Lóránt János Demeter 1959-ben szerzett rajztanári diplomát a szegedi Tanárképző Főiskolán. Kaposvárott, Salgótarjánban, majd Egerben élt, ahol főiskolai tanár volt. Korai művészetét impresszionisztikus és expresszív törekvések jellemzik, melynek fő motívuma a vidéki táj és az emberi alak. A vásárhelyi iskola és Kokas Ignác festészete hat rá. Stílusa absztraháló, reduktív irányba fordul, de megmarad a figurativitás keretei között. Néhány éve visszaköltözött szülőfalujába, Békésszentandrásra, művészete megújult. A világ finom megfigyelésével építi tárgyias műveit és az elvontabb darabokat egyaránt. Természet közeliség, a falu életének és embereinek bölcs megértése hatja át festészetét.

 

 

Deák Csillag

 

Emberfélék

 

Lóránt János Demeter kiállítását nézem a budapesti Körmendi Galériában. Visszatérő álmokat látok és karón varjút. Sötét világ, ami mégis fénnyel és színnel teli, fekete medvebőr a kép közepén, vagy vadorzó és kutyája. Ki van a csapdában, ki a láncos kutya, ki az áldozat, vagy az agresszor. És ki az örökös? A haldokló mellett janusarcú, félig néger, félig fehér, és mögötte egy teljesen fehér alak áll, nem tudjuk, melyik alak fejében fogant meg a bűnös gondolat. Emberfélék? Nagyonis. A rajzok is emberléptékűek. Bennük az emberi élet mindennapjai jelennek meg. Ismerkedés. Bibliai értelemben is. De sajnos öregszünk, jelzi a művész, de közben ránk kacsint, cinkosan.

 

Visszatérő álmaim I.

 

Lóránt János Demeter világa groteszk, óvja szemünket a direkt látványtól, eltakar, elfed, a kompozíció összetettsége, lassú fókuszálása és oldott perspektívája némileg bizonytalanságban hagy ugyan, de a meleg barna színek az emberi jellemekre, magatartásokra irányítják a figyelmet. Legyen az Multi-kulti vagy a Dög. A papi ruha piros gomb sora jelzi, nem betyárral állunk szemben, hanem isten szolgájával, ha szigorú is a figura tekintete, már-már parancsoló, engesztelhetetlen. De a háttérben a magasban meghúzódó házak foltja, pirosa, fehérje mégis a mediterrán tájra, földre, levegőre mutat. Így lesz ember és táj eggyé, egymástól elszakíthatatlanná. Ahogy Lévi-Strauss a Szomorú trópusok-ban a primitív népek vallási valósága és a mögötte megbúvó emberi gondolkodás szerkezetének alakulását vizsgálja, megértőn, ítélet nélkülien, nos, Lóránt János Demeter sem ítélkezik, felmutat (Örökség), ez a rend, bár látjuk, hogy itt másról is szó van, a mohóságról, várjuk valakinek a halálát. A kutyák szelídsége is csak látszólagos, ott a piros fogak vicsorgása, védenek, óvnak? Ismeretlen került a közelükben. Otthonos világ, az idegent befogadja ugyan, de bizalmatlan a nem odavalósival szemben.

 

Az örökös

 

Emberközeli világ Lóránt János Demeter képi világa. A képeket látva az óbor jut eszembe, a poros és pókhálós üvegben kissé már kocsonyás nedű van, de erős, bódító, vigyázni kell vele. A képek egyben freskórészletek is lehetnének, kirakós kockák, összetartoznak, egybe kell látni őket, bár külön keretbe foglaltan jelennek meg előttünk. A festészet és az idő örökös ellentétben állnak, mert nem az időt festik, hanem a tájat, az emberi arcokat, tárgyakat. A fény-, és színviszonyok, a mozgások, illetve a csalóka látvány anyagisága illuzionista játékot rejt a képeken.^[1] Lóránt János Demeter képeinek stiláris jegyeiben találjuk meg azt a módot, ahogyan a valóságot, a valóság belső lényegét megörökíti. A fény-árnyék játékkal, a sötét tónusok váltakozó erősségével, az egymásból kinőtt figurákkal (sziámi ikrek), a tárgyi környezet elnagyoltságával, a vakolatlan és foltos házfal-effektussal. Az alakok statikussága jelzi az idő állandóságát, mozdulatlanságát. Beáll a kép. Befagy. Kultikus zsánerképeket látok. Közöny és nyugalom nélkül. Ez így ellentmondás. De látni a beletörődést, a változhatatlan hitet és erőt, az élet és élethelyzet elfogadását. Így élünk. Ez az életünk. Ilyenek vagyunk.

 

Visszatérő álmaim III.

 

Festett faszobrai népi motívumokból épülnek, nem különbözőek a képektől. Csonkolt, groteszk világ. Falusi és városi kötődésüket is megidézve ugyanolyan visszatérő álmok, a gyermeki világot őrzik, aprók, tenyérbe mászóak, tele életörömmel. Függenek. Felfüggesztettek. Marionett bábuk, akik nem hagyják magukat rángatni, kibújnak a képből, elszakítják a cérnát. Ezért szerethetőek. Emberfélék.

 

Népi I.

 

Kölüs Lajos

 

A feltartóztatott idő

 

Rajzok, akvarellek, festmények, szobrok együtt, bennük az életöröm és az idő múlásának különös keveréke, az emlékezés pillanatának fölbolydult rendje. Szélesre festett, már-már elmosódó arcok és testek, sötét színükkel belesimulnak a tájba, az utcába, a házakba, szőttessé válnak, mintha a kézi csomózást látnánk, a fonákot, a hátoldalt. Elmélyedő tekintetet kívánnak a képek, első ránézésre nem adják magukat, rejtekezők és szemérmesek. Görög-keleti világ, hagyománytisztelettel.

A képekben van valami totemmisztikusság, vadság, féltés és félelem is. Az archaikus társadalom nyelvi és kommunikációs rendszerét látjuk, és a képek szerkezetében ott a tudattalan logikai struktúrák nyomai. Ez a világ még jelen van, de lehet, hogy már csak a művész emlékezetében. A régiek, a zárt falusi világ gondolkodását egy asszociációs és metaforikus logikára és az arra épülő mágikus-totemmisztikus magatartást helyez a képei középpontjába. A képek tudatos formáltsága, elnagyolt és homályos képi struktúrája jelzi mély a múltnak kútja, nagyon mély. A kincsek csillognak ugyan, egy-egy fehér szín világossága lámpásként hat a képen. A képi figurák meseszerűek, egy mesevilágból is előléphettek volna. Ennyiben időtlenek és önmagukba zártak is. Szájról szájra járt történetek elevenednek meg, ahogy talán Lóránt János Demeter is hallotta gyerekkorában a történeteket a nagyszülőktől, szülőktől, öregektől. És mindvégig ott a személyes tapasztalat is, az átélt élmény hatása. Átszűrve a tudat bugyrain, elhagyással és kiegészítéssel.

 

Görög-keleti

 

Lóránt János Demeter nem emel fel semmit, ha nagyít is vagy kicsinyít, durváz, göröngyösít, elnagyol, sőt töredékessé tesz, ebben az emlékezés hiányossága és lehetetlensége munkál, megőrizni valamit a múltból, önmagából, a pontosság nem elsődleges szempont, épp akkor tévedne el, ha pontosítana, kijelölne, határozottan állítana valamit, bizony, az úgy volt. Merészen mer nem pontosan emlékezni, homályban hagyni, egymásba folyatni, szerkeszteni emberi fejeket és testeket, a tájba, környezetbe illeszteni őket, és az élet folyóját megmutatni, bizony, úsznak az árral, viszi őket az ár.

Sorsunk nem a valószerűtlensége miatt irtóztató; azért irtóztató, mert visszafordíthatatlan és vastörvényű. Az idő anyagából vagyok. Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok az a folyó… A világ, sajnos, valóságos; én, sajnos, Borges vagyok.[2] Lóránt János Demeter rajzai, akvarelljei is az időt jelenítik meg. Szerelmek, kapcsolatok, helyzetek és dévajságok. Ahogy egymásba merülnek a párok, egybe fonódnak, ahogy számukra megszűnik az idő. A tárlat erőssége, hogy felmutatja az időtlenséget és az idő múlását is. Pár vonallal rajzolja meg alakjait, a rajzokra ráfest, itt is az elmosódás, a foltosodás, de üdébb színekkel ábrázolja figuráit, az arcokat, a testeket. Nincs óvatosság, illik-e vagy sem. Illik és szabad. Ismét az élet, sokadszorra, más formában, de az üzenet azonos: élünk és élni akarunk. Kövéren, soványan, vágytól telten és kiégetten is. El nem riasztva a látogatót, a dekameroni világ számára is ismerős lehet. Élni és élni hagyni.

 

Lóránt János Demeter festőművész kiállítása

2014. május 19. – 2014. június 29.

Körmendi Galéria - Belváros

1055 Budapest, Falk Miksa utca 7.