Naomi Devil
Naomi Devil (1987) a mai magyar fiatal festőgeneráció legsokoldalúbb és legegyénibb művészeinek egyike, aki művészetének útkeresése során számos új festői problémát vetett már fel alkotói pályáján sajátos ábrázolásmódjával, amelyben egyre nagyobb teret nyer félelmetesen gazdag képzelőereje és élénk színvilága. A kiállított munkákon a szimbolikus alakok és tárgyak olyan összetett, eredeti és fantáziadús ikonográfia részei, amelynek megfejtését, értelmezését az alkotó ránk, befogadókra bízta.
Majális
Deák Csillag
Atlantisz lányai
Naomi Devil 2012-es budapesti kiállításának (Deep blue se(a)lf) hangsúlyos motívuma a víz volt. Ősforrásként láttuk, felidézve a tengert, ahol a fogantatás, a megszületés, a kiválás megtörtént, hallottuk a szirének hangját, de láttuk az átlátszóságukkal ártatlanságot sugalló veszélyes medúzákat, sőt a szárazföldön a mérges gombákat, növényeket, amint mandalaként körülölelik a női testet.
Belépve Virtaura című kiállítására, úgy érezzük, Dzsungelbe kerültünk. Kísértéseknek vagyunk kitéve, Kísértés IV. színesen és több színben (Kísértés I. lila, Kísértés II. zöld, Kísértés III. piros, fehér, arany stb.) gombák, különös növények, férgek, pillangó, két kimonós nő lámpással keresi önmagát a dús bozótban. Úgy érezzük, fölöttünk egy búra, valahol a tengerfenéken ülünk, csend honol, halljuk a súrlódásokat, az apró érintéseket és érintkezéseket, egyik lénynek sincs ősellensége, még önmaga sem ellensége saját magának. Létezni és élni akar, kiteljesedni, abban a formában, amely számára adatott. Ha valaki már úszott a Vörös tenger fenekén, színes állatokkal körülvéve, korallok, ráják, halak és csigák között, az tudja, a szem káprázik a látványtól, hiába látjuk később a filmen is a csodás tengeri világot, az csak égi mása a valóságnak. Naomi Devil álma királynői álom, mert formát ad látomásának és fantáziadús érzéseinek, nem kivetít, hanem megvalósít, magyarul teremt. Görcstelenül és szenvedélyesen alkot, csiszol, összerak. A formák bár visszaköszönnek, talán ismétlődnek is, de az élethelyek nem, más és más mindegyik, a szimbiózisban létezés az élet olyan módja, ahol nincs köztes állat. Az élőlények közt azokat, melyek más élőlény testéből, kész nedveiből egyenesen az illető állat vagy növény rovására táplálkoznak, élősdinek mondjuk. Naomi Devil képein eldönthetetlen, hogy melyik lény a parazita és melyik a gazdaállat. Talán egyik sem, a kölcsönös függőség és élethelyzet az, ami összeköti az egyre burjánzó lényeket. Bíbor pillangók repkedtek aranyporos szárnyakon és sorra látogatták a virágokat; kis gyíkok bújtak elő a falrepedésekből, és sütkéreztek a fehér ragyogásban; a gránátalmák megpattantak és fölrepedtek a forróságban, és vérző piros szívüket mutogatták. Még a sápadt, sárga citromok is, amelyek oly nagy számban himbálództak a mély árkádok és a cirádás rácsok mentén, még azok is megszínesedtek a csodálatos napfényben, és a magnóliafák is kitárták nagy, földgömbforma, elefántcsontszín virágaikat, és édes, nehéz illattal töltötték be a levegőt.[1]
Kísértés VI, sárga
Naomi Devil kilép a korábbi alkotások világából, nem véletlen, hogy egy külön terembe kerülnek a víz alatti képek, megújítja a természethez való kötődését, a másik emberhez való viszonyát. Maga lesz a természetté, illetve fordítva, a természet nem más, mint Naomi Devil. A kísértés örök fájdalmával, hogy mások vagyunk a többi lényekhez képest, helyesebben mások szeretnénk lenni, az örökös kiválás érzetével, hogy önmagunkra ismerünk és önmagunkra ébredünk, tudjuk, felismerjük helyünket a világban, önmagunkhoz képest is, és másokhoz képest is.
Majálisa ünnepi pillanat szeretne lenni, de benne a kimértség, a merevség uralkodik, a gyermek azt csinál, amit a felnőttek elvárnak tőle, legyen jó és kedves, fagylaltos lányként ellenpontja a többi képnek, sok a fekete szín, a fagylaltgép is félelmet sugároz, a lány ünneplő ruhában van, csipkés térdzoknija világítóan hófehér, a fagylalt, mintha meggyúlna, világít, pedig sehol sem látni tüzet, csak a vörös léggömb pirosát látjuk, szegecselt szeméremövbe zárva, talán még szétpukanni sem tud, a levegőt sem engedheti ki, bezárt, akár a kislány maga.
Színes formák között, az érzékiség tengerében térülünk-fordulunk. Minden eleven, kerek, formázott, a hernyó nem ellenséges lény, nem hasonlít egy lánctalpasra, gömbre mászik, a levelek erezete a szívet jelöli, az átlátszó testet, mintha medúzák lennének. Ilyen a szárazföldön csak egy trópusi kertben képzelhető el. A színorgia nem beltenyészet eredménye, hanem a formák megismerésének és létezésének egy módja. Naomi Devil természet iránti szeretetének vagyunk a tanúi. Virágozzék száz virág, a boldog egymás mellett élés programja valósul meg. Virág- és növénydzsungel, ahol inkább az érzékiség az úr, a szellem a fekete színekben tör felszínre.
Naomi Devil száguld szakadatlan, képein a véget nem érést látjuk és tapasztaljuk, ahogy a művész kijátssza az időt, lámpát olt másodmagával, Dávidot festi, formázza, egy elidegenedett világban a természethez hajol, mert tudja, hogy az emberi természet gyökereit ott kell keresnünk, ha vannak is olyan érzések és gondolatok, amelyek nem a természetből kiindulva érthetők meg. Az emberi természetet önmagából kell megérteni és felfogni. Szimbólumrendszere másoktól visszavonhatatlanul megkülönbözteti, virtuális túrára kísér minket, nem könnyű lépést tartani vele.
Dávid (az élet egy játék)
A vízmotívum visszatér, Nagy csobbanás és az Abszintes pohárból felszökő buborékokat látjuk, amint eltakarják a fél arcot, a Rágózó gésa is buborékokat fúj, a Zsonglőr buborékokkal játszik, míg a Popcorn metamorfózisnál, pattogtatott kukorica dobozából szitakötőszerű lények röpködnek ki, az esernyő nem esőtől véd, mintha e kis lényeket, buborékokat tartaná össze. A Pool cocktailban a hatalmas pohár létrával megközelíthető, megmászható, de éppen ez a létra zárja le a pohár fedelét, üvegbura, megközelíthetetlen, önmagát tükrözi vissza, félelmetesen.
Rágózó gésa
A sok női figura után Naomi Dávidját is megcsodálhatjuk. Van mit nézni rajta, tökéletes, akár elődje. Talán túl beszédes a cím: Dávid (az élet egy játék), mert látjuk, tudjuk, hogy Dávidnak játszania kell, teniszháló, teniszlabdák, sportpálya-jelzések szövik át a teret, Dávid önmaga bőrét húzza, nyúzza, feje fölött frizbi aura vöröslik. A játéknak nincs vége.
Kölüs Lajos
A Jégkirálynő szíve
Naomi Devil Majális című képe ragad meg leginkább, mert fekete színével elüt a színes világtól, komorrá válik a kép, holott egy fiatal lány varázsol fagylaltot, nem merít valahonnan, hanem istennő módjára teremt, fekete-fehér csipkés ruhájában, mintha egy infánsnő lenne. Margit Terézia spanyol infánsnő gyászruhában (Juan Bautista Martínez del Mazo festménye, 1666). D. R. Velázquez: Margarita Teresa infánsnő kék ruhában. Az udvarhölgyek (spanyolul: Las Meninas) egy 1656-ban készült festmény, melyet Diego Velázquez, a spanyol aranykor egyik legkiemelkedőbb egyénisége alkotott. Az alkotás összetett és titokzatos kompozíciója kérdéseket tesz fel a valóságot és az illúziót illetően, valamint bizonytalan kapcsolatot teremt a néző és a megfestett alakok között. Velázquez legfőbb teljesítménye, egy rendkívül öntudatos, kiszámított bemutatás, amit festmény valaha elérhet, és valószínűleg a legalaposabb mondanivaló, amit a festőállvány lehetőségei valaha nyújthatnak.[4] Naomi Devil magányos alakként festi meg önmagát, itt egy önarcképet is látunk, a magába zárt gyermeki lélekét, azt a pillanatot, amikor bár játszik a gyermek, de mégsem érezzük azt, hogy számára a játék örömet okozna. A magára hagyottságot érzem, a lélek hiányát és sötétségét, sőt, a kegyetlenség jelét vélem felfedezni a figura mozdulatában, a mérget, amelyet a bimbózó lelket átjárja, talán a bosszú, a meg nem értés miatt. Számomra ez a kép a kiállítás fő képe, egyben kulcsképe is. A mellette függő képen is a piros mellett a fekete-fehér szín uralkodik, a sakktábla kockáit megidézve (Kísértés III, piros). Olyan ez, mintha egy albínót látnánk az állatkertben, vagy épp a metrólépcsőn állva. Szokatlan jelenség, a kiválás egyik módja, egyben a világhoz, a környezethez való hasonulás ellenpéldája is, nem tud árnyékolódni, beleolvadni a környezetbe, ezzel önmagát ítélve halálra. Naomi Devil fekete-fehérje nem csak a gyászt idézi meg, egyben a gyermeki fájdalmat, valakinek az elvesztését felidézve, hanem az élet elkerülhetetlen bevégzését is. Ez a kép ellentmond a színes orgiáknak, mert itt a befejezettségnek nyit teret, lezár valamit, épp akkor, amikor még az élet elején jár a kép hősnője. Ez Naomi Devil játéka, csele, hogy részvétet csal ki belőlünk önmaga sorsa iránt.
Kísértés III, piros
Burjánoznak a formák és a színek, önmagát és ismerősei, barátai portréját is megfesti (Zsonglőr, Popcorn metamorfózis), divatfotót készít, beállít, arcot másol, a fiatalság féktelenségét hirdeti, megértőn és megbocsátón (Madonna gombák közt). Dávid csak kellék, a pirosodó végű hímvesszőjével is, nem a termékenység szimbóluma, inkább egy mítosz, létezik egy ilyen lény is, de itt most épp nem róla szól a történet, hanem egy női lélek belső rezdüléseiről, világlátásáról, életérzéséről, hogy a XXI. században is lehet természetközelien élni és gondolkodni, sőt, a távoli jövőbe is utazhatunk, a felhőkarcolók világába, ahol csodálatos lények repülnek, nem pegazusok, hanem háromlábú lények, amelyeket valaki földre terít, a nyílvessző nem nyílvessző, hanem egy elgörbült faág, nem tudni, hogy a fegyveres nő most a gyilkos, vagy ő a feltámasztó, a védelmező (Genetikus döghalál).
A természet Goethe Wertherében és lírájában a lélek tükre, hangulatok, érzések kifejezője, Novalisnál a természet maga az ember, a lélek. Az éjszakaszimbólum, élet és halál összemosódásának, az álomnak, a tér-idő kötöttségeitől való megszabadulásnak jelképe.[6] Naomi Devil álmodik, álomvilágban él, lámpát olt, éjszakázik, az éjszaka világába néz, titkokat keres és talál, a tér-idő számára kötöttség, gúzs, és ő szabad akar lenni, akár a csúszó-mászók, nem törődve azzal, hogy eltapossa őket valaki. Az ember a nyelv által és a nyelvben egy adott viszonylatban tekint valamit helyénvalónak, amit úgy ér el, hogy feléri ésszel a mondás egyszeriségében a viszonylat igaz voltát. S mondhat-e ennél többet a viszonylatok közt élő ember a nyelv által? [7 ] Naomi Devil részletgazdag festményeiben a burjánzó természet és világa jelenik meg (Polip és halásznő), ennél többet ő sem mondhat, és a néző sem, csak érezhet és gondolhat, de képtelen rá, hogy kimondja.
Polip és halásznő
Naomi Devil romantizál, ahogy Novalis fogalmaz: A világot romantizálni kell. Így találjuk meg ismét az eredeti értelmét. Ha a közönségesnek magasabb értelmet, a megszokottnak titokzatos külsőt, az ismertnek az ismeretlen méltóságát, a végesnek a végtelen látszatát kölcsönzöm, romantizálom azt. Igen, Naomi Devil a titokzatos külsőt festi, formálja meg, végtelenné tágítva a tér-időt, a lények kerek formái a világot szimbolizálják, a harmóniát sugallják, a testközelséget, az érzékiség csapdáit, lehet, hogy gyilkosomhoz közeledem. Egy húsevő virághoz.
Látok embereket élni, írja egyik versében Novalis. Látom Naomi Devilt festeni, festőként élni, összegezni eddigi tapasztalatait, egy nagy tárlat keretében megmutatni, hogy most ez vagyok. Lehet, hogy más vagyok, mint amit a képek sugallnak, de nem biztos, az örök kétely itt-ott fel-felbukkan, hogy eggyé válni valamivel és valakivel mámorító érzés, de olykor kijózanító is. Óh, a kéj balgákat őriz, / idejükkel múlnak ők is, /olyanok, akár a kérész. / Küzdve tajtékkal, viharban / száguld a bölcs szakadatlan, / tusája: véget nem érés; / kijátssza így az időt is, / akkor az járom alatt van, / s az erő a bölcseké lesz./ [8]
Naomi Devil festőművész kiállítása – Virtaura
2014. március 20 . – 2014. április 18., Próféta Galéria
H-1111 Budapest, Szent Gellért tér 3.
[1] Oscar Wilde: Az infásnő születésnapja (http://mek.oszk.hu/04400/04477/04477.htm#6)
[2] Bacsó Béla: Novalis és a nyelv (http://filozofia.ektf.hu/anyagok/2003/bacso%20bela. doc)
[3] http://www.magyarulbabelben.net/works/de/Novalis-1772/Gern_verweil_ich_noch_im_Tale/hu/11986-Lent_id%C5%91z%C3%B6m? tr_id=396
[4] Honour & Fleming 1982, 447. o.
[5] Novalis: Monolog in. Novalis Werke kiad. G. Schulz, 4. kiadás 2001. 426.o. és magyarul in. Átváltozások 12–13. szám ford. Radics Viktória 35. o.
[6] http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/magyar-nyelv-es-irodalom/irodalom/irodalom-10-osztaly/a-nemet-romantika-kolteszete/novalis-es-holderlin
[7] i.m. Bacsó Béla: Novalis és a nyelv
[8] Novalis: Látok embereket élni (ford. Márton László) http://www.babilonhu.net/works/de/Novalis-1772/Alle_Menschen_seh_ich_leben.../hu/11893-L%C3%A1tok_embereket_%C3%A9lni? tr_id=469
