Esszék, tanulmányok

 

 Bodan.jpg

 

Bódán Zsolt

 

„Unalmas bizony ez az élet itt

árokszálláson…”

Mindennapok a fronton egy gyulai polgárcsalád levelezése alapján

 

Az első világháborút George F. Kennan amerikai diplomata és történész nyomán gyakran a 20. század őskatasztrófájaként értelmezik, mely alapjaiban ingatta meg a korábbi századok során kialakult gazdasági-társadalmi rendet, megtörte Európa hegemóniáját s forrása lett a következő évtizedek forradalmakkal, diktatúrákkal és egy újabb világháborúval jellemezhető vérzivataros történelmének.[1] Érvényes az a megállapítás Magyarország kapcsán is: már a kortársak által is „Nagy Háború” néven emlegetett világégés tapasztalata alapvető és meghatározó élménye lett az egész magyar társadalomnak. Gyakorlatilag senki nem volt az országban, aki valamilyen, akár közvetett, akár közvetlen formában ne lett volna érintett 1914–1918 háborús eseményei kapcsán. Úgy a frontokon harcoló katonák, mint a hátországban helytálló hozzátartozóik óriási megpróbáltatásokat álltak ki és hatalmas áldozatokat hoztak a bő négy év során. Ha csak a puszta számokat nézzük is, megdöbbentő adatokkal szembesülünk: a 20 milliós lakosú történelmi Magyarország 3 millió 800 ezer katonát adott, melyekből mintegy 660 ezer halt hősi halált, 800 ezer szenvedett súlyos sebesülésüket és további 7–800 ezer esett hadifogságba.[2] A vérontás, a halál a frontot megjárt emberek mindennapi tapasztalata lett: a nagy számok mögött azonban mindig személyes, egyedi történetek húzódnak meg.

A személyes élettapasztalat megismerésének elsődleges forrásait jelentik azok a dokumentumok – mindenekelőtt az egyidejűségük okán kiemelt jelentőségű levelek és naplók – melyek a fronton szolgálók élményeit örökítik meg, bepillantást engedve a harcterek mindennapjaiba.[3] Az azonban, hogy ki és hogyan élte meg a katonai szolgálatot nagyban függött társadalmi hátterétől, neveltetésétől, világnézetétől. A világháború a körülmények közös volta mellet is értelemszerűen mást jelentett egy paraszti sorból származó sorkatona vagy éppen egy értelmiségi családból származó tiszt számára. Ez utóbbi bemutatására vállalkozunk egy gyulai értelmiségi polgárcsalád első világháborút megjárt fiainak, Ladics Tamásnak (1895–1957) és Györgynek (1898–1978) a levelezése alapján[4], előbb röviden foglalkozva a levelek íróinak személyével, majd részletesebben a harctéren szerzett tapasztalataik bemutatásával, nem elsősorban a hadi események, mint a mellettük lévő háborús mindennapok megrajzolására törekedve.

 

A Ladics fiúk az első világháborúban

 

Mindkét Ladics fiú sorozását megelőzve önként jelentkezett a hadseregbe, az idősebbik  orvosi egyetemi, a fiatalabbik pedig műegyetemi tanulmányait megszakítva ezáltal. Ladics Tamás 1915 nyarán vonult be a 2. honvéd gyalogezredbe, s a kolozsvári tartalékos tiszti iskola után augusztus végén került az orosz frontra szakaszvezetőként. Másfél hónapos frontszolgálat után könnyebb sebesülést elszenvedve került a gyulai kórházba, majd felépülése után ismét Kolozsvárra és 1916 elején újra az orosz frontra. A nagyobbrészt az előretolt segélyhelyen szolgálatot teljesítő e. ü. hadapródot júliusban már ismét a gyulai kórházban találjuk, valószínűleg egy újabb sebesülés után. A következő két évben előbb Makón majd Karánsebesen teljesített egészségügyi szolgálatot a gyalogezred pótzászlóaljánál, időközben kétszer is megszakítva katonaidejét egyetemi tanulmányai folytatása végett. 1917-ben zászlós, a következő évben hadnagyi kinevezést kapott, majd a harctéren tanúsított bátorságáért megkapta a Károly csapatkeresztet. 1918 augusztusi orvosi felülvizsgálatakor újra frontszolgálatra alkalmasnak minősítették, így 1918 végén, néhány héttel a Pádovai fegyverszünet megkötése előtt kivezényelték az olasz frontra, ahol fogságba esett. A hadifogságból a következő év végén tért csak haza.

Ladcs György egy évvel bátyja után, 1916 májusában vonult be, szintén a 2. honvéd gyalogezredhez, s hozzá hasonlóan a kolozsvári tartalékos tiszti iskola után a makói pótzászlóaljhoz, majd az év végén a 308-as honvéd gyalogezred kötelékében az orosz frontra került, már tizedesi rangban. A következő hónapokat a frontvonal mögött kiképzőcsoportban, majd tisztjelölt tanfolyamon töltve a tényleges frontvonalra 1917 júliusában került ki. Ezt követően 1918 tavaszi 12 hetes tanulmányi szabadságát leszámítva itt szolgált a háború végéig, s 1918 decemberében mint tartalékos hadnagy szerelt le.

 

Hétköznapok a fronton, avagy ami harcok szünetében történt

 

A frontot megjárt katonák alapvető és kétségkívül legintenzívebb élménye, mint arra már fentebb is utaltunk, a harc, az életveszély, a halállal való folyamatos szembesülés volt. A tényleges hadi cselekmények azonban a sokak számára évekig elhúzódó katonai szolgálatnak – különösen a csendesebb frontszakaszokon – csak viszonylag kis részét tették ki, s a frontélet igazi hétköznapjai valójában a harcok szüneteiben zajlottak.[5] Bármilyen megdöbbentőnek tűnhet is, ezeknek a „békésebb” óráknak, napoknak vagy akár heteknek a legalapvetőbb vonása a tétlenségből, és a monoton egyhangúságból fakadó unalom volt. Mindkét Ladics fiú leveleiben rendszeresen visszatérő momentumnak tekinthető ez. „Nincs semmi különös újság” – írta Ladics György 1917 végén az otthoniaknak – „nem csinálunk egész nap semmit, néha bemegyünk a városba”.[6] Hasonló sorokat találunk az utolsó háborús év első napján keltezett levelében is: „A napok a szokott egyhangúságban telnek el, délelőtt az állásban vagyok, délután pedig Sír zászlóssal kaláberezek.”[7] Azt pedig, hogy ez a helyzetjelentés nem csak a végnapjait élő orosz frontnak tudható be, jelzik bátyjának három évvel korábbi, szintén Galíciából küldött sorai: „Kicsit unalmas bizony ez az élet itt árokszálláson, így egyéb híján azzal foglalkozom, hogy hallgatom a madarak füttyentését, és a ruháimban tartok nagy tetűvadászatot.”[8]

A katonaélettel együtt járó monoton egyhangúság és unalom óráiban olykor még a frontélet „izgalmai” is kívánatosnak tűnhettek, különösen a hátsó vonalakban, vagy a hátországban szolgálatot teljesítők számára. Ladics Tamás például a második sebesülése utáni karánsebesi állomásozása idején rendszeresen azzal borzolta családtagjai kedélyét, hogy nem bírva a pótzászlóalj unalmas életét a frontra kéreti magát, nem kis aggodalmat okozva ezzel édesanyjának, de öccse is hasonlóan nyilatkozott a front mögötti kiképzőcsoportban töltött ideje kapcsán 1917 elején: „Az élet itt rettenetes unalmas, és sajnos 12 hétig tart. Még önként jelentkezéssel sem lehet kijutni a frontra.”[9] Megjegyzendő azonban, hogy ekkor Ladics György még személyes tapasztalatokkal nem rendelkezett a frontról, az ottani körülményekről, és a sokszor bizony ott is unalommal töltött órákról.

A fronton tapasztalható körülmények – a természeti és épített környezet, az időjárás, a szállás, az étkezés, a felszerelés állapota – pedig alapvetően meghatározták a frontélet mindennapjait. Ment közben a katonák akkor és ott aludtak, ahol és ahogy éppen tudtak, míg a hosszabb ideig megmerevedett frontszakaszokon a kiépített állások jelentették a pihenő helyét. „Néhány nap óta nem volt időm írni, sokat menetelünk, már a negyedik napot töltöm a szabad ég alatt. Nincs semmi bajom, csak éjszaka szoktam fázni, néha nagyon hideg van.”[10] – számolt be mostoha körülményeiről Ladics György az otthoniaknak, majd nem sokkal később helyzetének javulásáról is tudósította őket: „Néhány nap óta nem menetelünk, azt hiszem, innen nem is megyünk már messzire […] Jelenleg egy erdőben pihenünk, sátrakban lakunk, elég jó dolgunk van.”[11] Novemberben a tűzvonalban leginkább biztonságot jelentő állásokról is rövid leírást küldött Gyulára az ifjabbik Ladics fiú: „Tegnap jöttünk be az állásba, a mi századunk a harmadik vonalban van, tartalék, azt hiszem egy hónapig itt maradunk. Az én fedezékem az állomás épülete alatt van, meglehetősen gránátmentes, de rá is fér, mert alaposan be van lőve.”[12] A legnagyobb nehézséget, különösen az őszi, és téli hónapokban a mostoha időjárási viszonyok, és a rendszerin hatalmas sár jelentették a katonáknak. „Első állomáshelyünket elhagytuk s most más vidéken eszem a császár kenyerét, és más országrészről hull rám a hó. Rettenetes téli időjárás van. A csizmámon felül ér a hó”[13] – olvashatjuk Ladics Tamás egyik levelében a mostoha téli körülményekről, míg öccse a nyári esőzések okozta nehézségeket örökítette meg: „Itt semmi különös dolog nem történt, az idő nagyon csúnya, néhány nap óta állandóan esik, nyakig érő sárban mászkálunk.”[14] „Az egész város le van rombolva, minden üzlet, pince feltörve, a templom is egy rom. Nagy sár van, néha esik az eső. Olyan galíciai időjárás van.”[15]

Sajátos kontrasztot jelentett a harcok során elpusztult táj és a még megsebzettségében is feneséges természet kettősége; utóbbira még ilyen körülmények között is rá-rácsodálkoztak a Ladics fiúk: „Gyönyörű vidéken járunk”[16] –  írta például Ladics Tamás a környező hegyekről egyik menetelése alkalmával, míg egy másik alkalommal szinte már idilli képet festett a háború csendes perceiről: „Az esték gyönyörűek, egy fülemüle minden este (most is éppen), gyönyörűen énekel.”[17]

Az időjárás viszontagságaival szemben a katonák számára felszerelésük, ruházatuk biztosította a védelmet, a visszaemlékezések és a történeti szakirodalom alapján azonban ezen a téren is súlyos hiányosságokat tapasztalhattak a fronton szolgálók. 1914–15 telén az elhúzódó háborúval nem számoló hadvezetés felkészületlenségének, míg a későbbiekben a hadviselő felek gazdasági kimerülésének illetve néhány esetben a hadigazdasághoz kapcsolódó nyerészkedésnek (pl. „papírbakancsok”) a következményeit kellet viselniük a katonáknak.[18] Ladics Tamás másodszori frontszolgálatára készülődve 1916 elején így panaszkodott ezzel kapcsolatban: „A felszerelésünk most nem olyan jó, mint amilyen volt a nyáron; most pantallót kapunk, ami nekem egyáltalán nem tetszik. […] A felszerelés a lehető legrosszabb, a nadrág annyira panamaszövetből való, hogy kénytelen voltam az ezredszabónál egy nadrágot megrendelni (40 K[orona]), azonkívül a zubbonyt és a sapkát is adjustáltatni kell.”[19] Hogy nem egyedi esttel állunk szemben, mutatja, hogy testvére is hasonló nehézségekről számolt be leveleiben. Az idézet egyúttal arra is rávilágít, hogy a módos polgári családból származó fiú saját költségén biztosította maga számára a megfelelő felszerelést a hadseregben. Sőt, a további levelek tanúsága szerint nemcsak a meglévő egyenruha javításáról, hanem annak kiegészítéséről is a család gondoskodott. A Ladics fiúkhoz frontra érkező csomagok ugyanis rendszeresen tartalmazták az évszaknak megfelelő ruházatot: bélelt kabátot, kesztyűt, csizmát stb. 1916 őszén például a menetszázadba beosztott Ladics György a következőket kérte otthonról: „Ha jövő héten megyek [a frontra], a ruha pénzemből csizmát veszek és a menetruhát béleltetem ki és egy svettert veszek. Otthonról küldjenek selyem alsóruhát, egy pár bélelt kesztyűt és rá egy szőrme kesztyűt, fülvédőt, hósapkát, érmelegítőt, gyapjúharisnyát, flanel kapca, ezen kívül Tommy prém dolgait. Kulacsot kisüstivel és cognackal, szalámit. Mindezt nagyon sürgősen kérem, mert bármelyik percben indulhatunk.”[20]

A fronton a katonák mindennapjait, sőt akár az egész hadsereg hangulatát leginkább meghatározó kérdés az élelmezés volt. A Monarchia hadseregében az ellátás három fajtáját alakították ki: teljes, szabvány és tartalék. A teljes napi fejadag 40 dkg marhahúst, 70 dkg kenyeret, 10 dkg főzelékfélét, 2 dkg zsírt 2 db konzervet és 10 db cigarettát tartalmazott. Ezzel szemben a tartalék állott 20 dkg húskonzervből, 2 db kávékonzervből és 10 db cigarettából valamint fűrészporral kevert lisztből készített komiszkenyérből. A háborús évek előrehaladtával az általános tendenciának az ellátás romlása, a napi fejadag folyamatos csökkenése, és a teljes adag tartalékhoz való közelítése bizonyult. A háború végére a haderő jelentős része alultáplált volt, a katonák átlagos testsúlya 45–50 kg körüli értékre csökkent.[21] Az élelmiszerhiányon mindenki úgy igyekezett segíteni, ahogy tudott: a vadgyümölcsök, erdei bogyók, apróvadak éppúgy az élelmiszer pótlását jelenthették, mint az elmenekült lakosság hátrahagyott javai. A megszerzés módja pedig a vételtől a cserén át a szervezett rekvirálásig terjedhetett. Az élelmezésben természetesen az egyes frontszakaszok, illetve a tiszti és a sorkatonai ellátás tekintetében is komoly eltérések jelentkezhettek. Aki csak tehette csomaggal segítette a fronton harcoló hozzátartozóját, azonban a hátország fokozódó megpróbáltatásainak idején, különösen az alsóbb néprétegek körében ez egyre kevéssé volt lehetséges. [22]

A Ladics család levelezéséből egy ettől némileg eltérő kép bontakozik ki előttünk. A módos polgárcsalád mindvégig rendszeres küldeményekkel igyekezet megkönnyíteni katonáskodó fiai életét. A változást természetesen ők is megérezték, mint ahogy arról Ladics Tamás következő sorai is tanúskodnak: „Az öcskösöknek azt üzenem, hogy ne merjenek az öreg Erzsi főztjében válogatni, mert majd megtanulják azt becsülni, mikor saját maguknak kell főzni rántott káposztát meg krumplit.”[23] A Ladics fiúk helyzete abban is másabb volt a katonák többségénél, hogy mindketten altisztként, majd tisztként szolgálva tiszti koszton voltak. Ennek ellenére a csomagokat mindig szívesen fogadták, sőt kérték otthonról, még akkor is, ha időnként már-már a bőség zavarának tűnik a „készleteik” leírása. Egyik alkalommal például Ladics Tamás a következő panaszos sorokat rótta tábori levelezőlapjára: „Tegnap megkaptam a nagy csomagot aminek természetesen nagyon örültem, de bizony nagyot csalódtam, amikor a két kis skatulyát leszámítva több cigarettát nem találtam benne. Ellenben csokoládém már annyi van, hogy nem tudom őket hova tenni. Majd ha bekerülök a segélyhelyre és lesz tej, csinálok belőle csokoládés kávét, de azt hiszem, hogy jobb lenne, ha csokoládé helyett is szivart vagy cigarettát küldenének.”[24] Egy másik leveléből pedig egyenesen úgy tűnik, már a csomagok fejbentartása is nehéz feladatot jelentett számára: „Eddig kaptam egy sonkást [csomagot], egy hentesüzletest, egy fácánost meg a befőttest és az öreg Isten tudná megmondani, hogy még hányt és milyet.”[25] Ha tüzetesebben megnézzük, mi mindent kértek, és rendszerint kaptak is a Ladics fiúk a fronton, igazai polgári igényekkel és lehetőségekkel találkozunk. A szalámi, sonka, kolbász, szalonna, pogácsa, befőtt mellett, az édességek, csokoládé, tészta (sütemény), kalács, cukrozott narancshéj, vaj, méz, pálinka, konyak szerepelnek a levelekben. Lássunk egy „rendelést” a frontról 1917-ből: „A csomagban küldjön néhány melegebb fehérneműt, de csak keveset, dohányt, tésztafélét, ha lehet egy kisebb pischinger tortát, szalonnát, nyári kolbászt stb. amit mami küldeni szokott.”[26] Persze ahogy az általános ellátás romlott a fronton, a csomagok is egyre gyakrabban „kallódtak” el útközben, ami miatt panaszkodtak is a Ladics fiúk, és tanácsokat adtak, mikor, és milyen csomagot küldjenek hazulról, hogy az meg is érkezzen hozzájuk. A legbiztosabb módja a küldemények célba juttatásának azonban az volt, ha valaki szabadságra utazott Gyulára vagy a környékére, s azzal személyesen hozatták el a kívánt dolgokat. 1917 őszén például egy szabadságolt szarvasi gazda hozott némi „borravaló” fejében egy ötkilós csomagot Ladics Györgynek.

A csomagokban a ruhanemű és az élelem mellett a frontéletet „civilizáló” apróbb tárgyak is szerepelhettek. 1917 nyarán például Ladics György a következő üzenetet küldte az otthoniaknak: „Néhány apróságra lenne szükségem, amit tábori csomagban is lehet küldeni: evőeszközre, kis ollóra, kulacsra, 2 alumínium pohárra, hajkefére, fésűre, nadrágtartóra és olyan kenőcsre, amit Ducsi bácsi ajánlott.”[27] Más levelekben pedig a fogkefe és szappan is szerepelt a kívánságlistán. Ami viszont minden csomag elmaradhatatlan része volt, az a cigaretta. A fronton szinte mindenki dohányzott, s amint láttuk a cigaretta a napi fejadag részét is képezte, ennek ellenére mindig hiány volt belőle, s a háború vége felé haladva egyre nagyobb kincsnek számított. Ladics Tamás egyik kifakadásában a köbvetkező sorokkal kérte az otthoniak segítségét ez ügyben: „Az Isten szerelmére, küldjenek cigarettát meg szivart, különben meg kell bolondulnom.”[28] Arról pedig, hogy milyen mennyiségekben fogyhatott a cigaretta a fronton a Ladics fiúk kapcsán néhány további példa: „Kérek cigarettát és szivart. Itt most elég dohány szűke világ van. A cigarettákat úgy töltesse meg, hogy a vége be legyen hajtva, nehogy a dohány útközben kihulljon. […] A cigarettát pedig 50 dekás csomagokban, jól levarrva és lepecsételve küldje, Mami, de lehetőleg hamar, mert az otthonról hozott 300 cigaretta már Mikolojovban elfogyott, most pedig a Mikolojovból hozott cigaretták is elfogytak.”[29] „Cigarettát gyakrabban kérek. 100 db 5–6 nap alatt elfogy.”[30]

A fronton lévők számára a dohányzás egyaránt lehetett a feszültség oldásának és az unalom elűzésnek az eszköze. A monoton, egyhangú hétköznapok megtörésére nem sok más lehetősége kínálkozott a katonáknak. A legelterjedtebb szórakozásnak talán a kártyázás számított, mellyel el lehetett ütni a fedezékben is a csendes órákat. „Itt nyugalom van, egész nap alsózunk, tanulok franciául, vagy fényképezek”[31] – küldte beszámolóját szerény szórakozási lehetőségeiről Ladics György 1917 végén, s ahogy a következő sorok mutatják, a helyzet pár hónappal később sem sokat változott: „A szamovár és [olvashatatlan szó] országában töltöm egyhangú napjaimat, az egész szabadidőnket tarokkozással töltjük.”[32]

További lehetőséget jelentett még az olvasás: a harcok szünetében olvasó katona egyáltalán nem számított ritkaságnak. A lehetőséget a segélyszervezetek által íntézett harctéri könyvszállítmányok és az 1916-tól felállított tábori könyvtárak mellett a postai küldeményként a frontra küldött könyvek nagy száma jelentette.[33] A Ladics fiúk is rendszeresen kértek és kaptak csomagjaikban könyveket: „Könyvet mihelyt lehet küldjön, már működik a tábori posta! Mindegy, akármit küld, különösen Wilde Oszkártól, de tőle már sokat olvastam. Olvastam a Dorian Gray arcképét, a Lady Windermere legyezőjét, a Bunburyt, a Florenei tragédiát, Az eszményi férjet, A páduai hercegnőt és a De Profundist. Ha talál még valamit W-től olcsó kiadásban, azt küldje, azon kívül a Peer Gyntet és Ibsentől még, de na azokat, amik apának megvannak, mert azt mind olvastam, de a címükre nem emlékszem, nem tudom felsorolni őket. Küldjön még ezeken kívül többet, de azt a mami ízlésére bízom.”[34] A fentebbi sorokból egy igényes, művelt polgári olvasó képe bontakozik ki előttünk. De nem csak szépirodalmat olvastak a fronton, Ladics Tamás orvosi könyveket is kért, és mindkét fiú nyelvkönyveket sürgetett otthonról, mert ahogy írták „itt jó alkalmas és sok idő volna a tanulásra”.[35] A könyvek mellett a katonák számár az újságok olvasása is a kikapcsolódást jelentette, s egyben a világban való tájékozódás lehetőségét is nyújtotta. Mindkét Ladics fiú számára előfizetett lapokat a család a frontra is, sőt György részére négy különböző újság is járt kisebb-nagyobb rendszerességgel: „Az újságok közül AZ EST pontosan érkezik és A FIGYELŐ is, de AZ ÚJSÁG-on nem jó a címzés és így össze-vissza jön, néha három napra kimarad, BÉKÉS-t pedig egyáltalán nem kaptam még.”[36]

Az unalom elűzésének legfontosabb eszköze a társaság volt, a Ladics fiúk számára ez az egységüknél szolgáló további altiszteket és tiszteket jelentette, akik körében olykor a „békebeli” polgári társas életet idéző módon is szórakozhattak, időnként még gramofon és pezsgő is került a mulatsághoz: „Elég jól megy eddig a dolgom [..], most egy helyben állunk, s mint a címem is mutatja a segélyhelyen vagyok. […] Itt elég vidám az élet. Tanultam egy új nótát: Szeretném a szeretőmet… A koszt is jó, tiszti kosztot eszem, csak víz nincs, de ez nem sokat határoz.”[37] „Ha dolgom nincs fütyülök vagy rajzolok, ha van mire, de ez is unalmassá válik, ha folyton ezt kell csinálnom. […] Amíg bent voltam a segélyhelyen mégis volt társaság, kártya, sakk, újság, de itt nincs.”[38] „Különben nagyszerűen érzem magam, benn vagyok a segélyhelyen. Csináltunk egypár gramofonos estét, volt pezsgő is.”[39]

Az otthon megszokott polgári életvitel átmentésnek igyekezete további területeken is megjelenik a levelezésben, utalhatunk itt például Ladics György harctéri fotózásaira, vagy éppen a zene utálni sóvárgására, és kottavásárlásokra felszólító leveleire, esetleg a Ladics fiúk képeslapvásárlásaira, melyeknek kimondott célja a családi gyűjtemény gyarapítása volt.

 

Összegzés helyett

 

Talán az eddig leírtakból is kiviláglik, hogy a harctéri mindennapok mögött a fronton lévő katonák legfontosabb törekvése az lehetett, hogy az adott körülmények között, sőt azok ellenére is megmaradjanak embernek, s minél többet megőrizzenek a békeévek normális életéből. Annál is inkább, mert a Monarchia óriási hadseregében szolgálók döntő többsége – a hivatásos katonák szűkebb körét leszámítva – a háború éveiben is alapvetően megmaradt civilnek, aki a harcok szünetében igyekezett az otthoni „civil életét” a lehető legteljesebb mértékben visszacsempészni a lövészárkok világába. „A háború bárhová sodorta őket, elsősorban nem csatát akartak nyerni, hanem a tűzvonalig magukkal cipelt polgári életet megőrizni”[40] A Ladics fiuk levelei is leginkább a frontélet mindennapjainak erről az oldaláról mesélnek az utókornak.


[1] Legutóbb a német történetírás első világháborúval kapcsolatos eredményeit bemutató tanulmánykötet címeként találkozhatott az érdeklődő olvasó a kifejezéssel: Burgdorff, Stephan–Wiegrefe, Klaus (Szerk.): Az első világháború. A XX. század őskatasztrófája. Bp., 2010.
[2] Ravasz István: Magyarország veszteségei az első világháborúban. In: Uő. (Szerk.): Boldogtalan hadiidők… 1914–1918. Avagy ami a „Boldog békeidők” után következett. Bp., 2005. 319.
[3] Az első világháború centenáriuma kapcsán egyre többet ismerhet meg ezekből a szélesebb közvélemény is az elmúlt évek könyvkiadásának és az interneten elérhető tematikus oldalaknak köszönhetően. Néhány példa ezek közül: Dánielisz Endre: Galíciától a Garda tóig: napló az első világháború éveiből. Túrkeve, 2005.; Balogh István (Szerk.): Tevan Rezső katonatiszt első világháborús naplója. Bp., 2012.; A barna táska. Egy hadifogoly naplója és levelezése (1914–1918). Világháborús dokumentumok Kornis Jenő (1883–1944) budapesti bankhivatalnok hagyatékából. Válogatta és közreadja Kornis Anna és Takács Ferenc. Bp., 2015.; A nagy háború írásban és képekben. www.nagyhaboru.blog.hu 2015. július 1.-i letöltés.
[4] A feldolgozott mintegy 150 levél a gyulai Ladics hagyaték (Ladics Ház) iratanyagában, illetve az MNL Békés Megyei Levéltár a Ladics család iratai (BéML XIII.10.) fondjában maradtak fenn. A Ladics családról bővebben: Bódán Zsolt: „Karriertörténet a dualizmus korából” – a gyulai Ladics család. In: Dománszky Gabriella (Szerk.): A lehetőségek országa. Polgárosodás a 19. századi Magyarországon. Győr, 2010.
[5] Bihari Péter: Kérdések és válaszok az első világháborúról. Bp., 2013. 40–41.
[6] Ladics György levele édesanyjának Ladics Lászlóné Kliment Margitnak. 1917. 11. 24. Leltári szám nélkül. Ladics hagyaték, Ladics Ház.; A továbbiakban a leveleket a levél írójának és címzettjének monogramjával, és a keltezésük megadásával hivatkozzuk. Valamennyi idézet a Ladics Ház iratanyagában található leltározatlan levelekből származik, így ezt külön a további jegyzetekben nem jelöljük.
[7] LGY–LLNÉ 1918. 01.
[8] LT–LLNÉ. 1915. 09. 22.
[9] LGY–LLNÉ 1917. 01. 12.
[10] LGY–LLNÉ 1917. 07. 25.
[11] LGY–LLNÉ 1917. 08. 05.
[12] LGY–LLNÉ 1917. 11. 23.
[13] LT–LLNÉ 1916. 02. 21.
[14] LGY–LLNÉ 1917. 07. 14.
[15] LGY–LLNÉ 1917. 11. 24.
[16] LT–LLNÉ 1916. 06. 12.
[17] LT–LLNÉ 1916. 05. 08.
[18] Szenti Tibor: Vér és pezsgő. Harctéri naplók, visszaemlékezések, frontversek, tábori és családi levelek az első világháborúból. Bp., 1988. 12.; Baczoni Tamás: Az osztrák-magyar haderő egyenruhái az I. világháborúban. (Mit adjunk a katonára?) In: Ravasz István (Szerk.): i. m. 208–212.
[19] LT–LLNÉ 1906. 02. 06.
[20] LGY–LLNÉ 1916. 10. 17.
[21] Völgyesi Zoltán: A hátország a nagy háborúban. Az első világháború gazdasági és társadalmi hatásai Magyarországon. Bp., 1914. 13.
[22] Romsics Ignác: Háborús mindennapok – Alulnézetből. In: Uő. (Főszerk.): Magyarország az első világháborúban. Bp., 2010. 125–127.
[23] LT–LLNÉ 1915. 09. 22.
[24] LT–LLNÉ 1916. 04. 20. (Ltszn.)
[25] LT–LLNÉ 1916. 02. 06. (Ltszn.)
[26] LGY–LLNÉ 1917. 09.1 7. (Ltszn.)
[27] LGY–LLNÉ 1917. 08. 16.
[28] LT–LLNÉ 1916. 04. 12.
[29] LGY–LLNÉ 1917. 07. 14.
[30] LGY–LLNÉ 1917. 08. 07.
[31] LGY–LLNÉ 1917. 12. 04.
[32] LGY–LLNÉ 1918. 04. 03.
[33] Kreutzer Andrea: Sajtó, könyv, könyvtár, papírellátás az első világháború idején. In.: Ravasz István (Szerk.): i. m. 268–271.
[34] LGY–LLNÉ 1917. 12. 20.
[35] LGY–LLNÉ 1917. 09. 12.
[36] LGY–LLNÉ 1917. 11. 16.
[37] LT–LLNÉ 1916. 03. 05.
[38] LT–LLNÉ 1916. 03. 19.
[39] LT–LLNÉ 1916. 05. 17. Szenti Tibor könyvében az efféle pezsgős tiszti mulatozást tekintette a legélesebb kontrasztnak a legénység és a tisztek életmódja között, utalva arra könyvének címével is. Szenti Tibor: i. m. 16–20.
[40] Szenti Tibor: i .m. 11.; A háború borzalmai között is „civilnek” megmaradó katonák kérdéséről l: Horváth Miklós (Szerk.): A nagy háború másik arca. A lövészárkok hétköznapjai. Bp., 2004.


Megjelent a
Bárka 2015/4-es számában.


Főoldal

2015. szeptember 15.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png