Szávai Krisztina

Iancu Laura útja(i)

Rendkívüli alkotó, rendhagyó időpontban. A Magyar Kultúra Napja alkalmából szombat délutáni irodalom Gyulán. Iancu Laurával. Akit beszélgetőtársa, Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus a kortárs magyar irodalom fiatal nemzedékének egyik legeredetibb, legegyénibb hangú alkotójaként mutat be. S aki miatt e szokatlan nap, s a délután 3 óra ellenére is megtelik közönséggel a Mogyoróssy könyvtár előadóterme.

Iancu Laura író, költő a moldvai Magyarfaluban született, s életének eddigi, alig több mint harminc esztendeje alatt oly távolságokat szelt át térben, időben, tudásban és világokban, mely kevés embernek adatik meg. Még kevesebbnek, hogy lenyomatot hagyjon az útról. Mint egy könyv. Amelyből Iancu Laura nevéhez hét köthető. Az utóbbi kettő, frissen, szinte egy időben megjelent könyve, a névtelen nap című verseskötet és az Élet(fogytiglan) című prózakötet apropóján indul az irodalmi délután, Elek Tibor kérdései nyomán pedig, mint bonyolult szövedékű mese, rajzolódik egy életút kezdete s egy pálya eleje. Benne megérinthetjük Iancu Laura távolságait.

A tizenkét éves csángó leánnyal indulunk, aki Csíkszeredába megy zenei középiskolába, ahol írni, olvasni tanul magyarul, s a nyári szünetekben a messziből hozott tudását szülőföldje gyermekeivel is megosztja. Az éjszakákat latinul áténeklő nagymama másik világokra nyit kaput, amit a csíki évek egyre tovább tárnak. Egy hét gyermektábor, s szívét Magyarország visszavonhatatlanul eljegyezte. Budapestre jön tanulni, kényszerűségből elsőként pedagógiát, az oktatási rendszerek és a nyelvváltozatok különbözőségét kiegyenlíteni szándékozó küzdelem csak az első kör lesz a viadalban. Mert a hétmérföldes csizma nehéz is, kemény is. Világok határán töri a lelket. Nem tudtam, ki vagyok. Az ellentmondásosság a moldvai katolicizmus, a csíkszeredai, majd a budapesti katolicizmus között belső válságba taszított, mondta a költő. Az összeomlott világképet a teológia szak elvégzése segített újra-másra építeni. S a magyar nyelv mind teljesebb birtoklása, mely az irodalom olvasásához, végül teremtéséhez vezetett. Olyan környezetből jöttem, ahol a hivatalos nyelv a román, de a mindennapi nyelvhasználatban az egész település a magyar nyelvet használja. A csángó nyelvváltozatot a nyelvújítás előtti mondatszerkesztési forma, az archaikus szóhasználat jellemzi. Erős a román nyelv hatása is, ami elsősorban a román szavak átvételében jelentkezik, minden 19. század utáni dolog, jelenség elnevezése román kölcsönszó magyarosítva, magyar ragokkal ellátva. És annyi nyelvjárás létezik, ahány település, és e nyelvváltozatok csak a szóbeliségben léteznek, írott formájuk nincs, foglalta össze Iancu Laura a csángó nyelvjárások jellemzőit. Mindeddig. Hiszen a költő a Johófiú Jankó és Aranyréce című mesegyűjteményeivel szülőfalujának és más moldvai településeknek nemcsak mesekincsét, hanem pillanatnyi nyelvlenyomatát is rögzítette. Nyelvemlék gyanánt, az utókornak. Mint gyűjtött népdalai a szalagokon. Nyelvből, dalból, meséből születik a néprajz szeretete, tanulmányozásához a pedagógia, teológia majd a politológia tudományterületének birtokba vétele után végre hozzáfoghat. Míg a politológiának az újjáalakult Csángó Szövetség képviselőjeként érzi szükségét, hogy mind eredményesebben képviselhesse érdekeiket, addig a néprajz igazi, mély vágyakozás, érdeklődés, kötődés. Most doktori disszertációját írja. Témája Magyarfalu vallása. Nem tudnék mással foglalkozni. Kutathatnám a budapesti hajléktalanságot is, de a csángó eredetemet nem lehet leválasztani az életemről. Amíg a családom él és visszajárok. Amíg élek. Nehéz volt keresztülvinnem, hogy saját faluközösségemet kutathassam, hiszen kockázatos, és nem könnyű feladat saját kultúrát vizsgálni. Bár a moldvai magyarság mindig jelen volt a publicisztikában, a sajtóban, a különböző tudományágakban, s ez talán létéhez is hozzájárult, mégsem úgy, ahogy mindezt egy csángó ember látja. A kívülállók mást látnak, mint egy belső szemmel is rendelkező egyén. Mert van egy másik olvasta e kultúrának. Ezt szeretném megmutatni, vallotta Iancu Laura. A Magyarfalusi emlékek már e másik olvasat bizonyossága. A fotókötetben egy térbe helyezi a magyarfalusi és a Baranya megyei Egyházaskozárra kitelepült magyarfalusiakat, akik egykor egy közösséget alkottak. Csak az arcukat nézni is nagyon érdekes, mondja csöndesen a költő, aki a képi világ történeti forrásként való rögzítése mellett helyhez kötöttség és identitás viszonyára is igyekszik rávilágítani fotókötetével.  

Mesék, fotók, emberek. Arcok. Iancu Laura útját az irodalommal tapossa még szélesebb ösvénnyé. Arcok. Melyre vágyak, csalódások, hitek, örömök formálódnak az irodalom által. A vers talált rám, mondta egyszerűen, őszintén. Az ember ír, s nem gondolkodik azon, hogy mi az, ami megszületik. Vers, vagy talán valami más. Írás. Csak azt tudja, általa egy másik világba kerül. E másik világot pedig egyre stabilabbnak éreztem, most már nem is tudnék nélküle élni. Ahogy nehezedik a való, egyre jobb az irodalomban lenni. Teljesen feloldódni. Minden kötöttség nélkül. Vagy majd minden kötöttség nélkül. Mert a második verseskötet után jön a mérce, a kritika, az értékelés. És a skatulyagyártás, a határhuzigálás, a nyesegetés. Lényegünkből valón. A költő pedig icereg-mocorog, kitölt, hajlik. Majd szétzúz, mert szabad. Lényegéből valón. Az olvasó a szöveggel találkozik. Az egyik legkegyetlenebb élmény volt számomra szembesülni azzal, hogy a szövegből milyen véleményeket formálnak az alkotóról. Nem a lírai énről, hanem egyenesen Iancu Lauráról. A költő harmadik verseskötetének alkotásai lecsupaszított, tömör szövegvilágukkal erre is reflektálnak. Inkább elengedik, mint megkötik a lényeget. Árnyalatokkal. Kereséssel. Nem szeretem lehatárolni a dolgokat, folytatta, sokat dolgozom egy morzsányi szövegen, minden mondatocskát megkovácsolok, s végül az egészet is. Mert van valami súlytöbblet az írott szóban. Amit véremben is hoztam magammal, mint tudatalatti félelmet, szülőföldemről, hol a mai napig a papírral való találkozás a börtön, az akasztófa képét villantja fel. Nem szeretek ítélkezni sem. Egyetemes történelmet kívánok látni. Úgy érzem, néha az tűnik a legegyszerűbbnek, ha bűnösöket keresünk, pedig az igazi ok, a válasz ezt mindig meghaladja. Én egyenesen Istenhez fordulok. Mert olyanba kell kapaszkodnunk, ami mindent meghalad.

Az egyetemességre való törekvés költészetét is áthatja, éppúgy, mint csángó magyarságának tudata. Az Élet(fogytiglan) kötetbe gyűjtött levelek, vallomások prózai formában jelenítik meg azt a csángó világot, mely egyre inkább múlttá válik. Iancu Laura régi-új szemmel mutatja be szeretett szülőföldje arcait. Mint készülő regényében. Amit Kányádi Sándor szorgalmaz leginkább: nagyon időszerű volna egy szépirodalmi munka a csángó világképről. A nyelv szépségeinek tükrözésén túl az egyetemesség kritériumainak érvényesülésével adva a legtöbbet a csángó magyarságnak.

Fotók: Gyulai Hírlap Online