Sudár Péter

 

Lovas Gábor képeiről

 

 

Lovas Gábor 2004-ben végzett a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának festő szakán Tolvaly Ernő tanítványaként. Jelenleg Békéscsabán él és dolgozik.

Munkássága a XXI. század festészetének azon áramlatába tartozik, amely a táblakép zárt, tradicionális formájával dolgozik; figurális – a hagyományos olaj, vászon, falemez anyagokkal. A képek klasszikus alkotási és képformálási módszert mutatnak. A tendenciának olyan világhírű festőművészei[1] gazdagítják munkáikkal a kortárs képzőművészetet, mint Lucian Freud, Michael Borremans, Luc Tuymans, John Currin.

E kimondottan festői irányzaton belül különbséget téve, homlokegyenest más művészeti attitűdöket is találhatunk: a groteszktől egy „cool” arculat kidolgozására való törekvésig, a fagyos realizmustól, a melankolikus egyéniségek megszólalásáig.

Lovas képeinek megjelenése szembeötlően a történeti korok festészetétől ihletett. Ám Currin-nel ellentétben a klasszikus festőiség itt nem csupán idézet; figurái kiegyensúlyozottak és témái a mindenkori normálist célozzák meg.

Szintén nagyban jellemző, hogy munkáiban nem az egyéni, összetéveszthetetlen kézjegy kimunkálásán dolgozik, hanem képeinek alakítása közben mintha felfedezőútra indulna a festészettörténet legnemesebb emlékeit kutatva. Ezen emlékek megtermékenyítő hozadékai a klasszikusan harmonikus színválasztások, a régi művészet által időtállóra csiszolt pátoszformák és világítási megoldások, a motívumok életteli, széles formázása – mindemellett az ecsetvonások a legjobb absztrakt hagyomány jeleit is magukon viselik.

A festészeti expedíció megóvja attól, hogy – stílusa kialakításával – műveit sémákban ismételje. Valójában akadémikus képzettsége, tehetsége és érzéke mellett a folyamatos úton lét állapota az, ami megőrzi művészetének hamvasságát és üdeségét.

 

 

Novák Attila

 

Tér lét

 

Kiragadott gondolatok Lovas Gábor Kivágott pillanatok című kiállításáról[2]

 

A térben való létezés lehetőségével megáldott ember elemi szükséglete a dimenziók kitapinthatósága s időbeli „bejárhatóságának” a lehetősége. Eljutni valahonnan valahová, átélni a látvány, a formák átalakulását, deformitását, a létezés transzformációit. Közegből közegbe kerülve a cselekvései közben hasonul vagy ellenáll a személyisége. Befogad vagy elutasít, egyszóval reagál.

A képi térben való jelenléthez az alkotó teremt új befogadó közeget. A fehér vászon négyzete lehetőséget biztosít egy másik kontextusban újrateremteni a valóságot, vagyis, hogy a létezés viszonyrendszere vizuális élménnyé lényegüljön, s a térbeli és időbeli síkokkal egy, azonos felületen találkozzon maga a befogadó.

Lovas Gábor a Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága Munkácsy Mihály Múzeuma Tégla Termében a Kivágott pillanatok című kiállításán[3] a képi közeg szerepét értelmezi, transzformálja sajátos módon. A fotórealizmus formavilágában megfogalmazott figurái, emberalakjai kiszakítva, kiemelve eredeti közegükből a fehér vászon neutrális, tiszta fehér közegében jelennek meg. A kiállítás címének választott sorozatától is hiába várjuk a segítséget. Az eredeti téri létezéséből „kivágott” alakok új közegére nem kapunk megoldást. Helyesebben kapunk, konokul hangsúlyozva a szögletes, autonóm fehér vászon és az éles, geometrikus kontúrokkal behatárolt figura lét – nem lét ellentétét, feszültségét. Alakjai súlytalanokká válnak, az időtlen, végtelen tér ideáját ellenpontozzák zsánerképszerű jelenlétükkel. A kísérleti kamra sterilitását magában hordozó vásznon az időtlen pillanatba merevedő kiválasztott észre sem veszi, hogy elvesztette eredeti közegét, s hangsúlyosan önnön szerepét vetíti ki. A sorozat záróművébe önmaga klónozott statisztáit helyezi, kiknek tudatában már drámai gesztusokkal van jelen a semmiben létezés paradoxonja. Képei a pszeudó tér és létezés fázisát közelítik, s a fehér vászon gondolati komplementere a befogadó térélmény viszonyrendszerének kontextusában folytatódik.

A kiállítás második nagyobb egységében a vásznak terei geometrizálódnak, ellenben a bennük cselekvők karaktergyökerei, sőt az anyagszerűség, a festőiség válik hangsúlyosabbá. Az önportré-szerű ábrázolásokban pedig már groteszk viszony is teremtődik a tér, a tárgyak és az ábrázolt emberi alakok között. Vizuálisan koreografált pszichedelikus magatartásformák, intim és eksztatikus jelenlét formálódik az adott térben.

A hármas tagolású kiállítási tematika utolsó része már magát az emberi arc struktúráját használja fel mint képi teret. A vásznak geometriája feloldódik a kiállítási tér falának, téglasorainak geometrikus rendszerében. Képeinek összetettsége fizikailag és belső szerkezetében is szekvenciálisan determinálttá válik. A formai összefüggések halmaza alkot egy, egyben oszthatatlan organikus egységet. Lovas Gábor képein a festőiség szempontjából kiragadott portré fragmentumok és a kinagyított, síkszerűen geometrizált egységes képi ritmusokban külön „életet” élő szem-, ajak-, ráncok mimikai rendszere, humánmorfológiája alkot – kép a képben – absztrakt realizmust. A pórusok univerzumából teremt makrokozmoszt. Középpontjában a végtelenből ránk néző tekintettel alkotja újra az általa kiválasztott, arra „érdemes” modell személyiségét s hozza a lehető legközelebbi érzelmi közelségbe a nézőhöz.

A kiállítás – kétség kívül – a harmincas éveinek közepén járó fiatal békéscsabai festőművész eddigi munkásságának legjelentősebb bemutatkozásai közé tartozik. Láthatjuk, hogy Lovas Gábor szerencsés, mert a térben való létezés képi kifejezésének ismeretével megáldott ember.

 

 

Szilágyi András

 

A képvalóság csendpercei

 

Lovas Gábor festőművész önálló kiállítása a Munkácsy Múzeumban

 

„Az esztétika az a művésznek,

ami az ornitológia a madaraknak”

Barnett Newman

 

A kortárs festészet egyik nem mindennapi kihívása, az elfogadható és adekvát válaszadás azokra a folyamatokra, amelyek alapvetően meghatározzák kultúránkat. Lovas Gábor festészetében a megfestett kép olyan „kivágott pillanat”, amiben az élet átváltoztatása a képszínpad esztétikai minőségű csendpercében teljesedik ki. A képszínpad vagy színpadkép átváltozásaiban így vagy úgy, elengedhetetlen előfeltétel a közönség, még akkor is, ha ez egyetlen ember, vagy ha a festő önmaga előtt játszik. Lovas Gábor műveit tanulmányozva azt is mondhatnánk, hogy a képfestés annyi, mint „néznivalóvá” átalakítani a fotografált tartalmat. A kérdés tehát az, milyen módon, milyen tartalom átváltozását láthatjuk? A huszonegyedik századi alkotó számára a modern technikai eszközök már-már feleslegessé teszik/tehetik a hagyományos képzőművészeti technikák elsajátítását. Elterjedt álláspont szerint, akár szükségtelenné is válhat a festészeti ábrázolás. Ekként, ha nincs ábrázolás, magára a festett képre, vagyis a hagyományosnak elismert „műteremtésre” sincs szükség. Vagyis a mai civilizációs szinten az alkotáshoz elégséges a koncepció és az új technikai eszközök. Úgy tűnik, a történelem ismétli magát.

Nem véletlen, hogy a Képzőművészeti Egyetem frissen végzett növendékei közül kerültek ki azok a művészek, akik tudatosan, egyfajta válaszreakcióként újraélesztették az elmúlt évszázadok mestereinek klasszikussá nemesedett festészeti hagyományát. Magyarországon az új évezred első évtizedében kibontakozó újkonzervativizmust képviseli a Sensaria Társaság. Ennek a kortárs képzőművészeti folyamatnak a kiemelése a békéstáji régióban különösen fontos, mert a „sensariások” egyik legfiatalabb alapító tagja a békéscsabai Megyeri-Horváth Gábor. A kiállító Lovas Gábor festészete a fent vázolt folyamatba illeszkedik, de Megyeri-Horváth Gábor művészetétől eltérő kontextusban. Lovas Gábor műveinek jellemzője a realista ábrázolásmód. Alapját a valóság részletező megfigyelése adja, amiben a realista tárgyilagosságot olykor színpadias beállításokkal ellenpontozza. Ismeretlen szereplők mellett családtagok, tanárok, zenészek, fotósok, kollégák, barátok és nem utolsó sorban önarcképek láthatók a képeken. De mielőtt festészetének belső összefüggéseit értelmeznénk, tekintsünk vissza az alkotóút kezdeteire. Lovas Gábor a Békés megyében található Orosházán született, 1976. október 2-án. Középfokú tanulmányait a Tömörkény István Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola grafika szakán végezte 1995-ben, de a grafikus szakma személyiségétől idegen volt. Felsőfokú tanulmányait a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola rajz szakán (1995 és 1999 között) végezte, s bár a képzést befejezte, nem tett záróvizsgát, hanem a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán folytatta festészeti tanulmányait. Végül itt, 2004-ben – Tolvaly Ernő tanítványaként – szerzett festődiplomát.

Lovas Gábor pályaívében a műfajkeresés időszaka, egy rövid szobrászati kitérő után, 1998-ban ért véget. Ekkor, vagyis huszonkét éves korában talált a festészetre. Az első festészeti kísérletei szerteágazó módon, hol a geometrikus absztrakció, hol pedig az expresszionizmus irányába indultak. Tolvaly Ernő festőművész szerint: „az erőteljes fordulat az egyetem negyedik évében történt, amikor egyértelműen a barokk festészet ábrázolásmódjának finomságai kezdték érdekelni. Kiemelésre érdemes, hogy a látványszerű festészet tanulmányozásában nagy szerepe volt Sudár Péter évfolyamtársának, aki ugyan Valkó László osztályában dolgozott, de igen kifinomult stílusérzékkel rendelkezett. Lovas Gábor az egyetem elvégzése óta Békéscsabán művésztanár. A festészet mellett az életében fontos szerepe van a hangszeres zene kreatív művelésének. A művészeti látásmódnak ez a két különböző módja valószínűleg összefüggésben van az emlékezőtehetséggel, az impressziószerző, emlékrögzítő módjával, hiszen a festők memóriája rendszerint vizuális, a zenészeké pedig auditív. Lovas Gábor mindkét műfajban az aktuális és örök témák szintetizálását igyekszik elérni.”

A kiállításon bemutatott művek „kivágott pillanatai” olajtechnikával készültek, mintegy demonstrálva a realista festészeti tradíció folytonosságát. Lovas Gábor festészete a barokk hagyományt teszi élővé, miközben a technikai vívmányok és a klasszikus festészet elemeinek összekapcsolására törekszik. Ugyanakkor a különbség is érzékelhető, különösen a főfalon kiemelt művek vizuális felvetéseiben: a képkivágásban és a nagyításban (Portré I., II.). Így tehát nem csupán a múlt, hanem a jelen festészetének stílusa, eljárásmódja is beépül a művekbe. Éppen ezért válnak személyessé, illetve hitelessé.

Kitérőnek tűnik, de nem kihagyható a békési régió kulturális szellemiségének megerősítése sem, melynek fóruma volt a Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága Munkácsy Mihály Múzeuma által szervezett Alföldi Tárlat. Lovas Gábor két ízben, 2005-ben és 2007-ben is részt vett a kiállításon. Utóbbi alkalommal a Békéstáji Művészeti Társaság különdíjában részesült.

Lovas Gábor figurális szemlélete tehát nem egy ellen-kulturális attitűdben teljesedik ki. Ebben az értelemben vizuális szemléletét a klasszikus hagyomány hétköznapivá tétele a mindennapi szituációk által, sőt, a látvány kreatív átalakítása jellemzi (Csendélet). Nem kél versenyre a fotográfia tárgyilagos pontosságával, nem tünteti el a korhű ruházatot. Az általa kiemelt gondolat a hétköznapi események, a kiválasztott helyzetek, a közvetlen környezetéből „kivágott pillanatok”, de nem ritkán egy képzeletbeli színpadkép szerint is értelmezhetők (Sejtések). Vagyis a szereplők az aktuális jelenben, a megidézett festészeti hagyomány pedig a realista ábrázolás gesztusában érvényesül. A megrendezve megfestett esemény-jelenet is, minden valószerűsége ellenére, felemel bennünket a konkrét valóságtól. Ennek ellenére vagy éppen ezért, mintha nem is egy „kivágott pillanat” kerülne színpadra, hanem a színpad csúszott volna a „kivágott jelenetek” alá. Vagyis a két viszony között ébredt feszültség felerősíti az adott mű jelentését, hiszen a kompozíciók kissé mesterkéltek, az alakok mozgása pedig tudatosan színpadias (Mozdulat I., II.).

Következésképpen Lovas Gábor vizuális szemléletében az esztétikai közmegegyezéstől való eltávolodás nem az avantgárd ellen-kulturális attitűdjében teljesedik ki, hanem a jelen-idejű múlt időszerűségében. Ezen a képszínpadon elsősorban a barokk hagyomány válik élővé. A korra jellemző ruhába történő „öltöztetés”, a képmódok sajátos mimézise is felerősíti a hétköznapi történések fotografált jeleneteit, eseményszerű pillanatait. Másrészről a fotókról transzponált önarcképek képelemre való felbontása, kinagyítása a képszervezés természetét, valamint az érzékelés optikai hatását láttatja. Ebben nem csupán arról van szó, hogy egy akadémikus képzettségű hivatásos festő reflektálni kíván szakmája múltjára, hanem keresi a festészetben rejlő finomságokat és a festészet teátrális viszonyát. Itt a hangsúly az „örök” átláthatóság megjelenítési módjában, illetve újraértelmezésén van, s ebben vállaltan a műalkotás saját korához való tartozása, illetve eredeti kontextusa a meghatározó. A hagyomány iránti vonzódása tehát nem csupán romantikusan felmondott lecke, hanem válaszreakció is, a személyiség szabadságát kifejező illúzió pedig nem kizárólag formabontás. A problémafelvetések alapján tehát nem egyszerűen „befest” a múltba, hanem a festészeti hagyományon keresztül teszi jelen-idejűvé saját lényegét – a képvalóság megfestett csendpercét.

 

 

 

A szövegek a 2012 / 6-os számú Bárkában jelentek meg.