PAF (Pintér András Ferenc, 1980)
PAF sajátos technikával készíti képeit: fatáblára dolgozik, főképp zománcfestékkel. A művész jellemzően elsődleges színekkel operál, a kolorit harsány, sok esetben már-már agresszívnak mondható. Tovább fokozza PAF műveinek egyedi jellegét a különleges faktúra, azaz képeinek felépítése, felülete, amely különböző anyagok változatos használatának köszönhető. Titokzatos belső terek jönnek létre, a rétegződő gesztusok elfedik, kitakarják, felülírják egymást, feszült harcot vívnak a képtérben, a festmény legmélyétől egészen az izgalmas felületig.
PAF / Pintér András Ferenc festőművész kiállítása
2014.08.14. – 2014.09.06.
Nádor Galéria Art&Med Kulturális Központ
7621 Pécs, Széchenyi tér 15.
Részlet a kiállításról
Deák Csillag
Megmozdítani a vásznat
Napsugaras időben indultam Budapestről Pécsre, PAF (Pintér András Ferenc) kiállítására. A városban zuhogó eső, hideg szél és a koradélután ellenére is sötétség fogadott. Szétázva érkeztem meg a kiállítás helyszínére, a patinás Nádor Galériába. A hatalmas ablaktáblákon alig szűrődött be fény, miközben próbáltam elképzelni, milyen lenne a kiállítás hangulata egy napos délutánon, amikor beomlik a fény a termekbe. De azonnal el is vetettem ezt a gondolatot, nem volt szükség a képzeletre (csak a látottak értelmezéséhez), mert mégis fényárban úszott a terem a vörös és sárga színek okán.
Yellow eruptions I.
PAF képeit eddig az igényesen felújított, impozánsan elegáns Társalgó Galériában láthattam. Pécsett a három terem eltolt szintjei, lépcsők, fellépők barangolásra szólítanak fel, így a hatalmas terek egy térré állnak össze. A falak sebhelyei, mintha gondos orvosi ellátásban részesültek volna, nem omolnak tovább, hegesednek. Az idő egyszerre megáll, megállították, konzerválták, ugyanakkor rohan, el is rohan mellettünk, vagy ha elég vájtfülüek vagyunk, velünk együtt. Ott loholunk mi is a látvány nyomába, PAF gondoskodik erről. Olyannyira ide illenek képei, hogy az egyik fekete falfirka alig különböztethető meg a mellette kiállított két képtől, tökéletes harmóniát alkotnak, miközben minden oldalról erupciók, kitörések kísérik tekintetünket (Red eruptions II, Yellow eruptions I). De ez sem elég, kavarog, csavarog, lebeg, takar, öltöztet, díszít, és körülöleli a teret egy kígyókép a plafonon, majd leomlik földig. Az abbahagyni nem tudás őrülete, pszeudo Möbius-szalag is lehetne, szinte önmagába fordul, aztán mégse, a falból kiálló vasrudak, a lemeztelenített vasbeton elemek szinte kínálkoznak a kötözésre, a lágyságra (Részlet a kiállításról). Eszembe jut a 2013-as Velencei Biennálén ért számomra kellemetlen meglepetés, az Arzenálé egyes termeinek patinás falait levakolták, hófehérre festették, és ezzel eltűnt a hely varázsa.
Red eruptions II.
Nézem a hatalmas kígyózó leplet, a hullámzást. A művész mintha Brâncuși végtelen oszlopát gondolná újra és fröccsentette volna színeit 81 méteren át. Ha lenne idő és anyag, talán meg is hosszabbítaná. Egy vég vászon. Itt közel három vég. Vég, aminek nincs vége. Nincs tisztaság, befröcsköltettünk, nem lehetünk makulátlanok, nincs fehér lepel, inkább színházi függöny kevereg, kavarog a fejünk felett, az előadást mi képzeljük hozzá, magunk is szereplőkké válva. PAF nem hagy magunkra, behozza a színre a fejetlen próbababákat (néha fejjel, egész alakkal is). Lenyúzott bőrt látunk, vedlettek? A király még így sem meztelen, bőre a festék, a szín, de még a próbababák sem makulátlanok, nem vagyunk egyformák, színtelenek, nem vagyunk fehérek, se rézbőrűek, sem feketék, se sárgák. Néha vagy gyakran fejetlenek vagyunk, felsőtestünk sincs, csak lábunk van, kilógunk a sorból, övön alul, vagy lábatlanul lábatlankodunk, fantomfájdalmunk van, mert mindig elvesztünk valamit, ami ott zakatol fejetlen agyunkban. Gesztusainkban élünk. De nem akarunk bábokká válni (Installációs elem II., festett próbababák 5.)
Nem csak bábuk népesítik be a teret, ott vannak a szinte bútorrá, ülőkévé avanzsált kockák, csak öt festett oldalát látjuk, kíváncsiak vagyunk, mi lehet a hatodik oldalon, és nem tudjuk meg a titkot, nekünk kell befestenünk valamennyit. A következő teremben fellélegezhetünk, hoppá, ott az égboltra fűzve táncolnak mozdulatlanul a színes kockák (Installációs elem III., térbeli festmények). Most a tetejüket nem látjuk, de már nem is akarjuk, mintha csillagképet formáznának, az univerzum kacsint ránk, kockafejű bolygókkal, akár a kör és ellipszis négyszögesítését is láthatnánk három dimenzióban. Az ősrobbanásokat látjuk, akárcsak PAF többi kiállított képein, és nem tudjuk, milyen világot hoz ez majd létre, itt a nagy titok, minden művészeti alkotás titka.
Installációs elem III., térbeli festmények
Szemünk hozzászokott a klasszikus alkotásokhoz, a míves arcábrázoláshoz, az érthetőséghez, figuralitáshoz. A régi képekhez megoldó kulcsok vannak, készhez kaptuk, használjuk őket, és egyszer csak kiderül, nem megyünk semmire PAF képeit, kockáit, bábúit látva. A gesztus, akár egy horzsolás, nyomokat hagy maga után, vérzik, valami testnedv szivárog belőle. Kontrasztok, mint egy Bartók műben. Sötét tónusok, sárgák, pirosak. Bekerítve, és mégis szabadon. A kép felülete színben telített, de a tér nincs lezárva, nyitott. Olykor résnyire tárva, mintha egy zárt udvaron lennénk egy körfolyosós házban. Az ég felettünk. A tárlaton is fölfele kell emelnünk a fejünket, fölfele nézni, a kiállító helyiség három teremből áll, belmagassága szokatlanul nagy, mindegyik képnek helye van. Kép egy másik kép fölött. A képek belső feszültsége, drámai töltése a festő érzékenységét, lelki és hangulati állapotát mutatják.
Kiteljesedik PAF művészete: Az egyéni, a specifikum abban, amit csinálok egyrészt a technika (az anyagok, amikkel és ahogyan alkotok), másrészt a mondanivaló, a narratíva, a gesztusrendszer, a faktúra és a szimbólumrendszer. Az ecset nélküli mozdulatok rendszerré, struktúrává állnak össze, az időben eltérő művek egymást egészítik ki, viszik tovább a következetes alkotói szándékot, a színek és vonalak, szín- és fénypászmák, festékcsomók és festékfolyások (csurgatásos festészet, drip painting) az adott képen belül diszharmonikusan is a festő belső világát tárják elénk. A képek egymásközti átjárhatósága különös élmény, legyen szó sárgáról, pirosról, feketéről. A képzelet horizontja végtelen, föl lehet és föl is kell szakítani a horizont függönyét, hogy az absztrakció elevenségét és konkrétságát lássuk. Küzdeni kell a megértéséért, a befogadásért. A rácsodálkozás kevés. Bartók zenéjét is nehéz volt befogadni, elfogadni. A diszharmónia mégis szervesen nőtt ki az elődök zenéjéből, a magyar népzenéből. PAF sem előzmény nélküli. Kandiszkij, Reigl poétikussága, improvizációja PAF számára hagyomány, amit megőriz és újjá is teremt.
Kölüs Lajos
A véletlen és egy pillanat margójára
Időben megkésve, mégis időben lenni, izgalmas helyzet. PAF (Pintér András Ferenc) saját magáról így ír honlapján: Ahhoz, hogy hiteles legyen egy absztrakció, ismerni kell azt, amiből absztrahálunk. Először föl kell építenünk a formát, hogy aztán lebonthassuk azt és akár „csak” egy gesztusban fogalmazzuk meg. PAF kiállítása hármas rétegű, koncepciójában mégis egységes. A festmények, a bábuk és a kockák térbeli megjelenésüktől függetlenül hordozzák az alkotói szándékot, a színek kavalkádját, a látszólagos esetlegességet (gesztust), a pillanatnyi ébredést és álmot, bódulatot, a semmibe révedést, és a sötétbe zárkózást. Kívül lenni valahol és akár a dió, benne foglaltatni valamiben, a formában, amely nélkül értelmetlenné válna bármi létezés. És a kiállításon ott a reneszánszt megidéző mozdulat, a 81 méteres lepel, festve, akár egy itatós papír, menthetetlen, felhasználhatatlan, melléktermék, amely a lecsupaszított térben (vakolatlan falak, kiálló vasrudak, kavicsos ágyak és betonoszlopok, pódiumok, lépcsők, egy diszkó terem is lehetne) lebeg, mozdulatlan, de mégis a mozgást kelti a látogatóban.
A kiállítótér ilyen marad, végleges, miközben mégis azt sugallja, csak átmeneti a helyzet, itt előbb-utóbb vakolni fognak, és fehérré válnak a falak, minden a helyére kerül. PAF művei szervesen illeszkednek bele ebbe a háttérbe, sőt az egyik falrészen fekete, kormos rajz, mintázat éktelenkedik, és a művész két képe úgy függ ott, mintha folytatódna a festmény, a kék után jön a fekete. Összetartoznak, látvány, képzelet. A fal beépül a képbe, a kép fallá válik. A véletlen margót húz, ráír, jegyzetel, nota bene befogadja azt, ami idővel elkerül innen. A festék folyásiránya, vonalakká rendezése, formálása, a véletlenszerűség rendezettsége az azonnalit idézi fel a nézőben, az itt és most idejét, a se kezdet és a se vég nélküli pillanatot (Walk the line II.).
Walk the line II.
A gesztusok finom váltakozásával, eltérő dinamikájával képes a belső káoszt és teremtő erőt megjeleníteni, és a formaalkotással megregulázni, sajátos művész törvénye alá vonni. PAF uralkodik a gesztusokon, ráncba szedi őket, mindennapivá válnak, anélkül, hogy elidegenednének tőle. Ez a mába helyezettség adja időtlenségét, felszabadultságát, függetlenségét és öntörvényét. Az egymásra rétegeződő festék közelít a három dimenzió fele, már-már gesztus-szobrászatról is beszélhetnénk. Megdermedt gesztus, megdermedt lehelet. Egy nimfa fúj szelet hideg, fagyos időben. Korunkról autentikus képet kap-e a látogató? A belső pszichét tekintve biztos. Őrületes nyomás nehezedik a mai ember agyára, szelektáljon és fogadjon be, hagyja el a régi ismereteit és használja az újakat. Máról holnapra. Rendet akar, de nem tud a rendrakás végére jutni. Kapaszkodni akar valamibe, valami bizonyosságba, hogy élete, hogy léte nem értelmetlen, képes a vele szemben felmerülő kihívásokra felelni, szembenézni velük. Az árnyak mögött emberi arcok rejtőznek, de mi csak az árnyakat vesszük észre, még akkor is, ha szemben áll velünk az emberi arc tulajdonosa (Candle).
Candle
Jóleső érzés PAF műveiben felfedezni a nyughatatlan erőt, a káosz torkosságát, mint a mesebeli kisgömböc, mindent be akar falni, maga alá akar gyűrni. Az érthetetlen miként is válik érthetővé, idővel, talán a tárlat után, egy kiskocsmában, vagy otthon nyitott szemmel feküdve a sötétben. Miért arra fut a vonal, kanyarodik a festéknyom, kerül oda a fekete folt, uralkodik el a sárga, sárgul el a kép, miközben sehol nincs ősz, folyik a piros, és nincs halott a képeken. Nincsenek figurák. Ne tévesszenek meg bennünket a bábuk (Installációs elem II., festett próbababák 7.). Ők is vásznak, lepedők, csak testi formájuk teremt új dimenziót, látványt.
Installációs elem II., festett próbababák 7.
Referenciálisan nézzük, mert szemünk hozzászokott a díszesen bekeretezett képekhez, és lám, egy bábu mégsem foglalható keretbe. Vitrinbe tehetjük csak. PAF szabadszellemű alkotó, ilyet nem tesz. Hagyja érvényesülni az új formát, vitatkozzon magában a látogató, most akkor, hogy is van, a színek ugyanazok, mint a képeken, ugyanúgy folynak a festék vonalak. Mi az, ami más, ami megkülönbözteti a képet és a bábút? A kérdés valójában megválaszolhatatlan. Egy varázsló kertjében állunk, miközben a mai média világában bombák robbannak, füst terjeng, az élet védtelensége és végessége sejlik fel. És a sors. Démonok és dimenziók. A lélek rezdülései, halhatatlansága és kisszerű fontoskodása, hogy a holnap jelentsen is valamit a ma élő számára. Szilaj és féktelen szenvedély uralkodik a képeken. A lebegő kockák a leláncolt Prométheuszt idézik. És a bábuk egyénekké válnak, bár hasonlítanak egymásra, mégis egyediségük az, ami megkülönbözteti őket.
A hosszú keskeny vászon utal PAF őrült munkatempójára, az állandó munkakészültségre, az abbahagyhatatlanságra, és mégis valami ünnepire. A reneszánsz ünnep is, a szabad akarat ünnepe. A gazdagság jele, amely itt a csupasz falakkal találkozik, és belső gazdagsággá válik. Álmatlan éjszakák, a letörölhetetlen festék nyomait látjuk, színesben, mintha egy film forogna fenn a magasban, majd földet érne valahol. PAF szekere megy, és ezt jó látni. Az Úr Illésként elviszi mind,/ Kiket nagyon sujt és szeret:/ Tüzes, gyors sziveket ad nekik,/ Ezek a tüzes szekerek./[1]
