Sztakó Zsolt

Amatőr író meséi

Mit tegyen szegény amatőr író, ha ég benne a közlési vágy, de a kiadók szóba se állnak vele? Mert nincs jól „csengő" neve, ami az olvasók bukszájából kicsalogatná a bankókat. Abból a bukszából, ami manapság egyre vészesebben „soványodik".

Ugyanis Európának ezen a táján az irodalom afféle úri passziónak számít, mind alkotói, mind fogyasztói szempontból. Alkotói szempontból azonban annyival nehezebb, hogy ők az egzisztenciájukat teszik kockára - és akkor eszembe jut egy közelmúltban olvasott interjú, hogy Norvégiában az írók fizetést kapnak; hja, kérem, az jóléti állam.

De most térjünk vissza az amatőr írókhoz! Két lehetőség áll előttük, ha megjelenésre vágynak, amelyek közül az egyik majdhogynem csak elvileg létezik. Mert ugye „elvileg" pályázhat is, hogy az állam támogassa könyvének a kiadását. Ehhez azonban legalább akkora szerencse kell, mint ahhoz, hogy valaki megnyerje a lottóötöst. Jobban belegondolva, lottóötösre azért mégiscsak nagyobb az ember esélye, mert hát lottósorsolás minden héten van - és ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy aki könyvet akar kiadni, az lottózzon, habár ez se egy elvetendő ötlet.

És most térjünk rá a második lehetőségre, aminek kicsit nagyobb a valószínűsége. Már tudniillik annak, hogy az amatőr író nekifeszül, és önerőből jelenteti meg a könyvét. Ez történt a mi esetünkben is.

Az én Nagyorosziban élő bőrdíszműves és kecsketenyésztő barátom, Karaffa Gyula amatőr költő és író írt egy mesekönyvet, amit magánkiadásban jelentetett meg, miután két pár bocskort is elkoptatott, annyit járt a kiadókhoz kéziratát ajánlgatni.

És hogy miért pont az ő könyvét ajánlom a sok ezer magánkiadásban megjelent könyv közül? Erre egyrészt személyes okom van - tudniillik, hogy pont ő a barátom. A másik ok azonban már nem ennyire szubjektív, vagyis „irodalmiasabb". A műfaj, amit képvisel, hiányzik a magyar irodalomból. Mármint, hogy meséket ír - felnőtteknek.

Azt a fajta vaskos, népi humort képviseli, ami mindig is jelen volt a népköltészetben, csak túlbuzgó szerkesztők álszeméremből valahogy „kicenzúrázták" a gyűjteményekből. Mindez pedig ízes „palóc" nyelven van megírva, ami rendkívül elevenné teszi a szöveget, úgyhogy az embernek néha az az érzése, egy mesemondót hallgat:

Kinek lyuk vót a tenyerin...

Vót eccer egy falu, s annak egy korcsmája. Járogattak ide az emberek, ahogy illik vidéken, oszt iszogattak es serényen, ahogy illik a korcsmába. Oszt mikor mán iszogattak, biza előkerült a kivagyiság, meg az okosság itt es, ott es. Egyik okosabb vót, mint a másik. No, vót közöttük egy csendessebb ember, a csak hallgatta üköt a sarokbul, s jól szórakozott a katonatörténeteken, meg a nagyotmondásokon. Járt az ital mellé ez es a korcsmába, csak éppeg ezér egyetlen kanyit se kért el a korcsmáros. Nem es kérhetett, merhogy a söre az kifogyott gyakorta, de a történetek az emberek szájárul sohase! Olyan még nem vót ezen a búvalbaszott világon!

No, fogyott a pályinka, fogyott a sör, megerettek a nyelvek ma es, hát kezdődött a műsor:
-Hát hajják, én láttam eccer egy orvost, az ollyan ügyessen dógozott, hogy mikor levágta a vonat egy legénnek a lábát, az visszavarrta, s máma mán az a legén a legjobb futballista a környéken. - kezdte az egyik nagyivó.
-A mind semmi! Nálunk az egyik embernek a fejit vette le a kasza a szénásszekér tetejirül kilógva, oszt bévitték az orvosunkho, oszt az úgy reavarrta megent azt a fejet, hogy máma mán az az ember a sakkbajnok a környéken!
No, hallgatta a mi emberünk a sarokbul a nagyotmondást, gondolta, mostazeccer jól kibaszik vélük, megtréfálja az atyafiakat.
-Hát hajják, e mind semmi! Merhogy én vagyok a legjobb orvos a környéken! Hajják, az én tenyeremen egy órája még egy nagy lyuk vót, s mosmeg semmi de semmi. Meggyógyittottam magam. Lássák? - s felemelte a kezit feléjük.
-Máncsak eztet nem hisszük, hajjakend! Bolondiccson mást, ne minket hajja!
-Nem hiszik? Hát jöjjenek közelébb s nézzék meg saját szemükvel. S ha még akkor se hinnék... hát szagujják csak meg kentek, az orruknak csakcsak hinni fognak!
Odamentek hát s megbüzölték a tenyerit neki, s biza annak olyan pinaszaga vót, menten felhorgatt bennük az indulat. No, jót kacagtak a lyukas tenyerű emberen, s bár reá lettek szedve, azért kívánták igenyöst, hogy nékik es ilyen lyuk nőjön a tenyerikbe! Hát haza es szalatt valamennyi menten a feleségihe, szeretőjihe. Hogy oszt ottan mi vót, aztat én mán nem tudom, de nem es kell aztat firtatni. Vissza es gyüttek később a korcsmába mindahányan, s azóta es ott iszogatnak békével. De mán mindnek lyukas vót a tenyere!

...

Legutóbbi beszélgetésünkkor Gyula elmondta, hogy már kész van a harmadik kötetre való mesével is, de mikor a megjelenésről érdeklődtem, csak a fejét rázta, mondván, azt elvitte a tető.

Hát így van ez amatőr íróéknál.