Esszék, tanulmányok

 

 Pollmann_Ferenc_kozep.jpg

 

Pollmann Ferenc

 

Békésiek a világháborúban

 

(Hová mennek a katonák?) Hogy a békési férfiakat soraikban tudó alakulatok egy háború kirobbanása esetén melyik frontra kerülnek, azt az osztrák-magyar haderő „agytrösztje”: a Vezérkar által kidolgozott felvonulási tervek már jó előre rögzítették. A stratégák már békében készültek a háborúra, ami teljesen érthető, hiszen a milliós tömeghadseregek hadilábra állítása nem egyszerű feladat, és igen gondos tervezést igényel. Önmagában az a tény, hogy valamely állam különféle háborús forgatókönyvek kidolgozásával bízza meg illetékes katonai szakembereit, nem bizonyíték valamiféle agresszív szándékra. Annál is kevésbé az, hiszen a tervek a védelmi jellegű háborúra történő felkészülés esetén is szükségesek. Más kérdés, hogy a XX. század elején egyetlen potenciális hadviselő fél sem készült kizárólag védekezésre: a korabeli stratégák gondolkodását főként a támadó háború foglalkoztatta. Az offenzíva kultusza (ahogy a hadtörténészek utólag a jelenséget elnevezték) mindent eluralt: népszerűsége nem csupán a katonák, de a civil politikacsinálók körében is szinte általános volt. Védekezéssel nem lehet háborút nyerni, aki védekezik, azért teszi, mert nem elég erős ahhoz, hogy támadjon – valahogy így szólt a meggyőzőnek szánt érvelés.

Ami az Osztrák-Magyar Monarchia stratégáinak elképzeléseit illeti, a Vezérkar főnöke, Franz Conrad von Hötzendorf tábornok (akiről a presszók asztalainál okoskodó laikus civil „hadvezér-epigonok”: a kávéházi Konrádok a nevüket kapták) igyekezett minden elképzelhető háborús változatra megfelelő tervet kidolgozni. Jellemző, hogy 1907-ben még a dualista birodalom legfőbb (és gyakorlatilag egyetlen megbízható) szövetségese, II. Vilmos Németországa elleni háborúra is készített egy hevenyészett kalkulációt. Persze energiáinak legnagyobb részét inkább a Monarchia valószínűbb háborús ellenségei, Szerbia valamint Oroszország elleni tervezésre fordította. Conrad kívánságlistáján az első helyen egy egyfrontos, kizárólag Szerbia (és minden valószínűség szerint annak hű famulusa, Montenegró) ellen megvívandó háború szerepelt. Számolnia kellett azonban azzal is, hogy a cári birodalom nem fogja magukra hagyni balkáni protezsáltjait, azaz Ausztria-Magyarország az oroszok ellen is harcolni lesz kénytelen. A két legvalószínűbbnek tartott forgatókönyv szerinte az egyfrontos B-háború illetve a kétfrontos R-háború. (A „B” a Balkánt, az „R” Oroszországot – Russland – jelenti.) Conrad nem tartotta eleve kizártnak, hogy Oroszország kimaradjon a balkáni konfliktusból (például, ha Németország egyértelmű kiállása a Monarchia mellett elrettenti a cárt a hadba lépéstől), azzal viszont nem számolt, hogy osztrák-magyar–orosz konfliktus esetén Szerbia ne ragadná meg a kínálkozó esélyt a Monarchia megtámadására. Mindebből következett a két legvalószínűbb szcenárió esetén követendő stratégia: B-háborúban a győzelemhez elegendő túlerővel támadás Szerbia ellen; R-háború esetén minimális erővel védekezés a Balkánon, a többivel pedig támadás a túlerejű orosz haderő ellen. Ez utóbbi eshetőség számolt a német szövetséges kezdetben nyilván csekélyebb, később (a franciák felett aratott várhatóan gyors győzelem után) erőteljes segítségével.

Conrad számára a fő gondot az jelentette, hogy a Monarchia katonai ereje egyidejű B+R-háborúhoz nem volt elegendő. A végső döntés meghozójának el kellett döntenie, melyik opciót választja, ám bármelyik mellett teszi le a garast, számolnia kellett bizonyos nehézségekkel.  Közülük a legsúlyosabb, hogy egy B-háború adott esetben átalakulhat R-háborúvá (a fordított eshetőségnek nem látszott realitása). Ekkor a már a Balkánon bevetett haderő egy bizonyos részét át kell csoportosítani az orosz frontra, ami precíz előkészítést igényel, de még így is meglehetősen kockázatos műveletnek ígérkezik. Conrad mindenesetre megpróbált ennek megfelelően tervezni. Mivel a Monarchia vasúti szállítási kapacitása úgysem tette volna lehetővé, hogy valamennyi, egy R- háború esetén az orosz frontra szállítandó csapatot egyetlen turnusban kiszállítsanak, a csak a másodiki lépcsőben vagonokhoz jutó egységeket kinevezte stratégiai tartaléknak. Ez az ún. B-lépcső attól függően kerül alkalmazásra, hogy hol van rá nagyobb szükség: B-háború esetén nyilván a Balkánon, míg R-háború esetén Galíciában az oroszok ellen.  Ha pedig az oroszok nem azonnal lépnek be a háborúba, hanem csak akkor, amikor a B-lépcső már a balkáni fronton van, úgy ezt a kontingenst átirányítják az orosz frontra.

Hogy a B-lépcsőhöz tartozó csapatokra meglehetősen mozgalmas hetek vártak a háború első időszakában, az már a fentiekből is kikövetkeztethető. És az jogos aggodalmak teljesen megalapozottaknak bizonyultak. A valóság a Monarchia számára legkedvezőtlenebb forgatókönyvet vitte színpadra: Oroszország csak akkor döntött a szerbek megsegítése mellett, amikor a dualista birodalom hadigépezete már az egyfrontos háborúhoz sorakoztatta fel csapatait, és a B-lépcsőt a Balkánra küldte. Ekkor új helyzet alakult ki és szükségessé vált a B-lépcső átirányítása. A megfelelő tervek azonban nem álltak készen, ráadásul a Balkánra mozgósított csapatok egy része olyannyira belebonyolódott a szerbekkel kezdett háborúba, hogy egyáltalán nem lehetett kivenni az arcvonalból. A többiek pedig jelentős késéssel indulhattak északra, ahol közben egyre jobban érződött a cári csapatok iszonyú erőfölénye. Végeredményben a B-lépcsőhöz tartozó egységek sem a Balkánon, sem az orosz fronton nem tudtak kifejteni érdemi hatást: idejük jelentős részét semmit sem érő demonstrálással (az ellenség megtévesztésére szánt ide-oda vonulgatással) illetve utazással voltak kénytelenek elfecsérelni.

Mivel a békési ezredek a temesvári VII. hadtestnek alárendelve a B-lépcsőhöz tartoztak, az ő világháborús szereplésük is a fentebb említett visszásságok jegyében kezdődött. Különösen a békéscsabai 101. közös gyalogezred sínylette meg a kényszerű frontváltásból fakadó következményeket. A július 25-én elrendelt részleges mozgósítás azt jelentette, hogy az ezrednek a szerbek ellen kell felvonulnia. Ennek megfelelően a hadilétszámra feltöltött alakulatot szállító vonatszerelvények augusztus 1-jén el is indultak Békéscsabáról a déli hadszíntérre, a Duna innenső partján lévő Ferenchalomra. Igen ám, csakhogy közben (július 31-én este) Ferenc József már elrendelte a teljes haderő mozgósítását, mivel elkerülhetetlenné vált az Oroszország elleni háború! Márpedig ebben a B-lépcső csapatainak – így a 101-eseknek is – a helye Galíciában lett volna. Ahelyett azonban, hogy a dél felé tartó szállítmányokat az eredeti terveknek megfelelően átirányították volna északra, az osztrák-magyar hadvezetés úgy döntött: dacára az R-háborúnak, a B-lépcső folytassa útját a Balkánra! Így azután előállhatott az a világ hadtörténelmében valószínűleg páratlan eset, hogy egy egész hadsereg (a B-lépcső gyakorlatilag a 2. hadsereggel volt azonos) ahelyett, hogy a számára kijelölt frontszakaszra igyekezett volna – sebesen távolodott attól…! A végzetes döntés hátteréről a hadtörténészek azóta is vitatkoznak. Bizonyos azonban, hogy e szerencsétlen intézkedés nagyban hozzájárult a Monarchia 1914. évi súlyos vereségeihez.

A 101-esek tehát augusztus első napjait a Duna innenső oldalán töltötték, ám mivel az orosz hadba lépés miatt északra szállításuk csak idő kérdése volt, a felettes parancsnokságok mindenképpen el akarták kerülni, hogy az augusztus 12-én ténylegesen is meginduló hadműveletekbe beleavatkozzanak. Így napjaikat a gyakorlatozáson kívül főleg azzal töltötték, hogy a szerbekkel elhitessék: ezen a frontszakaszon napokon belül nagy támadás várható. Jellemző, hogy még ez a tüntetés is megkövetelte a maga áldozatait: az ezredtörténet szerint „sok a marsmaródi. Nem csoda, a hőség nagy. Tartalékosaink még nem szokták meg a 28-30 kg-os felszerelést cipelni”. [Makkay Machalek 1934: 48] Augusztus 22-én azután tényleg megkezdődik az ezred Galíciába szállítása, ami 24-ére be is fejeződik. Augusztus 30-án pedig a rohatyni ütközetben először kerülnek a békéscsabaiak forró helyzetbe: az ezred ekkor esik át a tűzkeresztségen.  Ezt követően az ezred 1916 áprilisáig marad a keleti fronton, majd átszállítják az olasz hadszíntérre, hogy részt vehessen a Monarchia júniusi dél-tiroli offenzívájában. Ennek kudarca után újra vonatra ültetik a békéscsabaiakat és az úti cél ezúttal Bukovina. Az orosz front megszűnéséig marad itt az ezred, majd 1918 tavaszán újra az olasz hadszíntérre szállítják. Itt a november 3-i fegyverszünetig végig harcban áll és végül sikerül elkerülnie a hadifogságot. [Makkay Machalek1934: 91]

Ami a békési honvédezredeket illeti, a nagyváradi négyeseket szintén augusztus 22-én kezdték az orosz frontra szállítani, ám ők – a békéscsabai közös ezredtől eltérően – a mozgósítás óta eltelt napokat nem a déli határnál, hanem Nagyváradon töltötték. Az ezred szintén Rohatynnál esett át a tűzkeresztségen, augusztus 30-án. A későbbiek folyamán a négyes honvédek végig az orosz fronton harcoltak, egészen 1915 júliusáig, amikor a Doberdó védelmében vonultak állásba. Ezt követően végig az olasz hadszíntéren maradtak és rendkívül véres csatákban és ütközetekben vettek részt.

A gyulai kettesek – a 23. honvéd gyaloghadosztály alárendeltségében – a részleges mozgósításkor dél felé indultak és testvérezredükkel, a szegedi 5. honvéd gyalogezreddel együtt a szerbek elleni tüntetésekkel kezdték világháborús szereplésüket. Augusztus 18-át követőleg azonban őket is Galíciába vezényelték át, hogy az orosz fronton kerüljenek először tűzbe. A gyulaiak későbbi sorsa a Przemysl védelméért folytatott hősies küzdelemmel forrt össze: az erőd 1915. március 22-i kényszerű feladásakor az ezred még életben lévő katonái orosz fogságba kerültek.

(A szarvasiak büszkesége a világháborúban) Bár nem Békés megyében született, sőt nem szolgált sem a gyulai kettes vagy a nagyváradi négyes honvédeknél, de még csak a békéscsabai „sárgarigó regimentnél” sem, a békési emberek méltán lehetnek büszkék a szarvasi patikus fiára, Tersztyánszky Ödönre, a világhírű vívóra, az 1928-as amszterdami olimpia kard egyéni és csapatbajnokára. A fiatalon közlekedési baleset áldozataként elhunyt katonasportoló ugyanis nem csupán a vívópáston nyújtott kiemelkedő teljesítményt, de a világháborúban is elismerésre méltóan szerepelt. Életének erről az 1914 és 1918 közötti szakaszáról mindazonáltal a nagyközönség vajmi keveset tudhat, hiszen a különféle lexikon szócikkek inkább csak a sportpályafutása során elért eredményeivel foglalkoznak. Alighanem ez lehet a magyarázata, hogy mikor az elmúlt évben megjelent Andrássy Ilona grófnő első világháborús naplója, a kötet szerkesztője és gondozója a szövegben keresztnév nélkül többször is felbukkanó Terstyánszkyt a későbbi olimpiai bajnok vívóval azonosította, amit nyilván nem tett volna, ha ismeri utóbbi háborús karrierjét. Andrássy grófnő valójában Tersztyánszky Károlyt emlegeti naplójában, akit csak távoli rokoni kapcsolatok fűztek Ödönhöz, és aki az egyik legmagasabb pozíciót betöltő tábornoka volt a Monarchia hadseregének. Ő egészen más körökben mozgott, mint a későbbi olimpikon, aki a világháború kitörésekor frissen előléptetett főhadnagyként még csupán zászlóalj-segédtiszt a debreceni 3-as honvéd gyalogezrednél. A névhasználatban mutatkozó eltérésnek természetesen nincs jelentősége: a tábornok maga ugyan következetesen Tersztyánszky formában használja vezetéknevét, kortársai azonban erre való tekintet nélkül gyakran írják azt Terstyánszkynak. Ami pedig a vívót illeti, az ő nevével még kacifántosabban bánnak: hol Trsztyánszky, hol Trstyánszky, illetve Tresztyánszky vagy Trestyánszky alakban használják. A dolog nyugvópontra juthatna akkor, amikor 1921-ben belügyminiszteri engedéllyel hivatalosan Tersztyánszkyra változtatja az általa addig használt Terstyánszkyt. De nem jut: a változékony névhasználat még halála után sem kopik ki a különféle szakkönyvek és lexikonok rá vonatkozó részeiből.

Tersztyánszky Ödön világháborús karrierje igen mozgalmasan alakult: négyszer sebesült meg, közel két évet orosz hadifogságban töltött, ahonnan sikeresen hazaszökött, majd az olasz frontra került és nehéz harcokat követően ott fejezte be a háborút 1918 novemberében. A mozgósításkor ezrede a nagyváradi négyesekhez hasonlóan helyben maradt és gyakorlatozással töltötte az időt augusztus 24-ig. Ekkor Galíciába szállították őket és szintén a rohatyni ütközetben estek át a tűzkeresztségen. Tersztyánszky szeptember 8-án, a komarnói ütközetben sebesült meg először (méghozzá súlyosan) és október 25-ig lábadozott. Visszatérése után átvette az ezred egyik géppuskás osztagának parancsnokságát. Ezekben a hónapokban a hadiszerencse elpártolni látszott a Monarchia seregeitől: az oroszok nyomásának engedve szeptember 11-től folyamatos visszavonulásban voltak, amit csak ritkán sikerült ellentámadásokkal lelassítani. Tersztyánszky eközben november 18-án másodszor is megsebesült és a következő két és fél hónapot a debreceni kórházban töltötte. Felépülését követően az ezred pótzászlóaljánál lett századparancsnok, majd március 18-án ő vitte ki a menetzászlóaljat a fronton lévő ezredéhez. [Molnár 1926: 61] Tersztyánszky főhadnagy éppen időben érkezett ahhoz, hogy részese legyen az oroszok feletti március 26-i sikeres védekezésnek. Az ezredtörténet a következőképpen örökítette meg az eseményeket:

„Március hó 25-én éjjel az oroszuk végre támadást határoztak el ezredünk ellen. Talán kifürkészve, vagy sejtve állásaink erős voltát: egy szokatlan támadási formát választottak. Egy körülbelül 200 lépés széles területen állították fel embereiket, talán 20 vonalban egymás mögött és az első vonalat csupán romboló szerszámmal (csákány, ásó) ellátva, a sötét éj leple alatt közelítették meg állásainkat. Mindez halotti csendben történve, hangos ,,Urrá, urrá!" kiáltással rohamra jöttek, arccal Trestyánszky Ödön főhadnagy századának. Az ágtorlasz közölt álló figyelők beszaladtak az állásba és az ellenség támadását jelentve, a Trestyánszky-század azonnal a legerélyesebb tüzelésbe kezdett, majd a századtól jobbra lévő nagyváradi ezred egyik zászlóalja és a balra levő Molnár-század, – melyet a támadás csupán egy szakasznyi arckiterjedésben ért –, a náluk levő géppuskákat a veszélyeztetett szárnyra helyezték és kereszttűzbe fogták a rohamozókat. Syposs Miklós százados zászlóaljparancsnok a mellette lévő Mező Endre főhadnagy zászlóaljsegédtisztet azonnal a tartalékok előrendelésére utasította és úgy a zászlóaljnál volt egy szakasz, mint a Farkas ezredesnél volt némi tartalék előre szaladtak. A támadó oroszok első sorai az ágtorlasz között réseket csaptak és csákánnyal, ásóval az állás előtt lévő drótakadályt széjjelverték, de támadásuk a század hősies ki tartása folytán a rettenetes puskatűzben összeomlott. Alig sikerült egy-két embernek teljesen a fedezékig jutni, ahol aztán megadták magukat. A támadás összeomlását látva, úgy Trestyánszky főhadnagy, mint szomszédai beszűntették a tüzelést és járőröket rendeltek előre, a helyzet tisztázása végett. Ekkor tárult fel csak előttük a támadás igazi képe. A század előtt az orosz hullák egymáson feküdtek, míg az életben maradottak nagyrésze az ágtorlasz és a fák mögött megbújva csak arra várt, hogy fogságba ejtve hátraszállítsák őket. 300 orosz elesett és 130 fő került az ezred fogságába és a náluk volt egész felszerelés. Saját veszteségük 1 halott és 4 sebesült volt.” [Molnár 1926: 120-121]

Tersztyánszky Ödön főhadnagyot Frigyes főherceg, az osztrák-magyar haderő főparancsnoka soron kívül századossá léptette elő, az uralkodó pedig a 3. osztályú Vaskorona Renddel tüntette ki. A következő hetekben folytatódtak a súlyos harcok az oroszok ellen. A debreceni hármasok különösen a Korumkó hegy birtokáért véreztek sokat. Május 2-án azután bekövetkezett a fordulat: a gorlicei áttörés néven elhíresült hadművelet következtében az oroszok visszavonulásra kényszerültek és ez hamarosan a front egészére kiterjedt. Tersztyánszky azonban nem sokáig vehetett részt a visszavonuló oroszok üldözésében, mivel május 12-én harmadszor is megsebesült. Ezúttal Budapesten feküdt kórházban egészen augusztus 23-ig. Bár papíron továbbra is a debreceni hármas honvédeknél szerepelt állományban, a következő hónapokat más alakulatokhoz vezényelve töltötte. Előbb a 309., majd novembertől a 30. honvéd gyalogezred soraiban harcolt. A Bruszilov offenzíva néven ismert nagy orosz áttörés következtében 1916. június 4-én hadifogságba került – együtt azzal a néhány emberrel, akik a gyakorlatilag megsemmisült 30. honvédezredből életben maradtak. Erről az ezredtörténet így ír:

„Terstyánszky Ödön százados, a népszerű »Trityi« is megkísérli, a lehetetlent, összeszedi embereit. Az ő fedezékénél gyűl össze egy maroknyi csoport. Vadul, elszántan lövöldöznek a közeledő muszkákra. Elfogy a lőszer. S az oroszok tömege kifogyhatatlan. Egymásután gyűrik le embereinket, akik üres fegyverüket eldobva rohamfokosukat használják. Az egyenlőtlen küzdelemben tisztjeink legénységükkel együtt folytatják a tusát. Maga Terstyánszky százados is ellövi revolveréből az utolsó töltényt. Akkor ő is fokosát ragadja kezébe. A rettegett fokosok szörnyű csapásaitól halomra hull az ellenség. De minden elszántság, hősiesség kevés. Egyre fogy a magyar. Szinte csodálatos, hogy a vértől nekivadult muszkák csak fogságba hurcolják A mieinket. És nem koncolják fel őket. Terstyánszky Ödön is sebesülten kerül fogságba.

Következett közel két év hadifogság különféle oroszországi táborokban.  A fogságba eséskor elszenvedett negyedik sebesülés a jobb karján vívókarrierjét is veszélybe sodorta. Ennek ellenére a berezovkai táborban szívósan gyakorolt. [Hadifogoly 1930: 100] 1918 tavaszán sikerült viszontagságos körülmények között hazajutnia, ami az akkori oroszországi viszonyokat ismerve önmagában is igen komoly teljesítmény. Felettesei megtagadják azon kérelmének teljesítését, hogy újra a frontra menjen. Augusztus végéig szabadságon illetve hátországi szolgálatban marad, majd mikor már nem volna akadálya újabb frontszolgálatának, súlyosan megbetegszik vérhasban és vesegyulladásban. Még idejében felépül ahhoz, hogy az olasz fronton részese lehessen az október 24-i nagy olasz támadás (Vittorio-venetói csata) küzdelmeinek. Ekkor a pécsi 19. honvéd gyalogezred zászlóaljparancsnokaként rá hárul a feladat, hogy a Fonzaso környékén a visszavonulást fedezze. A felettes 40. honvédhadosztály november 1-jei vonatkozó parancsa szerint „holnap este a sötétség beálltáig a harmadik állásban kitartani, azután a balszárnyról a visszavonulást megkezdeni. Válogatott tábori őrsök az ellenségen visszamaradnak (Terstyánszkynál csak a völgyben, mint utóvéd) és a főcsapatot csak hajnalban követik. További utóvédek és főorsók mindig az eddig pihent tartalékokból különítendők ki.” [Légrády 1938: 352] Katonai minősítési lapjának bejegyzése szerint „csoportjával fedezte a XXVI. hadtest visszavonulását. Egyetlen nap alatt több mint 14 olasz támadást vert vissza és dacára az ellenség rohamainak és bekerítő manővereinek az állásokat (melyeket csapatai 2 nap alatt rögtönöztek a karsztban) megtartotta. Az ellenség kétoldali bekerítő hadmozdulatai az ellentámadások, a tüzérség közvetlen tüzelése valamint a géppuskák következtében meghiúsultak. Egy önálló kezdeményezésből végrehajtott ellentámadás Fonzaso ellen pedig hadifoglyokat ejtésével végződött. Amint a XXVI. hadtest csapatai a kívánt vonalat elérték, a parancsban szereplő időpontban [Tersztyánszky] zászlóalját és a lövegeket minden ember- ill. anyagi veszteség nélkül a legteljesebb renden hátravezette, a közlekedési létesítményeket megsemmisítette és így az olaszok gyors előrenyomulását megakadályozta. A hazautazás során a legteljesebb rendet és fegyelmet fenntartotta, a készleteket megőrizte és a felbomlott kötelékek fosztogatását megakadályozta.” Ezek az elismerő szavak Tersztyánszky Ödön világháborús szereplésének utolsó fegyvertényéről megérdemlik, hogy ne csak a hadtörténészek ismerjék őket.

 

Hivatkozott irodalom

Hadifogoly 1930: Hadifogoly magyarok története. II. kötet. Budapest, 1930.
Légrády 1938: A volt. m. kir. pécsi 19. honvéd gyalogezred és alakulatainak története. Összeáll. Légrády Elek. Pécs, 1938.
Makkay Machalek 1928: A 101-es zászló alatt. A volt békéscsabai 101. gy. ezred emlékalbuma. Szer. Makkay Machalek Pál. Budapest, 1934.
Molnár 1926: Debreceni honvédek a harcban. I. köt. Összeáll. Molnár József. Debrecen, 1926.
Pollmann Ferenc (Mór, 1955. december 26. –) hadtörténész, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum

Megjelent a Bárka 2015/4-es számában.


Főoldal

2015. szeptember 11.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png