondja. Legutóbb például a Kalligram Könyvkiadónál a 80. születésnapja tiszteletére megjelent költőiéletút-összegző, Erről az Euphorboszról beszélik című gyűjteményében a maguk korának költői átlagterméséből magasan kiugró első két verseskötetét (Mogorva csillag, 1965; Kettős űrben, 1967) leírja költői leltárából, s csupán függelékben, verskezdeményekként, „inaséveinek” dokumentumaiként ad számot róluk (kötetének nem az „Összes versek” jelentésű alcímében – Összegyűjtött versek 1963–2012 – is gondosan jelezve a műtét tényét, helyét, mintegy elkülönítve vállalt verses életművét annak 1954–1967 közé eső előzményeitől), hiszen úgy látja – s láttatni is így akarja –, hogy az 1972-es Érintések című harmadik kötetétől „versei anyaga” radikálisan megváltozott, és a hosszúra nyúlt érési folyamat opusai, „tapintható tárgyai” „átadták helyüket – írja – a gondolat, a szellem, az irodalom, a történelem, a mitológia, a bölcselet »tárgyainak«, a megértés szenvedélyének”. Tulajdonképpen a megértésnek ez a szenvedélye vezeti tollát (parancsol számítógépe billentyűzetének is?) könyv alakban 2007-ben indított naplófolyamában is, mely immár – tetralógiává bővülve, és magát a műfajt is saját képére formálva (teremtve?) – a negyedik köteténél tart (Szent Antal disznaja, 2008; Érzékek csőcseléke, 2011; A kifordított ember, 2013, Einstein a teremtést olvassa, 2015), s mintegy ezer könyvoldalon, az első kötet 1992-es kezdő, s a legutolsó kötet 2007-es végpontja között elemzi-értelmezi a körülötte – de legfőképpen vele – zajló eseményeket, az őt ért hatásokat (a hatás irodalomszervező erejéről már első naplókötetében is nyomatékkal értekezik, vagy ahogy Elek Tibor mondja költőnk versbéli önépítkezéséről a Genezis című 2006-os Tőzsér-válogatáshoz írt érzékeny utószavában, az „önmegfogalmazáshoz” más „világokat is segítségül hív”). S ahogy naplófolyama legutóbbi kötetének címében „Einstein a teremtést olvassa”, ugyanezt teszi Tőzsér is, melynek legapróbb, akár legprózaibb vagy legtriviálisabb részei is nyomban a filozófiai általánosítás szintjére, úgymond világtávlatba kerülnek alkotónk elemző figyelme nyomán. És ezzel versbéli alteregójához, a Faustus Prágában Szenczi Molnár Albertjéhez hasonlóan, a teremtésben segédkezik maga is. Mert a teremtésnek – sugallja, és gondoljuk vele egyetértésben mi is – annak olvasata, értelmezése is része lehet.