Pocsay Gábor
Szétmállott a rendszer
1944-ben születtem, Békés községben gyerekeskedtem és nőttem fel. Kommunista nem volt a szűkebb családunkban.
Meghatározó élményemmé 1956 vált. Akkor 12 éves voltam, és ma úgy emlékszem, hogy édesapámmal minden nap a népgyűlésen álltunk Békésen a tömegben. Az a lelkesültség csak a későbbi szerelemi élményhez volt hasonlítható: elragadtatott örömmámorban úszott a Főtéren több ezer ember. A Bérház erkélyéről Szatmári bácsi beszélt, higgadt szavai nyugalomra intettek és azt hirdették, hogy szabadok lettünk, elmennek az oroszok. Úgy tudom, hogy utána több mint három év börtönbüntetésre ítélték. Arról is szállongtak hírek, hogy a börtönben agyonverték – bár ez a hír inkább a korabeli hangulatot jellemzi. A későbbi napok, hetek eseményeiből csak a végtelen sorokban Pest ellen vonuló tankokra emlékezem, a nyirkos, sötét, hosszú télre, és arra, amit azóta is orientációs pontként tartok számon, hogy Magyarországon hajnali 2 óra van, amikor New-Yorkban 20 óra. Akkor éjszaka édesapámmal szemünket a rádió varázsszemére szegeztük, és hallgattuk a Szabad Európát, ugyanis este 8 órakor ült össze a Biztonsági Tanács a magyarok ügyében.
Emlékszem még a legendákra, melyek felgyújtották az akkori 12 éves fiú fantáziáját: „még a Bakonyban tartjuk magunkat…”, „a Mecsekben a bányászok még harcolnak…”. S aztán egy atyai barát halkan elmondott meséje: „Miskolc mellett, a hegyekben egy szép 18 éves lányt, a felkelők vezérét elfogták Kádár pribékei és felakasztották.” Hát mi kell egy süvölvény legényke lelkének, hogy felkerüljenek egére azok az örök csillagok?
Aztán zajlott az ifjúság: tanulás, versmondás, amatőr színjátszás, szerelmek. Ady, Tóth Árpád, a népi írók. Akkor ez az ifjú még azt hitte, hogy a szegény embernek nagyobb az igazsága, mint a gazdagé…
Latinosok voltunk, négyen az osztályból „quatturátust” alakítottunk, majd egyikünk Budapestre költözésével „triumvirátussá” alakultunk. Egyszer megfogadtuk, hogy Ciceró egyik beszédét megtanuljuk latinul! Én 4–5 mondatig jutottam. 1961-ben jártunk, és a hármas véd- és dacszövetség tagjai arról beszélgettek órákon át, hogy létezhet-e emberszabású szocializmus? U. A. édesanyjától gépelt formában eljutott hozzánk az Egy mondat a zsarnokságról – igen nagy hatással volt mind a hármunkra. Még egy emlékezetes élményem volt: 1962. februárjában a Nagyvilágban megjelent Szolzsenyicin híres novellája, az Iván Gyenyiszovics egy napja. Harmadikos gimnazistaként erről írtam a magyar dolgozatomat, elementáris hatással volt rám.
Az orvos egyetemre jelentkeztem, rögtön felvettek. Az életem a tanulás, olvasás, angol nyelv, udvarlás, az „art kino” világában telt. Thibault család, Parasztok, Hemingway, Fitzgerald, William Saroyan, Simone Beauvoir, A legyek ura, Németh László – ez volt az életem.
Egyszer-kétszer megfricskázták az orromat az egyetem kommunista kis csahosai. Emlékszem például egy csoportgyűlésre (csoportvezető voltam), amikor is az volt a feladatunk, hogy mondjuk el a véleményünket a környező országok magyarokkal kapcsolatos „nemzetiségi politikájáról”. Már akkor is jellemzett, hogy ha kérdeztek, igyekeztem kellő komolysággal válaszolni. Így sugallatomra azt a javaslatot tettük, hogy tekintettel az áldatlan helyzetre, kari ülésnek kellene javasolni, hogy a kormány azonnal kezdjen tárgyalásokat a románokkal. Lett is foganatja a javaslatnak. Évfolyamgyűlést hívott össze az egyetem legvéresebb szájú párttitkára és így kezdte: „Vannak még fasiszta elemek az évfolyamon!”. Érdekes módon bajom nem lett belőle.
Ennél viszont sokkal kellemetlenebb volt az az eset, amikor egy BM-es „ifjúság védelmis” kihívott az utcára, megmutatta a jelvényét és „beszélgetésre” hívott – három héttel későbbre! Rettenetes lelkiállapotba kerültem ettől az invitálástól, hiszen világos volt, hogy be akarnak szervezni. Tudtam, hogy nincs rajtam fogás, nem vagyok zsarolható, tudtam, hogy csak azért vetették ki rám a lasszót, mert jó tanuló voltam és később esetleg vezető pozícióba kerülhetek (hosszú távra dolgoztak), tehát értékes lehetek számukra. Úgy gondoltam, hogy nem rúghatnak ki az egyetemről, ha nemet mondok és azt is hallottam, hogy „Kádár nem akasztat már” (némi ifjonti pátosszal így fogalmaztam meg magamban). Mégis azt éreztem, mintha a sokat emlegetett Rém, maga a patás ördög jelent volna meg egy intelligens, megnyerő, egyetemet végzett fiatalember képében. Hiszen tudtam én róluk, nagyon is, de más az, ha meg is jelenik a „szerv” képviselője, és megmutatja az igazolványát. Hetekig gyötörtek, de nem álltam kötélnek, végül pedig „elszemtelenedtem”, ahogy a családi mondás emlegette nálunk Berija esetét, akit elvtársai ezzel a kifejezéssel illettek, mielőtt kivégezték volna. Azaz vettem a bátorságot, és némi vagánykodó pimaszkodás után otthagytam őket a kávéházi asztaluknál, jelezvén, hogy ne számítsanak rám. Pedig akkor már volt ott egy erős állú, rosszkedvű munkatárs is, aki – gondolom – korábban a fizikai meggyőzés szakértője lehetett a cégnél.
Orvosként Gyulára jöttem és évtizedekre bezárkóztam a kórház világába. Feleségem is orvos, a lelkét nemes polgári matériából alkotta jókedvében az Isten. Amikor az egyik, a szakmájában kiváló, vezető állású párttitkár kolléga megkérdezte tőle: „Gábor nem lépne-e be a Pártba?” Csak ennyit mondott elszörnyedve: „Micsodaa?!!”
A hetvenes években oktató kórház voltunk és a hallgatókat 56-ra is tanítottam: mi történt az Országház téren, és februárban hogyan végezték ki állati bestialitással a két gyulavári fiatalt, Mány Erzsit és Farkas Mihályt, felhasználva a célzatosan létrehozott statáriumot. Pedig egy puskalövést sem ejtettek a fiatalok, akik 1956 december 17-én fegyverrel a kézben néhány órán keresztül a fűben hasalva azt gondolták, hogy megvédik Gyulavárit a pufajkásoktól. Máig „büszke vagyok” arra, hogy rám üzent az ÁVÓ (ami persze már másnak hívatta magát), hogy fogjam be a pofámat. Ez idő tájt már süvöltően egyedül éreztem magam: ültem egyszer Békésen a kétéves kisfiammal a pancsoló medence szélén, és hirtelen olyan érzésem volt, hogy magamra maradtam ebben az országban. 1974-et írtunk. Úgy véltem, hogy akik körülöttem járnak, azok mind elfogadták Kádárt. Pedig én nem ezt tanultam Gárdonyitól: az áruló, aki a várba alagúton bevezeti az ellenséget, csak egyféle bánásmódra számíthat. Ezek szerint, ami a töröknek, németnek, orosznak nem sikerült, nem tudták megroppantani ezt a népet, azt most elérték Kádárék a kis kedvezményekkel?
A kórházban folyt az élet, mindennapjainkat 90%-ban az orvoslás foglalta el. Neveltük a gyerekeket, jártuk Erdélyt. A családból mindkét ágon a református puritánság és a tiszántúli protestáns hivatás eszményét hoztuk. Gyerekeinket is erre igyekeztünk nevelni. Folyamatosam meséltük nekik a közel-, valamint távolabbi múlt magyar eseményeit beágyazva a család történetébe. Talán jellemző a világfelfogásunkra az a visszatérő, humorosnak szánt mondás, amit a feleségemmel mondogattunk, amikor az élet valamilyen kis keserű piluláját nem akaródzott lenyelnünk: „majd, ha Szibéria felé hajtanak, majd innánk még a lónyomból is”. Vagy: „Na, majd a táborban!” Mindenesetre akkoriban nem tudtuk elképzelni (mint ahogy talán szinte senki sem), hogy még a mi életünkben véget érhet a rabság, és leomlanak a nagy börtön falai.
Amikor aztán híre jött a lakitelki találkozónak, két résztvevő gyulai barátunk beszélgetést hívott össze. Tudtam, hogy miről van szó, hogy pártok, szabad választások lesznek, és ez természetesen azt jelenti, hogy végük van – gondoltam én! Ha nem a „szervek” vannak itt előbb, megelőzvén szinte a hívogató ismerőst, akkor készen vannak. Abban az időben kalapot viseltem, és háromszor mentem oda a fogashoz, vettem le a fejfedőt, majd tettem vissza. Ugyanis akkoriban már folyton Márait olvastam, és a mester sok helyen céloz rá, hogy a gyakorlati közéletben részt venni nem elegáns dolog: az emberre rátapadnak a valóság foszlányai és árnyék vetülhet a jellemre. Az egyetlen méltó és helyes nézőpont a kívülálló megfigyelőé. Így aztán nem is mentem el az első alkalomra. A másodikra viszont már igen, mivel közben rájöttem, hogy ez az aspektus csak a művészekre érvényes, a közemberre, a földi halandóra nem. A mi sorsunk a részvétel, nem etikus a kívülmaradás. Így aztán megbeszéltem a feleségemmel, hogy ő ne lépjen be az MDF-be, ha szükség lenne rá, ő nevelgesse a három gyereket (mégiscsak bent voltak még az oroszok). Megkönnyebbülten, lelkesen loholtam az összejövetelekre. Úgy gondoltam, hogy egy olyan értelmiségi, aki elfogadott a szakmájában, senki nem volt párttag még a családi körében sem, meg is tud szólalni egy-két nyelven, annak vállalnia kell a közszereplést. Világosan éreztem, hogy az ezer év alatt nem sokszor adódott ennek a népnek olyan lehetősége, hogy szabadon választhasson, polgári demokráciában élhessen.
Én lettem az MDF első elnöke. Jól emlékszem, hogy az alakuló ülésen ott szorongott szinte az egész város: az antikommunisták, a reform kommunisták, a spiclik és mindaz a sok ember, aki csodát várt. Természetesen minden fecnim megvan erről a néhány évről, így a beköszöntő beszédem is. Micsoda naiv lelkesültség sugárzik már az első mondatból is „Egy szabad nép végre kezébe veszi a sorsát!” Amikor kérdezgetik, hogy utólag hogyan értékelem a rendszerváltoztatást (ahogy Antall József használta ezt a szót), akkor ezt a beköszöntő mondatot, annak a megalapozatlan reményeit, megközelítését szoktam boncolgatni: nem volt szabad és ma sem az a magyar ember, mert a szabadsághoz ismeretek, erkölcs és elszánt akarat szükséges.
Ma már szinte hihetetlen hogy a választásokig eltelt másfél évben mi mindent akart és tett ez az egy-két tucatnyi gyulai értelmiségi és az a 30–40 „harcostárs”, akik mind úgy érezték, hogy az egész magyarság ügyét mozgásba lendítik, tartalommal töltik fel. Jellemző módon „elvi jelentőségű” ügyekkel foglalkoztunk. 56-os kopjafát állítottunk („Haza, szabadság”- írtuk az oldalára.), másik kopjafát külön Mány Erzsiéknek. Mezőgazdasági, ipari fórumot próbáltunk szervezni, nem kommunista múltú szakszervezetet. „Adj magyarságot a magyarnak…” címen országos irodalmi, történelmi diák vetélkedőt indítottunk a Kárpát-medence magyar diákságának (megunván a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” versenyt). A győztes csapat egy nagy busszal 1990 nyarán Erdélybe ment, a Székelyföldre, a nevezetes városokba, falvakba, így pl. Székre is. Még évekig megrendezték a versenyt. Volt a levegőben valami, ami hevítette ezt a kis csapatot: gyulaiak lévén, fontosnak tartottuk, hogy a parlamentben (egykamarás? kétkamarás?) megfelelő nemzetiségi képviselet legyen (így például a Békés-megyei románság is valamilyen beleszólási joggal ott lehessen). Tervezetekkel bombáztuk az országos elnökségünket: úgy gondoltuk, hogy mi, itt a román határnál intenzívebben érezzük a román nemzettel történő „békekötés” szükségességét. Azokban az években számos román polgári politikus megfordult nálunk: Michnea Berindei és Doina Cornea lánya Párizsból: őket kivittük a határhoz és a hídról néztek át szomorúan Ceausescu Romániájába. Utána évekig kaptam az akkor még létező párizsi román politikai emigráció lapját a Lupta-t (angolul persze: The Fight címen). Ez a nyugat-európai román szemüveg igen érdekes volt. Később fiatal politikus társakkal Corneliu Coposu (a Paraszpárt vezére) is megjelent nálunk (akkor már polgármester voltam). Érdekes és egyben jellemző, hogy ezek a román polgári politikusok nem jutottak komoly szerephez Bukarestben az átfestett kommunisták mellett!
Antallt az első pillanattól kezdve szerettem és tiszteltem. Higgadt okossága, és az a finom ironikus humor – amit oly kevesen ismertek! –, lenyűgözött. Világosan éreztem, hogy egy olyan nagyszerű ember kortársa lehetek, amilyen ritkán adatik egy népnek történelme folyamán. Hosszú távon tudott gondolkodni, a világ és Európa politikai helyzete átlátható volt számára. Hálát adtam a sorsnak, hogy ilyen embert állított mellénk. Úgy véltem, szellemiségében tényleg hasonlított azokhoz az általa oly sokat emlegetett politikai eszményképekhez, a nagy nemzeti liberálisokhoz: Eötvös Józsefhez, Trefort Ágosthoz, vagy Baross Gáborhoz, Klebelsberg Kunóhoz, Bethlen Istvánhoz, Teleki Pálhoz vagy akár a saját édesapjához, a miniszterhez, a lengyel- és zsidómentő idős Antall Józsefhez. Bár ezek a régiek különböző politikai habitussal bírtak, egy valamiben hasonlítottak egymáshoz: erkölcsös, és tehetséges emberek voltak, akik sokat tettek az országért. Minderre persze azt mondták a dicső szabad demokrata és átvedlett kommunista guruk, hogy korszerűtlen, sőt talán egyenesen „feudális”. Ebben van is annyi igazság, hogy a jellem és férfias tartás (lovagiasság, nagyvonalúság) valóban nem sajátja az újabb sütetű modern világfi típusnak. Antall kevésszer eresztette el – adott esetben gyilkos hatású – elevenre tapintó szarkazmusát, de egyszer azt találta mondani az egyik ifjú, „megmondó szellemi titánról”, aki nagyszerű családból származott, de igen messze került annak szellemiségétől, hogy „mikiegér”. A fiú tényleg hasonlított is valami érdekes áttételes módon ahhoz a bizonyos rajzfilm figurához.
Jött 1990 ősze, a taxisblokád. Drámai erővel, váratlanul ért az a nap. Kormányunk politikai ellenfelei rendkívüli taktikai ügyességgel használták ki sokak ellenszenvét, elégedetlenségét, és olyan elementáris erőket szabadítottak fel, hagytak kirobbanni a társadalomban, amilyenről csak a történelmi kataklizmák leírásában olvastunk korábban. Világos volt, hogy a kitűnő kendőzés és „jogos” társadalmi érzületek színfalai mögött a demokratikus választás hátbatámadása történt meg. Ez bizony, akárhogy is szépítjük a dolgot: puccskísérlet. Talán sosem fogom már azt érezni életemben, amit akkor: lehet, hogy tényleg fel kell venni a hátizsákot, indulnunk kell, és ki kell állni a barikádra az Országház elé. Micsoda reveláció volt, amikor Antall megszólalt a kórházi ágyán és utána a nagyszerű Bod Péter Ákos a maga nyugodt, finoman udvarias stílusában megegyezett a taxisokkal a forintokról.
Akkor ősszel polgármesternek választottak Gyula városában, ahol már 20 éve orvosként dolgoztam. A 27 tagú képviselőtestületben 7 MDF-es és 7 kisgazda volt, a többiek pedig szocialisták, SZDSZ-esek, Fidesz-esek. Így hát 1 fős többségünk volt a konzervatív oldalon. A politikai ellenfelek ádáz harcot vívtak ellenünk, és a kisgazdákkal sem volt könnyű az élet. Jellemző módon körülbelül két hónappal a megválasztásom után lázadást szerveztek ellenem, 18 aláírást gyűjtöttek össze a lemondatásomra, amit egy hosszúra nyúló testületi ülésen éjfélkor váratlanul elém tettek (a kisgazdákat is megnyerték!). Az ok az volt, hogy az újonnan kinevezett 6 osztályvezető közül 2 olyan kapott bizalmat, aki „az én emberem volt”, azaz akinek a képzettségében és karakterében feltétlenül megbíztam. Ebben az első ciklusban ugyanis a polgármesternél volt az egész hivatal fő munkáltatói joga (kivéve a jegyzőt).
Akkor, éjfélkor, 1991. januárjában megragadott a pillanat drámai és teátrális jellege. Bizonyára kellett néhány perc, amíg összeszedtem magam, és megtaláltam az egyedül helyes (némileg ironikus) választ: „A képviselő hölgyek és urak nem ismerik jól az önkormányzati törvényt, ugyanis abban nem szerepel a bizalmatlansági indítvány. Egy polgármestert nem lehet visszahívni.” A testületben három ügyvéd volt, de még ők is meghökkentek egy pillanatra. Jeleztem, hogy természetesen a köztörvényes okok és szempontok rám is érvényesek, de ha ilyen nincs, akkor legfeljebb feloszlathatja magát a testület és akkor új választást ír ki a Választási Bizottság. Persze engem sem ismertek még arról az oldalamról, hogy egy politikai támadástól nem könnyen ijedek meg. Két–három órás szócsata következett, majd hajnalban berekesztettem az ülést, és egy fél nappal későbbre összehívtam a város vendégházában egy politikai beszélgetést. Ez is tartott nyolc–tíz órán át, közben igen sok sört megittunk, majd pedig folyt tovább az élet.
A város költségvetése nagyjából rendben volt, jelentős adósságállományunk nem volt a négy év alatt. Természetesen a gazdaság, épp úgy, mint az egész országban, romokban hevert. A legnagyobb üzem, a Húskombinát fokozatosan ment tönkre, sok kudarcba fulladt gyógyítási kísérletnél voltunk tehetetlen tanúk mi, akkori politikai közszereplők (helyi és országgyűlési képviselők stb.).
A nagyáruházak épültek, a kiskereskedelem vergődött, a kisipart pedig már nem lehetett a hagyományos régi fényében mesterséges lélegeztetéssel feltámasztani. Iskolapélda-szerűnek érzem az egyik kis mezőgazdasági „próbálkozásomat”. Megvettünk a központban egy szép, masszív régi épületet, és elhatároztuk, hogy egy mezőgazdasági központot hozunk létre a gazdáknak: szaktanácsadás, jogi, könyvelési-, állattenyésztési és növénytermesztési tanfolyamok megszervezése, termék szövetségek létrehozása, nyelvtanfolyamok tartása céljából. Úgy gondoltam, hogy a város sok segítséget tudna nyújtani egy „inkubátor funkció” kiépítésében. Ugyanis már régóta hallottunk a nyugat-európai mintákról, dániai példákról, vagy például a holland virágtőzsde működéséről. A napfény és kiváló magyar föld nem elég. Békésen például sok évtizede tartja magát az a vélekedés, hogy míg a világ sok részén 20–30 cm-es a humusz vastagsága, Kamuton 600 cm! Ahhoz azonban, hogy az árunkat el tudjuk adni a világpiacon, nem elég a szorgalom, a veríték, mérhetetlenül sok aprólékos szellemi munka, előkészítés is szükséges. Összehívtam kb. 60 mezőgazdasági iskolázott embert, hogy alakítsunk csapatot, és nosza, kezdjük a munkát. Már az előkészítő beszélgetéseken oly mérhetetlen pesszimizmus áradt a legkiválóbbak szavaiból (az elmúlt évtizedek annyi rossz tapasztalatát mondták el), hogy az ember egy-két óra lelki mélyrepülés után úgy érezte, legjobb, ha azonnal kötél után néz, rögtön felköti magát, tovább már fölösleges várnia. A tágabb körű konzultáció is ugyanígy zajlott le: nem nagyon volt hozzászólás, inkább csak nagyokat sóhajtottak e sokat tapasztalt kiváló szakemberek.
A Gyula számára oly fontos idegenforgalomban is hasonló volt a helyzet. Hiába tanulmányoztuk a hazai, az osztrák , német példákat a különböző fejlesztésekre, a gazdasági szereplők összefogására, a bizalmatlanság és ellenállás teljes volt. Ehhez az érezhető országos, valamint helyi kormányzattal szembeni zsigeri ellenszenven túl talán valami hagyományos magyar szembenállás is hozzájárult. Nem hitték el, hogy a képviselőtestület jót akarhat. Azt sem érezték, hogy pénzt csak pénzzel lehet csinálni, a városi büdzsén kívül saját hozzájárulás is szükséges lenne.
Ipar, vállalkozás, működő tőke nem jutott el Gyulára. Viszont annyi szélhámossal életemben nem találkoztam, mint akkoriban: vagy belföldi „új típusú” manager volt az illető (ilyeneket látunk mostanában sokszor vasra verve), vagy egy külhonból hazatért, világlátott úr jelent meg nálam (máskor Antall József régi ismerősének mondta magát vagy főrangú leszármazottnak). Na és az olaszok: időnként maffiózó küllemű dinamikus urak jelentek meg a polgármesteri irodában. Hol fogorvosi egyetemet akartak létesíteni kis városunkban, hol pedig uniós pályázathoz verbuváltak volna (bűn)társakat. Az ember csak elámult azon, hogyan is „csinálják a pénzt” (ahogy az amerikai mondja) a nagyvilágban. Például volt egy javaslat, amitől majdnem elájultam, és később Botos Katalin a bankfelügyeleten locsolt fel a magas minisztériumi palota felső szintjén, hatalmas irodájában. Azt javasolta ugyanis egy „manager” (magyar belvárosi „yuppie”), okos tojás, hogy bocsásson ki a város kötvényeket Baden-Württembergben. A kacagás múltával lakonikusan csak annyit mondott a nagyszerű Botos Katalin: ne tegyétek, sokba kerülne később az a megszerzett pénz. (Láttuk aztán szerte a világ piacain, hogy milyen iszonyúan veszélyessé vált ez a luftballon, milyen katasztrófát okozott a hitelek, az ígéretek és hazugságok világa).
A városnak több testvérvárosi és kulturális kapcsolata volt: Budrio, Csíkszereda, Arad, az ausztriai Krumpendof, a walesi Droitwich Spa és mások. Nagyon sokat jelentett és jelent azóta is nekünk a baden-württembergi Ditzingen. Mint ahogy azt megfogalmaztuk Alfred Fögen főpolgármester úrral, ez a rendkívül kulturált kisváros ajtó volt Gyula számára Nyugat-Európa felé.
Az egyik legnagyobb terhet az intézmények, főleg az iskolák jelentették. Én egyébként személy szerint a magyarországi oktatás egész több évtizedes koncepciójával elégedetlen voltam, de tudtam, hogy véleményemet senki nem támogatná, ha megpróbálnám érvényre juttatni. Úgy véltem, hogy az ország szerény anyagi erejét nem feltétlenül a fogyasztás fokozására, még csak nem is a gazdaság tűzön-vízen keresztül történő fejlesztésére kellene fordítani, hanem az oktatásra, a humán értékek, a kultúra felvirágoztatására, hiszen a magyarság jövője a szellem erejében rejlik. Úgy, ahogy azt sokkal nehezebb időkben, Klebelsberg korában Magyarország tette. Sajnos sem 1990–94 időszakában, sem napjainkban nincs sok esélye egy ilyen hosszú távra tervező gondolkodásnak a technokraták és rövid lejáratú pénzügyérek, közgazdászok és politikusok világában.
Nagy élmény volt Antall József látogatása, a kihelyezett kormányülés 1992-ben Gyulán. Három kérésünk volt: az elkerülő út megépítése, a vár felújítása és egy román kulturális centrum létrehozása. A következő években mindegyik meg is valósult. Engem személy szerint nemcsak ezek a fontos városi ügyek foglalkoztattak, hanem életem maradandó élménye lett maga az a néhány óra, melyet e nagyszerű férfi társaságában tölthettem. Már tudtuk, hogy súlyos beteg, és azt is láthattuk, hogy hihetetlen önfegyelemmel képes az ország és a városunk ügyeire koncentrálni: mindez drámai erőt kölcsönzött személyiségének.
Föl lehet tenni a kérdést, hogy sikeres volt-e a „rendszerváltoztatás”? Lényegében igen. A kommunizmusnak (remélhetőleg) mindörökre vége lett, a demokrácia intézményrendszere szilárd (ezt soha, senki nem kérdőjelezte meg azóta sem!). Összefoglalva: az ország szabad. Hogy nekem személy szerint mit jelent a szabad választás? Talán érzelgősségnek tűnik, de 1990. után több választás alkalmával megesett velem, hogy vasárnap reggel 7 órakor, amikor már nyitva voltak a szavazó helyiségek, biciklimmel körbe karikáztam a városban. Bizony néha majdnem kicsordult a könnyem a gondolatra: elértük azt, amiért a pesti utcákon elestek a fiatalok ’56-ban, szabad választások vannak!
1994-ben már nem indultam a polgármesterségért, visszatértem az orvosi pályához, ahogy eredetileg is terveztem. Ma közéleti tevékenységem gyakorlati, „földközeli” területekre helyeződött: a város fő kulturális alapítványának, a Wenckheim Krisztina közalapítványnak vagyok kuratóriumi elnöke. Szobrot állítunk, hangverseny zongorára gyűjtünk, a csodálatosan helyreállított Harruckern-Wenckheim-Almásy kastélyba igyekszünk zenei életet vinni. Fokozott jelentőségű szemponttá vált számomra a hagyományos értékek világán belül a táj, a föld szeretete, művelése. Gyermekkori, békési emlékek elevenedtek meg bennem, amikor elkezdtem a régi gyümölcsfajtákat Kalotaszegen, Udvarhelyszékben és az Alföldön gyűjteni. Baráti Kört alakítottunk a hagyományos kiskert művelés újra élesztésére a régi és modern technikai eszközrendszer felhasználásával (klasszikus szaporítási eljárások tanítása kertészeink segítségével, internet stb.). Hiszem, hogy nekünk, magyaroknak a gyakorlati élet, az élvezettel végzett munka és a jövőbe vetett hit jelentheti a jövőt.
Nem arról van szó, hogy csalódtam volna a politikában, csak az ilyen irányú illúzióim fakultak meg. Ma már úgy látom ebből a magyarországi perspektívából, hogy mindössze ennyire képes a többpárti parlamenti demokrácia és az emberi természet, többre nem. Hiszen a politikus és a politikai párt erkölcse is olyan, mint a közemberé.
Ha végignézzük, hogy milyenek az állapotok hazánkban és különösen a nagyvilágban, elkeseredhetünk. Tényleg reménytelen lenne az emberi fajzat helyzete? Talán nem, hiszen van fölöttünk Valaki, aki reményt ad. Nekünk. kisembereknek „mindössze” annyi a dolgunk, hogy ne a politikától, az államtól, a várostól várjuk a segítséget, hanem tegyük meg mindazt, amire képesség adatott odafentről.
Megjelent a Bárka 2015/3-as számában.
