Január - a szerb kultúra hónapja a Békés Megyei Jókai Színházban a tematikus havi leosztás szerint. Ami a kapcsolódó irodalmi rendezvényt illeti: Tolnai Ottó a Körös Irodalmi Társaság és a Bárka vendége, beszélgetőpartnere Elek Tibor, a lap főszerkesztője.

Az est helyszíne a Vigadó pazar nagyterme, és örömmel konstatáljuk, hogy a közönség soraiban ezúttal színitanodások is szép számban helyet foglalnak - a kitüntető figyelem nem csupán Tolnai Ottó drámaírói munkásságának szól, amelyről egyébként az esten kiderül, hogy voltaképpen kísérlet volt, kaland, határátlépés, és gyanús, hogy nem számolhatunk Tolnai-drámával a közelebbi jövőben. Különóra, afféle rendhagyó művelődéstörténeti hetven perc, amit kapunk. Elek Tibor közvetlenül a beszélgetés elején - miután bemutatja a vendéget, s felvázolja az alkotói pálya fontosabb pontjait - barátian figyelmezteti a közönséget, hogy Tolnai Ottóval beszélgetni, az ő válaszait hallgatni amellett, hogy élmény, komoly kihívás is, hiszen a Balkáni babér szerzője örömmel adja át magát asszociációinak, amelyek a történelem, a művelődéstörténet vagy épp az építészeti kultúra kérdéseit éppúgy érintik, mint a hétköznapok apróságait, tűk, virágok, fény. Egy pillanatra megijedünk, veszi-e a lapot a Kossuth-díjas költő, de nincs semmi közjáték, Tolnai Ottó derűs mosollyal nyugtázza a játékos gesztust, hogy aztán annál nagyobb vehemenciával, mégis mindvégig nagyon visszafogottan és finoman igazolja beszélgetőpartnere állítását. Indázó mondatai, fölvillantott anekdotái, néhol az intim szférát sem kímélő történetei kivétel nélkül egy folyton úton lévő, magát újabb és újabb helyzetekben kipróbáló személyiséget mutatnak föl.

Amiről tehát Elek Tibor szólt, az első pillanattól egyértelmű: olyan tananyagot kapunk, amelynek súlya alatt nehéz a józannak maradás és a koncentráció, de ha előfordul is, hogy pillanatokra kikapcsolunk, megnyugtató a tudat, hogy bárhol fölvehetjük a fonalat - mintha ugyanott volnánk. Akárha a verseit olvasnánk. Ha emlékezetem nem csal, a beszélgetés során Tolnai Ottó tulajdon sok műfajú, illetve a műfaji határokat szabadon kezelő művészetét „amorf" jellegűnek nevezi.

A retorikai hullámzás mellett az est másik megkapó tapasztalata a költő felolvasása. Halljuk, például, a legfrissebb Bárkában olvasható A kisinyovi rózsát. Szinte deklamál, áhítattal, éles, magas hangon olvas, s bár két alkalommal döccen a dolog, érezni, hogy szerzője nagyon benne van a szövegben. Nem egy íróról tudunk, aki kiválóan olvas, olyat is hallottunk már, aki nem olvas kiválóan, de csak nem kiváló tolmácsolásban érdemes hallani a szövegeit - ebben az esetben képtelenek vagyunk eldönteni, jó-e, ahogyan Tolnai Ottó elővezeti a verseit. Ellenben biztos, hogy különlegesen teszi, másképp nem születne ott, a hangosan olvasás perceiben egy szinte teljesen új szöveg, nem az, amit a lapból ismerhetünk.

Elek Tibor számára az lehet kihívás, sikerül-e a diskurzus megálmodott koncepcióját a vendég radikálisan széttartó válaszaihoz igazítania. Minden kérdésénél a kezdőpont az egykor, a végpont - értelemszerűen - a ma, az est legfontosabb kérdése pedig az, e két pólus kontrasztot vagy folytonosságot jelent-e.

Így esik szó az ambíciókról, amelyekkel anno a hatvanas években indult a jugoszláviai magyar irodalom nagy nemzedéke, s meglehet, provokatívnak tűnik, nagyon is lényegi a kérdés: az egykori avantgárd, neoavantgárd, anarchista irodalmi lázadó gondolta-e, hogy félszáz év elteltével élő klasszikusként fogják emlegetni. Nem, nem gondolta. És nem is gondolja.

Tárgybuzi vagyok, hangzik el a mi örömünkre, s válaszképp arra a kérdésre, honnan származtatható különös vonzódása a reáliák, konkrét tárgyak, tények iránt. Ennek kapcsán, vagy inkább ezt szemléltetendő hangzik el az említett vers, mely éppen remek példája annak, hogyan juthatunk el hétköznapi jelentésektől, helyzetektől metaforikus általánosításokig, metafizikus jelentésekig.

Elek Tibor végezetül a Balkáni babér kötet nyitóverséből, A vers lám címűből idéz: „A vers lám - / lám még ezt is tudja / lám még ezt is". Mit tud hát a vers?

Hát, ilyeneket, ilyeneket tud.

Az est nem egy emlékezetes pillanattal ajándékozza meg a hálás publikumot, mely mindvégig partnernek látszik a multikulturális össztűzben. Nekünk kettő nagyon élesen megmarad. Az egyik a lány a reptérről, akit a történetbeli költő - akiről ekkor már nem tudni: „egyszerű" lírai alany-e, avagy maga Tolnai Ottó - Párizs felé repülni képzelt, ám a (történetbeli) lány a Kisinyov feliratú kijárat felé vette az irányt, s maradt utána az ilyenkor szokásos: csöndes beletörődés, derűs tudomásulvétel. A másik a lakóhely, Palics. Hogy nyáron izzik és színes, de amint beszökik az ősz, elviselhetetlen lesz, kiégett, reménytelen. És hogy jó esetben - amennyiben létezik jó eset - lehet kapaszkodni a sétába, a néptelen tó körül. Mert akkor legalább mindig szembejön a „falu bolondja".

Befejezésül a különleges előadásmódban még meghallgathattuk a Manapság minden másképpen van című verset - a múlt és jelen pólusai közé kifeszített est záróakkordjaként el volt találva a helye.