Esszék, tanulmányok

 

 Mark___B__la_m__ret.jpg

Markó Béla


Egy félbemaradt kultusz története

Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában*

 

A tüntető tömeget meg a velük szemben felsorakozott gyalogos egységet és a harckocsikat távolról megkerülve, próbáltam a Városháza melletti utcába hátulról bejutni, ott volt az Igaz Szó szerkesztősége. Gondoltam, az első emeleti ablakból jól láthatom majd, mi történik. De amikor a Cuza Vodă utcán (régi nevén Lajos király út) át akartam vágni, a túloldalról egy ott ácsorgó kiskatona rám fogta a géppisztolyát, és elkezdett kiabálni, hogy menjek onnan. Elindultam feléje, hogy megmagyarázzam, én ott dolgozom, a munkahelyemre igyekszem. Erre kibiztosította a kalasnyikovot, és még rémültebben kiáltott rám. Megijedtem én is, gyorsan megfordultam, és ugyanazon a kerülőúton visszatértem a főtérre. Tíz óra felé lehetett, a Városházának háttal álltak a katonák, tőlük alig néhány méterre a tüntetők, szinte szabályos négyszögben, amelynek egyik oldalát a fegyveresek képezték. A Kultúrpalota felőli oldalon ott volt Gálfalvi György is, mondta, hogy ő is indult volna a szerkesztőségbe, de aztán letett róla. Előrefurakodtunk, egészen az első sorba, az emberek engedelmesen félreálltak. Én azelőtt való délután is sokáig ott járkáltam a tömegben, de akkor nem jutottam ilyen előre,  sokkal nagyobb volt a tolongás, egyfolytában azt skandáltuk, románul mindannyian, a magyarok is, akik érzésem szerint talán valamivel többen is voltak: Szabadságot! Szabadságot! Szürkületkor hazamentem, kevéssel azután belelőttek a tömegbe, sebesültek is, halottak is voltak, de nem lehetett még tudni pontosan, kik és hányan. Késő este megint elindultam, de csak ott a Tudor negyedben, járták ismét a tüntetők az utcákat sötét, tömött sorokban, toboroztak, egy darabig velünk mentem én is. Most pedig újra itt voltunk a főtéren. A négyszög közepén egy ismeretlen férfi hadonászott, kiabált, különválva a többiektől, teljes eksztázisban. A tömegből néha kiugrott melléje egy műszőrme-bundás középkorú asszony, skandálta románul ő is: Szabadságot! Szabadságot! Meg azt, szintén románul: Temesvár! Temesvár! Mint aki megbolondult. De akkor ez hirtelen egészen természetes lett, zúgott, morgott mögöttünk a sokaság, nyomtak minket hátulról, szinte láttuk, hogy remeg az egyenruhás fiúk, még pattanásos kamaszok keze a fegyver vasán, és hogy reszket a szájuk széle. Aztán egyszerre csak valami vezényszó hallatszott, és  kibiztosították a kalasnyikovokat. Hatalmas csend lett, mély, feneketlen hallgatás az egész főtéren. Majd megfutamodott a tömeg, most már nyilván leghátul voltunk, éreztük a hátunkban a ránk irányított puskacsöveket. Futottunk, azt hiszem, tíz másodperc alatt a százat. Asszonyok, öregek is, sikoltozás, valaki elesett, nem taposták le, de átugorták. Azután megálltunk, nem lőttek, vállukra vették a fegyvert. Vége volt. Nemcsak a csendnek, hanem egy hosszú-hosszú történetnek is. A rendszernek. Visszaszivárgott a tömeg, ott sorakoztak feszülten, moccanatlanul a katonák, de már nem volt bennük erő. Ki tudja, talán másodperceken múlt a ki nem adott tűzparancs, mert közben valószínűleg hírét vették a tisztek, hogy fél tíz körül Vasile Milea tábornok, honvédelmi miniszter szíven lőtte magát bukaresti irodájában. Rögtön a halálos ijedtség után már a tömegben is elterjedt ez a hír. Ismét négyszögbe rendeződtek az emberek, de most  lazábban, már-már azt mondtam, rendetlenebbül, oda-odakiáltottak a katonáknak: A parancsnokotok meghalt, tartsatok velünk! Nem mentünk már vissza az első sorba Gálfalvival, hanem hátul tébláboltunk, ismerősökkel találkoztunk, vitték-hozták a híreket. Félrehúzódtunk ketten az Arta mozi bejáratához, tanakodtunk, mi a teendő. Világos volt számunkra, hogy innen már nincsen visszaút, se nekünk, se másnak. De hogyan kell forradalmat csinálni? Talán Petőfi-emlékek tódultak fel bennem, vagy csak azt gondoltam, amit Bukarestben is gondoltak mások, mint utólag kiderült: a sajtót kell magunkhoz ragadnunk. Marosvásárhelyen ez nekünk akkor a magyar nyelvű napilapot, a Vörös Zászlót jelentette, ebből lett a későbbi Népújság. Mondom Gyurkának, ez most a legsürgősebb, menjünk a Vörös Zászló szerkesztőségébe, le kell váltani a vezetőséget, át kell venni az újságot. Mintha nem lettünk volna legalább húsz esztendeje barátok, nézett csak rám Gyurka, hogy mitől ez a nagy önbizalom hirtelen, és győzködni kezdett, hagyjuk a Vörös Zászlót, menjünk el inkább Sütő Andráshoz, otthon van most, mert meg volt hűlve az elmúlt napokban, szóljunk neki, hogy készüljön, mert hamarosan szükség lesz rá. Elvitatkoztunk ezen egy rövid ideig, hogy mi a fontosabb, a sajtó-e vagy Sütő, aztán végül is elindultunk Andráshoz, miközben fortyogott körülöttünk a város, és bő negyedóra múlva becsengettünk hozzá. Éva, a felesége nézett ki az ablakon,  intett, hogy jön azonnal, és hamarosan nyílt is a kapu. Sütő a tágas dolgozószobában ült most is, mint szokás szerint, kezdtük mesélni, mi van, és hogy készülnie kell, minden bizonnyal még ma meg kell jelennie a nyilvánosság előtt. Én közben hazaszóltam telefonon, hogy hol vagyok, ne aggódjanak, de éppen csak egy-két mondatot váltottunk, gyorsan kapcsoljuk be a televíziót, mondta a feleségem. Bekapcsoltuk, már ott voltak Mircea Dinescuék, akkor jelentették be, hogy Ceaușescu helikopterrel elmenekült. Hihetetlen látvány volt az a nyüzsgés a kamera előtt, gyűrött, hadonászó, boldog emberekkel. Nem kellett már magyaráznunk Sütőnek, hogy mire gondolunk, miért lesz rá szükség, elköszöntünk, rohantunk vissza a főtérre. Útközben óriási ünneplés, dudáló autók, V betűt formázó felemelt ujjak mindenfelől, kezek győzelem-erdeje. Győztünk! Úgy tudtuk, hogy mindannyian. Mind győztünk, legyőztük a diktatúrát, aztán néhány hónap múlva szinte észre sem vettük, ismét vesztesek lettünk. De ez még csak egy hosszú, nehéz történet eleje, egyszer majd meg kell írnom a folytatását. Azért kezdtem bele most, mert jól mutatja, volt egy pillanat, amikor Marosvásárhelyen mindenkinek az jutott eszébe: Sütő András. Nekünk is, de azoknak a fiataloknak is, akik még akkor délután érte mentek, elvitték a Kultúrpalotához, onnan az erkélyről mondott beszédet magyarul is, románul is. Érdemes idézni ebből a beszédből, hiszen egy minden szempontból hisztérikus hangulatban Sütő András véleményem szerint hajszálpontosan bemérte, hogy Marosvásárhelyen most a legfontosabb olyan üzenetet fogalmazni, amely mindkét közösséget megnyugtatja. Azt kell mondanom, hogy ez az egyébként sokszor izgága, sokszor indulatos ember hihetetlen empátiáról, vagyis politikai érzékről tett bizonyságot: „Kedves barátaim, teljes szívemből kérem önöket, hogy tartsunk ki egymás mellett és őrizzük meg a románok, magyarok, és az összes nemzetiség közötti testvéri egységet. Kedves barátaim, drága testvéreim, ez a fegyelmezett forradalom azt a gyalázatos állítást cáfolja, hogy ezt a forradalmat revizionisták és huligánok csinálták volna. Nem voltak huligánok, és nem voltak irredenták, sem revizionisták. Románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek, egyetlen, hatalmasa testvéri megmozdulása volt. Maradjon az ezután is. 1848-1849-ben, 1918-ban és más alkalmakkor sikerült egymásra uszítani itt a mi hazánk területén is a különböző nemzetiségeket. Ennek vége. Ez a mostani egység az, ami soha még a történelemben nem sikerült, ezért is marad halhatatlan.” ( Idézi László Márton - Novák Csaba Zoltán: A szabadság terhe, Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, Pro-Print Könyvkiadó, 2012, 34. l.). Benne vannak még a régi hivatalos klisék is a szövegben („románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek”), naivnak is tűnik a későbbi eseményeket ismerve, de mégis pontosan erre volt szükség, és nagyon is hatásos volt ez a határozott, de kiegyensúlyozott, és ugyanakkor kellő történelmi távlatot felmutató néhány mondat. Sütő Andrással akkor még együtt lettünk tagjai az Ideiglenes Megyei Tanácsnak, amelyet egészen rendhagyó módon úgy neveztünk másnap, hogy a Testvériség Tanácsa, mintha éreztük volna, hogy baj lesz itt hamarosan a testvériséggel. Januárban aztán az egyik újjászervezésnél már nem vállalt szerepet ebben a testületben, és bár én sem nagyon akartam volna  maradni, többek közt az ő erősködésére mégis tagja lettem az átalakított megyei vezetőségnek is: „Azzal az őszinte ígérettel, hogy mindenben segítségükre leszek, de engem hagyjanak ki a vezetőségből, kivonultam a Frontból. Bocsásson meg nekem költő barátom, Markó Béla, hogy akkor magam is oly határozottan ragaszkodtam az ő beválasztásához az új megyei vezető testületbe. Mert úgy véltem: költői súlya, emberi tisztessége, elveinek tisztasága átmenetileg bár, föltétlenül meghatározhatja városunk, megyénk jövőjét. Azóta bebizonyosodott, hogy Markó Béla egyik legmarkánsabb, legnépszerűbb magyar politikai személyiségünk, mind az RMDSZ-ben, mind a román parlamentben.” (Sütő András: Szemet szóért. Dokumentumok - Naplójegyzetek Csokonai Kiadó, Debrecen 1993, 342-343. l.) Lehet, utólagos szoros kapcsolatunk, sőt, merem állítani, valamiféle barátságunk vetült vissza 1989 elejére Sütő emlékezésében, de a tény viszont tény marad: Jónásként így taszigáltak be engem akkor az egy generációval előttem járók a cethal szájába. Visszatérve december 22-éhez, én Sütő András beszédét a Kultúrpalota erkélyéről tulajdonképpen nem hallottam, ugyanis Gálfalvival közben megint máshol jártunk, egy ideig a Gyurka lakásának tőszomszédságában levő Szekuritaté bejárata előtt is, amelyet megostromolt a tömeg, míg aztán bent a szekuritátés tisztek kénytelenek voltak engedni a túlerőnek. De közben hosszú idő telt el, nagy szünetekkel, többen is felmásztak,  megkapaszkodtak a legalább három méter magas vaskapu tetején. Gyurkáék kitették a televíziójukat az ablakba, két roham között azt nézték az emberek.

Elkezdődött a „szép, új világ”. Csak később, jóval később derült ki, hogy nem is olyan szép, nem is olyan új, mint hittük. De mindenképpen Sütő Andrással kezdődött számomra. Meg Király Károllyal, persze, bár őt, mi tagadás, mindvégig alkalmatlanabbnak tartottam egy romániai magyar ideológia megfogalmazására, mint Sütő Andrást. De ami az övé, az az övé: idolum volt ő is. Meg aztán Bukarestben Domokos Géza! Bálványnak kisebb ugyan, mint az előbbiek, gyakorlati politizálásra viszont talán mégis alkalmasabb. Király Károlynál szélesebb látókörű, a magyar politikában jártasabb, Sütő Andrásnál pedig kiegyensúlyozottabb és pragmatikusabb. Együtt micsoda triumvirátus lehetett volna ez, ha igazán megértik egymást. Nem értették. Főleg Király Károly nem, aki minden vezetői tapasztalata és sokszor kiváló ösztöne mellett egyvalamire nem volt képes:  tartós együttgondolkodásra. De rég megtanultam, nem érdemes azon siránkozni, mi lett volna velünk, ha valami is másképpen történik. Annyi biztos, ismétlem, hogy valamikor az idők hajnalán nem volt kételyünk azzal kapcsolatban, van-e szükségünk Sütő Andrásra, ha politizálni akarunk. Igen, nem volt kételyem nekem sem, pedig egyébként tagadhatatlanul jelentős irodalmi munkásságát annak idején sokkal ellentmondásosabbnak láttam, mint  egyik-másik feltétlen rajongója. Ugyanis a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején induló nemzedékem  szabadulni próbált a szolgálatnak – jó értelemben véve: népszolgálatnak – tekintett irodalom árnyékából, és nem szívesen üldögéltünk még olyan terebélyes diófák alatt sem, mint amilyennek Sütő András addigi életműve számított. Annak ellenére, hogy ifjúkori elbeszéléseinek Tamási Áront folytató ízes humorát, könnyes-kacagásos realizmusát kézdivásárhelyi magyartanárom felolvasásában korán megszerettem,  az Anyám könnyű álmot ígér már inkább politikai revelációként volt fontos nekem, holott irodalmi remeklés is kétségtelenül, lírai családtörténet, szociográfia, és akár ironikus önleleplezés egyidejűleg. Fiatalon,  a hetvenes évek közepén, amikor az Igaz Szóhoz kerültem, mi tagadás, Sütő András prózáját éppúgy didaktikusnak éreztem, mint  Székely János költészetét. Mennyire különbözött látszólag ez a két ember, és mégis ugyanabba az irányba törtek ki: a rendszerkritikai „példázat” irányába, és milyen sikerrel végül, akár Sütő András drámáit olvasom, elsősorban az Egy lócsiszár virágvasárnapját, akár Székely János novellafüzérét, A nyugati hadtestet, illetve színdarabjait. Persze, mindkettőjüknél megvoltak ennek a korai előzményei, Sütőnél a már említett novellák és számos esszéje, Székelynél a méltatlanul feledésbe  merült kisregény, a Soó Péter bánata. Rossz lenne a műfaji meghatározás, hogy „példázat”? Nem tudom. A kisebbségi sorsra kárhoztatott írónak végül is már az a tény is jelentéshordozó, hogy magyarul ír, és a nyelv túlhajtott szépsége pedig felér egy politikai programmal. 1978-ban Mezei Andrásnak adott interjújában mondja Sütő András: „Szabad-e túlzásba vinni, talán éppen öncélúságba fullasztani a nyelv iránti gondot és felelősséget? Történelmi feladatainkat nézve: az efféle kultusz fölöslegesnek látszik vagy legalábbis másodrendű kérdésnek. A beszéd, a nyelv és a nyelvhasználat elvileg és általánosságban, időből, térből kiszakítottan is, éppoly természetes jelenség, engedélyhez nem kötött megnyilatkozás, mint a lélegzés. Hallottál-e államot arról beszélni, hogy alkotmányos jog a légzés, a lábhasználat, kézhasználat stb.? De arról igen, hogy ennek vagy amannak a nyelvnek a használata megengedtetik vagy nem engedtetik meg. Holott az embernek ez olyan természeti joga, hogy ki sem kellene nyilvánítani. Szükséges mégis, mindaddig, míg a század nacionalizmusának hétfejű sárkánya egyebek közt épp nyelvet, anyanyelvet zabál, növekvő étvággyal.” (Szabad-e a nyelvből kultuszt csinálni? Beszélgetés Mezei Andrással. In: Évek – hazajáró lelkek. Cikkek, naplójegyzetek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980, 237. l.) Egy pusztulásra ítélt nyelvi identitás pótolhatatlan értékét mutatja fel Tamási Árontól Nyírő Józsefen át Sütő Andrásig az egykori erdélyi emlékírók kopogó, száraz stílusától oly messzire került huszadik századi transzszilván literátor. Persze, van egy másik, puritánabb nyelvet használó áram is, Kós Károlytól Kányádi Sándorig.

Szóval időnként még ütköztettem is másokkal a véleményemet 1989 előtt a Sütő András által művelt irodalom dilemmáiról, dicsértem remekmívű nyelvezetét, máskor bíráltam túlhajtott stílromantikáját, ám mindvégig foglalkoztatott az író szenvedélyes közösségi elkötelezettsége, közéletisége. A kisebbségpolitikus Sütő Andrással nem volt igazán vitám, valamikor a kilencvenes évek elején találkoztak az elképzeléseink, és attól kezdődően  ez így volt haláláig, sokat és sokszor segített nekem abban, hogy céljaink radikalizmusát el tudjam választani eszközeink helyzet- és  ráció-diktálta viszonylagosságától, és hogy az eszközökkel kapcsolatos kompromisszumokat ne engedjem egybemosni azokkal a célokkal – akár egy önálló iskoláról, akár a magyar nyelv nyilvános használatáról, akár az autonómiáról legyen szó –, amelyek nem rendelhetők alá a pillanatnyi politikai helyzetnek. Fontos volt nekem, hogy egy ilyen sokat próbált, nagy formátumú értelmiségi jóváhagyja-e döntéseimet gyakori beszélgetéseinkben. Mert közéletiség ide vagy oda, független értelmiségi mivoltát Sütő András sohasem adta fel, ilyen értelemben nem is beszélhetünk róla úgy, mint politikusról. Kivéve talán az 1989 decembere és 1990 decembere közti egy esztendőt, amikor a Maros megyei RMDSZ elnöke volt, de ezt is inkább tiszteletbeli funkciónak tekintette, és többnyire csak válságos pillanatokban -  igaz, akkor sok ilyen volt – jött be a székházba velünk tanácskozni. A napi ügyeket alelnök kollégáimmal együtt vittük. Azon a bevezetésül hosszan idézett december 22-én is  nagy önmegtartóztatásra – vagy csak óvatos bölcsességre?  – vallott, hogy nem vállalt tényleges tisztséget az új megyei vezetésben, de ugyanakkor ő is azok közé tartozott, akiknek a  sürgetésére ráálltam egy útra, amelyről két évtizeden át letérni nem tudtam, lassítani is csak mostanában. Hirtelenjében utánaszámoltam, Sütő 1989-ben hatvankét éves volt, egy évvel fiatalabb, mint én most, Király Károlynál három, Domokos Gézánál csak egy esztendővel idősebb, de szemmel láthatólag nem akart semmiféle vezérszerepre vállalkozni, talán íróságát féltette – joggal – egy ilyen változástól. Viszont távol sem tarthatta magát attól, ami akkor történt, hiszen ez az ő addigi pályájának a zenitje is volt, beteljesülés tulajdonképpen, minden hamarosan bekövetkező szörnyűség ellenére.

            A történelem ismétlődhet, a történetek is. Ma már tudom ezt, miután olyan emberekkel találkoztam a kilencvenes években, akiket rég magunk mögött hittem, és azt képzeltem, hogy elsüllyedtek gyermekkori olvasmányaimmal együtt: Habsburg Ottóra gondolok, vagy Hohenzollern Mihályra, akinek az arca olyan régi volt, mint az ötvenes években azok a forgalomból kivont százlejes érmék, amelyekre annak idején az ő portréját verték. Ezek a találkozások rádöbbentettek, csak a diktatúrák próbálják meg elhitetni velünk, hogy a múlt végképp eltüntethető. Pedig ami volt, az valamilyen formában most is megvan, vagy meglesz valamikor a jövőben. Ha nem is ilyen történelmi távolságra, de ennek a mi Sütő Andráshoz való elrohanásunknak – Gyurkával még békeidőben is csak rohanva lehetett közlekedni, hát még forradalmi órákban – megvolt az előzménye, valamikor 1982-ben. Akkor szembesültem teljes élességében az előttem járó generációk minden ellentmondásával, bátorságukkal és megalkuvásukkal, az európai politika – és újabban Magyarország – által réges-rég magára hagyott erdélyi magyar értelmiség kétségbeesett ravaszkodásával, és kívülről nézve minden bizonnyal érthetetlen optimizmusával. Illetve hát mindezt addig is tudtam,  akkor viszont tulajdonképpen „teljes jogú” részesévé váltam ezeknek a dilemmáknak. A Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania című könyvének (Editura Sport-Turism, Bukarest, 1982; magyarul 1990-ben Szónoklat Erdélyről címmel jelent meg Budapesten, de talán pontosabb lenne: Beszéd Erdélyről)  megjelenését követő tiltakozásról van szó. Azt kell mondanom, hogy a romániai magyar értelmiségiek túlnyomó többsége, eltérően a román értelmiségiektől, kezdettől fogva nem bízott a hatvanas években hatalomra került Nicolae Ceaușescu reformpolitikájában, és abban a külpolitikai nyitásban és különutasságban sem, amelyet az 1968-as csehszlovákiai bevonulással kapcsolatos romániai álláspont – mármint az, hogy a románok nem vettek részt ebben az akcióban – fejezett ki a legmarkánsabban. Érzékeltük ugyanis, hogy miközben új magyar intézmények jöttek létre, könyvkiadók, magyar televízióadás, újságok, ezzel egyidejűleg tünedezett el a magyar nyelv az állami intézményekből, és érezhetően nőtt a nacionalizmus is a Román Kommunista Párt politikájában. Gyakorlatilag akkor alakult ki  egy sajátos román ideológia, amelyet talán nacionálkommunizmusnak lehetne nevezni. Kétkedve figyeltük hát a látványos nyitást, de azért az új intézmények  által nyújtott lehetőségeket természetesen igyekeztünk kihasználni. Sütő Andrásék nemzedékét, amelybe beletartozott Kányádi Sándor , Szabó Gyula, Bodor Pál, de Hajdu Győző is, az 1956-os magyarországi forradalom osztotta meg talán először, de ezek szinte még csupán taktikai különbségek voltak, hiszen majd csak a hatvanas években lesz egyértelműen látható, hogy  többségük hogyan vállalja a rendszerrel szembeni ellenállás valamilyen formáját, míg mások  végképp eladják a lelküket az ördögnek. Tény az, hogy a hetvenes években is még szorgalmasan lakkozta a Ceaușescu-rendszer  a maga nemzetiségi politikáját, és a többórás  pártfőtitkári beszédekben csakis  az egyenjogúság, a testvériség szlogenjeit hallhattuk, olvashattuk újra meg újra. Egyre vékonyabb, egyre gyérebb volt ugyan a rózsaszínű fátyol – vagy krepp-papír, hogy korhűek legyünk –, amely az omló vakolatot fedte, de ott volt még a helyén. Igaz, a képes beszéd már rég leleplezte a romokat, magyar oldalról ilyen értelemben fordulatot jelentettek az olyan művek, mint az Anyám könnyű álmot ígér 1970-ben, román oldalról pedig a testvériséget hirdető jelszavak mögül mindinkább kilátszott a gondosan megtervezett és működésbe hozott asszimilációs politika, illetve a magyarlakta vidékek etnikai fellazítása, akár egyébként pozitívnak tűnő intézkedések által is, mint az iparosítás. Nem beszélve az anyanyelvű oktatás  szükségességét a „munka közös nyelvének” demagógiájával helyettesítő iskolaösszevonásokról és iskolabezárásokról. Sütő András 1988 szeptemberében Vincze Jánosnak, a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Országos Tanácsa alelnökének címzett terjedelmes beadványa (Szemet szóért. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1993. 267-295. l.) nem csak az 1988-as állapotot leltározza fel, hanem valójában egy hosszú időszak sérelmeit veszi számba, kezdve talán  a hatvanas évekkel, de nyilvánvalóan a nyolcvanas évek végére vált  mindez ép ésszel elviselhetetlenné. Viszont az a bizonyos rózsaszínű fátyol  éppen 1982-ben, a Ion Lăncrănjan pamfletjének kiadásával lebbent fel minden magyar számára félreérthetetlenül, és egyszerre látni lehetett a romlást, érezni lehetett a rothadás szörnyű szagát. Vége volt az egyensúlyozgatásnak, a kozmetikázásnak, és Ion Lăncrănjan nyíltan bűnös népnek kiáltott ki minket, magyarokat. Addig Erdély történelmének hivatalos verziója valamiféle osztályharcos szemléleten alapult, legfennebb közvetve – magyar arisztokrácia, román jobbágyság – lehetett etnikai szembenállásra lelni a történelemkönyvekben. Amikor Ion Lăncrănjan könyvét elolvastuk, márpedig nyilvánvalóan kézről kézre járt ez a szennyirat, rögtön tudtuk, hogy ez nem lehet partizánakció, ilyenek különben sem voltak abban a szigorúan ellenőrzött diktatúrában. Ez csak legfelsőbb jóváhagyással jelenhetett meg, és egyértelműen jeladásnak szánták, hogy attól kezdődően már nemcsak bent a boltot, hanem kívül a kirakatot is át lehet rendezni. Tulajdonképpen felszabadító hatással is lehetett volna mindez  reánk, hiszen  végre lehullt az álarc, ahogy mondani szokták, de mi nem így fogtuk fel, mert egy túlélésre – mi másra? – berendezkedett értelmiség esetében az is fontos, az is haladék, ha nyíltan  nem lehet szidni a magyarokat, hiszen azért még az egész társadalmat át meg átszövő szekuritáté sem lehetett képes arra, hogy egyenként odasúgja minden egyes románnak: szabad a vásár! Ehhez nyilvános propagandaeszközök kellettek, például a Ion Lăncrănjan könyve. „Nincs értelme és nem is helyes   – írta Ion Lăncrănjan –, ha egységről beszélünk (...) ha meghamisító módon máig azt mondjuk, hogy az erdélyi  néptömegek együtt harcoltak a Habsburg elnyomás, a kizsákmányolás ellen.”  Máshol meg: „a magyar, függetlenül attól, hogy mi volt paraszt, munkás vagy tőkés (...), úrnak tartotta magát  (...) egy olyan országban, amelyben  a román megtűrt volt”. És ezek a viszonylag szelídebb kijelentések, csak azért idézem éppen ezeket, mert szerepelnek abban a beadványban, amelyről szólni szeretnék. Nem véletlenül választottak a beadvány szerzői olyan idézeteket, amelyek láthatóan ellentmondanak a marxista történelemszemléletnek, holott azt akkor még senki hivatalosan meg nem tagadta. Mert egyébként a könyv végig fröcsög a magyargyűlölettől, ennél förtelmesebb uszítás utána is, a kilencvenes években is kevés született, bár retorikájának egyértelmű folytatója a Marosvásárhelyen 1990-ben létrejött ultranacionalista „kulturális” egyesület, a Vatra Românească (Román Tűzhely vagy Román Otthon).  Gálfalvi Györggyel sehogyan sem leltük a helyünket, éreztük, ezt most nem lehet szó nélkül hagyni. Az Új Élet szerkesztősége a földszinten volt, az Igaz Szóé az emeleten. Menjünk le Sütő Andráshoz, beszéljük meg, mi legyen. De mintha telepátia lenne, jön is lentről a titkárnő, Sütő beszélni szeretne Gyurkával és velem. Lementünk, ott volt előtte is a Lăncrănjan könyv és jónéhány gépírásos, itt-ott kézzel átjavított papírlap. Írt egy beadványt, el kellene olvasnunk, mit szólunk hozzá. Elolvassuk, persze, de hogyan tovább? Aláírjuk-e mi is? Közben én már olvastam is, aztán odaadtam Gyurkának. Természetesen, de ez nem elég, másokkal is alá kellene íratni.  Hát itt az Új Életnél meg az Igaz Szónál, aki olyan, de vigyázzunk, Hajdu Győző nehogy megneszeljen valamit. Néztük a szöveget, közvetlenül Nicolae Ceaușescut szólította meg, hát ebbe azért beleremegett akkor az ember, egy ilyesmi azt jelentette, hogy ahhoz fordulunk, aki bármit megtehet velünk, beleértve az is, hogy elüt egy autó az utcán. Általában az ilyen beadványokat, leveleket, panaszokat megyei vagy központi pártfunkcionáriusoknak címezték akkoriban, hiszen ők azután, ha olyasmiről volt szó, úgyis tájékoztatták a “Kárpátok Géniuszát” erről. De nem, Sütő  úgy gondolta, és mi is egyetértettünk vele, hogy a dolog súlyosabb annál, mintsem kerülőutakat szabadna keresnünk. Ahogy ezt eldöntöttük, tudtuk, sietni kell, de azért vettük a fogalmazványt mondatról mondatra, úgy éreztük, a többlet-kockázatvállalás  – a pártfőtitkár közvetlen megkeresése  – sem indokolja lojalitásunk túl terjengős bizonygatását, próbáltuk visszafogni ezeket a passzusokat, sikerült is itt-ott, de persze, mi is egyetértettünk azzal, hogy ezeket a „garanciákat” be kell építeni egy ilyen memorandumba. Ezért is tűnődöm mostanában sokszor, hogy egyáltalán mit és mennyit lehet  megérteni utólag abból, amit hajdanában átéltünk, és nem felejtettük-e el mi magunk is, hogy miképpen gondolkodtunk valamikor. Pedig állítom, akkor sokkal élesebben meg tudtuk különböztetni a megalkuvást a kompromisszumtól, és ezek a viták – Sütő Andrással is, a szövegről – igazság szerint nem elvi jellegűek voltak, hanem taktikaiak. A „szükséges rosszat” nem tagadtuk, csak annak a mértékéről vitáztunk. A lényeg az, hogy Sütő András gyors reakcióképességét akkor megtapasztalhattam, hiszen ő már készen volt a beadvánnyal, amikor mi még csak gondolkoztunk rajta, és miután a szöveget átbeszéltük, abban is megegyeztünk, hogy nagyon hamar kell ezt végigvinni, másnap Gálfalvival átmegyünk Kolozsvárra, és minél több íróval aláíratjuk a beadványt. Valamiért úgy gondoltuk, hogy csakis írószövetségi tagoknak kell ezt aláírniuk, mert az írószövetségi tagság védelmet jelent. Naivság volt? Azt hiszem, nem teljesen, legalábbis ami az írói státust illeti: ugyanis akkor a Nyugat fokozottabban érzékeny volt az írók, művészek zaklatására, számíthattunk arra, hogy amennyiben bajunk esik, talán jobban odafigyelnek. 1982-ben voltunk, azelőtt nem sokkal, 1981-ben magam is résztvettem azon az ominózus írókonferencián Bukarestben, ahol a Román Kommunista Párt megpróbálta teljesen elhallgattatni a renitens írókat, de ez akkor sem sikerült. Beültünk reggel az én égszínkék Trabantomba Gálfalvi Györggyel, és elindultunk Kolozsvárra. Magunkkal vittük Györffi Kálmánt is, valami ügyes-bajos dolga volt Kolozsváron, egyébként már azelőtt való napon aláírta a beadványt, de azt ő sem tudta, hogy nekünk mi dolgunk Kolozsváron. Konspiráltunk. Jártunk Gyurkával  szerkesztőségről szerkesztőségre, a Napsugárhoz, Korunkhoz, Utunkhoz, Kriterion Könyvkiadóhoz. Külön elmentünk Balog Edgárhoz, Gyurka csengetett be hozzá, én közben az autóból figyeltem, van-e valami gyanús körülöttünk. Egy délelőtt sikerült a legfontosabb embereket megnyerni Kányádi Sándortól Szilágyi Istvánig. Voltak olyanok is, akik valamiért nem írták alá, és hát nem is mindenkit találtunk meg néhány óra alatt. Talán érdemes felsorolni a beadvány harminchat aláíróját, és hadd mondjam el, a zsarnokság fokát is jelzi, hogy addig, az azelőtti  években ilyen nagyszámú aláírással támogatott  magyar tiltakozó beadványról nem szól a fáma. Igen, ez a harminchat nagy szám volt akkor, minden bizonnyal beillett volna az egész az államellenes összeesküvés kategóriájába, ha a pártfőtitkár éppen úgy akarja. De úgy tűnik, ezt 1982-ben mégsem tartották már – vagy még? - hasznosnak. Tehát az aláírók, abban a sorrendben, ahogy Vincze Gábor közli a Gúzsba kötött kisebbség című, a Partium Kiadónál, Nagyváradon 2009-ben megjelent munkájában (222-226. l): Sütő András, Kovács György, Katona Szabó István, Gagyi László, Gálfalvi György, Farkas Árpád, Marosi Barna, Oláh Tibor, Markó Béla, Nagy Pál, Jánosházy György, Szépréti Lilla, Györffi Kálmán, Káli István, Fodor Sándor, Kádár János, Bálint Tibor, Jánky Béla, Kányádi Sándor, Kántor Lajos, Lászlóffy Aladár, Mózes Attila, Láng Gusztáv, Gáll Ernő, Kenéz Ferenc, Király László, Szilágyi István, Balogh Edgár, Oltyán László, Nemes László, Gálfalvi Zsolt, Bodor Pál, Szász János, Kovács János, Domokos Géza, Huszár Sándor. Bukarestbe Gyurka bátyja, Gálfalvi Zsolt vitte el a beadványt, és mint látható, az ott élő magyar írók közül is többen aláírták, aztán többszöri próbálkozás után sikerült eljuttatni Nicolae Ceaușescu kabinetjébe. Az aláírókat közvetlen megtorlás nem érte ugyan, de ugyanbizony ki tudhatta, mi készül ellenünk, nemcsak harminchat, hanem kétmillió magyar ellen, és végső soron az ország összes, húszmillió lakosa ellen. Legalább egy bekezdést nem árt idézni a memorandumból, mert benne van tulajdonképpen az először csak a Román Kommunista Párt nemzetiségi politikájából, majd fokozatosan magából a kommunista ideológiából kiábrándult, de az „ahogy lehet” kisebbségi ideológiáját, a sérelmi politikát meg nem tagadó – mert a megtagadás a hallgatást vagy az országból való elmenést jelentette volna – Sütő Andrásék  dilemmája. Azok a dilemmák, amelyek az ebben a szövegben jelenlevő kettős beszédben is megmutatkoznak, hiszen egy ilyen levél esetében a feladó és a címzett is tudja, hogy a másikat nem lehet becsapni, de a képmutatásra mégis szükség van, mert egyébként megszűnik maga a kommunikáció: „Ion Lăncrănjan könyvében olyan vélemények, gondolatok és tézisek fogalmazódnak meg, amelyek teljesen ellentétesek azokkal, amelyeket Ön az évek során és ismételten megfogalmazott. Az említett könyv a Román Kommunista Pártnak a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos politikájával nyilvánvalóan ellentétes állásfoglalásokat tartalmaz, ez okból leplezetlen felbujtást jelent a gyűlöletre és ellenségeskedésre, a románok és magyarok közti szakadásra, úgymond történelmi ellentétek felszítására és újraaktualizálására.” (i.m. 393. l.) Tudtuk, hogy amit mondunk, nem igaz, az „említett könyv” egyáltalán nem „ellentétes” a Román Kommunista Párt politikájával, hanem azt képviseli. Éppen ez volt a baj, ettől féltünk, ezen szerettünk volna változtatni, és a pártfőtitkár – illetve maga „a párt” – is tudta, hogy tudjuk. Egy ilyen beadványnak legfennebb ennyi volt, azt hiszem, végül is a haszna: megtudták, hogy megtudtuk… Ismétlem, ma már nem vagyok biztos, hogy ezt az akkor egyszerűnek, ma túlkomplikáltnak tűnő okoskodást, egyáltalán ezt a „képmutatást” napjainkban valaki is megérti, és a diktatúrában cselekedni akaró értelmiségi morális „akrobatikáját” – nincsen jobb szavam erre – képes úgy értelmezni, ahogy mi akkor értelmeztük: helytállásként, sőt, ellenállásként. Sütő András utólagos megítélésében is ezt a bizonytalanságot látom sokaknál, akik nem élték  át azt a kort (bár ha így haladunk, lassan-lassan átélnek ők is újabb félelemkeltő hatalmakat), hogy mintha elveszett volna a mérce. Mivel a morális elvek átnyúlnak időkön és korokon, de alkalmazásuk bizony kor- és helyzetfüggő. A múlt terheit nem hordozó, ezért az ötvenes évek elején helyzetbe hozott fiatal generáció egy része, köztük kiemelkedően Sütő András, de Domokos Géza vagy Király Károly is, mindannyian a maguk módján, nagy utat tettek meg a nyílt tiltakozásig, és a nyolcvanas évek második felére  pedig már a teljes szembefordulásig. Azért is fontosak ezek az életpályák, mert az említettek  szerintem lépésről-lépésre megküzdöttek a tiltakozás és ellenállás jogáért, és valószínűleg egy belső harcot is megvívtak ezért. Más szóval, nem születtek hitetlen Tamásnak, ifjúkorukban esetleg társutasok voltak, egyikük-másikuk, például Király Károly, egyenesen pártfunkcionárius, de újra tudták gondolni saját szerepüket, és vállalni tudták – önkritikusan is – a rendszer  elítélését. 1989 előtti kultuszukat kizárólag a műveikkel nem lehet magyarázni, illetve Sütő András esetében ez lehetséges, de Domokos legfőbb alkotását mindenképpen a Kriterion által kiadott könyvek jelentették, Királynál meg erről sem lehetett szó, nála legfennebb leveleiről beszélhetünk. Viszont mindhármuk útja azt bizonyította szerintem a Ceaușescu-rendszer oxigénhiányában fuldokló, rettegő közembernek, hogy lehetséges kitörni, felül lehet vizsgálni akár saját pályánkat is, és szembe lehet fordulni a rezsimmel. Ennél hasznosabb, fontosabb példa a mindennapi ember számára nem nagyon volt abban a korban. Sütő András pedig nyilvánvalóan azért emelkedett ki esetleg hasonlóképpen protestáló kortársai közül, mert láthatóan kockára tette mindenki által elismert tehetségét azzal, hogy újra meg újra kilépett a könyvtárszobából az agorára. Akárcsak Kányádi Sándor, és sorolhatnám  még természetesen. Ráadásul Marosvásárhelyen az agora 1990 márciusában a szó szoros értelmében csatatérré változott, és  Sütő András súlyos bántalmazásáról, fél szeme világának elvesztéséről lehet azt gondolni, hogy rossz helyen volt, rossz pillanatban, csakhogy ez egyáltalán nem igaz, mert  nem véletlen áldozatról van szó, hanem tudatos választásról. Ott volt és akkor, ahol és amikor lenni akart, állítom, ez az ő döntése volt, és éppen ezért töprengek keserűen azon, hogy miért felejtettük el azt a pillanatot, és miért nem konzerválta vajon ez az agresszió az 1989 előtti Sütő-képet, azt a „kultuszt”, amely ma már nem feltétlenül csak az egyébként irigylésre méltóan következetes életműről kellene hogy szóljon,  hanem egy olyan kisebbségpolitikai pályáról, amely itt a Kárpát-medencében, sajnos, könnyen elvezethetett 1990. március 19-ig. Hogy kissé nyeglén megfogalmazzam a lényeget: benne volt a pakliban. Sütő András agyba-főbe verése is benne volt a pakliban, olyan utat választott, amely akár ide is torkollhatott, bár nem gondolom, hogy ő ezt bekalkulálta. Véletlen hősök, ösztönös lázadók, mindig mindent megkontrázó békételenek között Sütő mégiscsak egy tudatos, bár irodalom és politika között határvonalat nem mindig húzó, de mindenképpen koncepciós kisebbségpolitikus volt, aki nagyon hamar eljutott ahhoz a legfontosabb felismeréshez, hogy az általános demokrácia és a sajátos nemzeti jogok között nincsen sem időrendi, sem fontossági sorrend. 1991 januárjában egy marosvásárhelyi RMDSZ-fórumhoz intézett, nálam kéziratban meglevő levelében olvasom: „Ne mondja tehát senki, hogy bukott rendszerre jellemző szavakat emlegetünk föl újból, amidőn nyomatékkal hangsúlyozzuk: az ország minden lakosának, magyarnak, románnak, avagy másajkúnak közös ügye, eggyé fonódott történelmi feladata megakadályozni a régi rend visszahozatalát, a bolsevik demagógiában fogant nacionalista diktatúra feltámasztását, a totalitárius rendőrállam újra való felépítését. Ez általános feladatunk, amelynek sikere, vagy bukása meghatározza nemzetiségi létünket is – törekvésünket az európai mércével is elfogadható egyenjogúságra. Meghatározza, de ne áltassuk magunkat, nem oly automatikus  módon, ahogyan csődöt mondott teóriák kiagyalói hirdették azt a múltban. Meggyőződésem: a legjobbnak vélt polgári demokrácia is csak lehetősége, feltétele, ám semmiképpen sem konkrét hordozója is az általunk követelt kisebbségjogi rendszernek.” Politikai krédóját egyébként ismét egy anekdotikus emlékkel illusztrálhatnám. Valamikor a kilencvenes évek első felében, amikor újra meg újra lefolytattuk az RMDSZ-ben célok és eszközök vitáját, Sütő nagyon is jól látta, hogyan őrlődöm abban a teljesen hamis kettészakítottságban, amit mérsékeltek és radikálisok szembenállásaként jellemeztek elsősorban azok, akik  magukat tetszetősen radikálisoknak, vagyis meg nem alkuvóknak, keményeknek, bátraknak tüntették föl. Egyszer, amikor ismét erről szólt a közbeszéd Erdély-szerte, ahogy beléptem hozzá a Mărăști (régi nevén: Vörösmarty) utcában, még le sem ültem, rám nézett hunyorogva az ép szemével, és azt kérdezte kacagva, de mégis teljesen komolyan: „Te nem tudnál keresni  magad mellé valami normális radikálisokat?” Igen, tulajdonképpen ez volt ő: normális radikális. Aki végigjárt egy utat, és emlékezett talán még az ifjúkori illúziókra, a kiábrándulásra, érezte a kényszerű kompromisszumok sok évtizedes fáradtságát is, de közben megvetette a lobogó szemű őrülteket,  a felelőtlen fantasztákat, az önjelölt prófétákat, és ehhez neki mindenképpen volt erkölcsi alapja. Például az is, hogy nem tudom, hányan lettek volna még olyanok, akik hazajönnek, visszatérnek Marosvásárhelyre, ha velük történik – vétlenül vagy akár véletlenül –, ami Sütő Andrással történt.

Nem árt tehát, ha időről időre föltesszük magunknak azt a remélhetőleg költői kérdést: Bibó István-i szóhasználattal élve, a „túlfeszült lényeglátók” kultuszára van-e nekünk ma itt Erdélyben szükségünk, vagy pedig az olyan példákat kellene ébren tartanunk, mint a Kós Károlyé, Bánffy Miklósé vagy éppen a Sütő Andrásé? Nem véletlenül küszködik Sütő András maga is a kilencvenes évekbeli publicisztikájában ezzel az olyannyira káros, szolidaritást, nemzettudatot, múlt- és jövőképet roncsoló magyar dichotómiával, amelyet Bibó a „hamis realisták” és „túlfeszült lényeglátók” szembenállásaként határoz meg, a marosvásárhelyi író pedig, nem csak az általam idézett tréfás kiszólásával, de minden közéleti megnyilatkozásával próbálja ezt a kettészakítottságot felszámolni, a „normális radikálisokat” képviselve. Ha úgy adódott, kritikáját természetesen  velünk szemben is kertelés nélkül megfogalmazta, alapjában véve mégis az RMDSZ dialógus-párti, tárgyalásos politikáját támogatta.  Ki tudja, nem éppen azért került-e árnyékba  már élete utolsó éveiben,  mert a normalitást nem volt hajlandó szembehelyezni a radikális célokkal, és nem hagyta, hogy zászlajukra tűzzék azok, akik ezt a tévedést – egyesek szándékosan - nap mint nap elkövetik? Sohasem hagyta szó nélkül például a pártütést, amelyet halálos veszélynek tartott a romániai magyarok politikai egységére nézve. Konkrét elképzeléseit itt-ott kikezdhette az idő, nem vitatom, de tudatosan végigjárt életpályájának fontos elvi-eszmei tanulságait nem kellene elpazarolnunk. Gálfalvi Györggyel mostanában is le-leülünk beszélgetni, és itt az ideje, hogy azt is megkérdezzük egymástól: ha éppen valami újabb változás ér minket, becsenget-e még hozzánk valaki lihegve úgy, ahogy mi hajdanában Sütő Andráshoz becsengettünk?

 

Marosvásárhely, 2014. október 13-17.

*A Marosvásárhelyen 2014. október 29-30-án (M)ilyen gazdagok vagyunk (?) címmel megrendezett Sütő András-műhelykonferencián elhangzott előadás írott változata.

Megjelent a Bárka 2015/2-es számában.


Főoldal

2015. május 19.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png