Megkérdeztük az idei Bárka-díjasokat

Csehy Zoltán

Élénk erotográfiai érdeklődésed szinte minden munkádon nyomot hagy. Irodalomtörténészként az erotika (ki)ábrázolásának kultúrtörténeti hagyományaira fókuszálsz, költőként pedig (sok helyen) mintha ugyanezt a tradíciót írnád tovább (/újra/szét). A rendesen illetlennek tartott (és ekként megbélyegzett) témák feldolgozása kvázi védjegyeddé vált. Azt értem, miért jó megtapasztalni az intim életvilágot. De miért jó megírni? Mi motivál, milyen művészi lehetőségeket látsz benne?

Kezdetben két motiváló oka is volt az erotográfiai kérdések iránti fogékonyságnak: részint az antikvitás múzeumi, goethei-winckelmanni tradíciója ellenében szerettem volna felmutatni egy kevéssé pátoszteljes, kevéssé romantizált és patetizált antikvitásképet (akkor még azt hittem, minden embernek van antikvitásképe), mely nem kevésbé intellektuális, csak, ahogy Martialis írta, sokkal inkább ember-, mint mitológiaszagú. Tévedés azonban azt hinni, hogy az antik erotikus szövegek öncélú malacságok: még a legtrágárabb megnyilatkozás is olvasható az emberi létszorongatottság dokumentumaként. Ami ott rejlik bennük, az az élvezet pillanataiban megtapasztalható örökkévalóság sóvárgása, a haláltól való rettegés röpke, illuzórikus feloldása. A másik ok még ennél is evidensebb: a magyar irodalom régóta küzd a testiség ábrázolásának lehetőségeivel, élénken foglalkoztatja egy lehetséges természetes beszéd kimunkálása a tárgyról, amely érzésem szerint épp olyan lehetne, mint amilyen a görög és a latin irodalomban létezett. Mostanság ébredtem rá: a zene mindig ismerte ezt a nyelvet, és sosem voltak kétségei az ábrázolás őszinteségében, mert alkatilag képtelen hazudni és bármit is elkendőzni. Egyik nagy kedvencem, Ligeti György mondta már idős korában, hogy rájött, két dolgot szeretett igazán az életben, az erotikát és a zenét, de alighanem a kettő ugyanaz. Új, nemsokára elkészülő kötetem ezért is szól nagyrészt a zenéről.

2009 tavaszától közel fél éven keresztül bloggerként is működtél a BárkaOnline-on. Milyen élményeket szereztél netnapló-íróként? Miért (milyen várakozásokkal) vállaltad el, és miért zártad le ősszel mégis az egyébként igen jó olvasottsággal üzemelő blogot?

Sok reakciót kaptam, ez jelentősen gazdagított: egyesek megpróbáltak rávenni, hogy írjak prózát is, sőt adjam ki könyvben (!), mások megpróbáltak bekerülni a szövegbe, megint mások elcsodálkoztak, hogy egy ilyen könyvember, aki hivatalos szövegeiben szinte mindig a hagyományba beszél bele és abból ki, milyen intenzív életet él. Ez az intenzív élet a lezárás oka is: habilitáltam, intenzíven fordítottam és fordítok (pl. Pasolini-verseket, Cicero egy retorikai művét), oktatási programot dolgoztam ki (kreatív-írás), és még sorolhatnám.

A Bárka legújabb számában a Puccini-ciklusból közölsz három darabot. Honnan ered ez az erős figyelem az olasz mester iránt? Meglepő, ha egy költő ma (művészként) Pucciniért rajong, az ő munkásságával kezdeményez párbeszédet.  Pucciniról könnyű azt gondolni, hogy anakronisztikus figura, hogy ötven évvel késte le a Risorgimento vonatot. Hogy nyálas. És mintha metaforikus ereje lenne annak a ténynek, hogy maga Puccini is Wagnert hallgatott, Bayreuthban. Mi inspirál a témával kapcsolatban?

1924. április elsején Schönberg a firenzei Pitti palota koncerttermében elvezényelte a Pierrot lunaire-t. A közönség botrányba fullasztotta a koncertet. Két emberre azonban elemi hatást gyakorolt: az egyik, az akkor még teljességgel ismeretlen húsz esztendős (zseniális!!!) Luigi  Dallapiccola volt, aki később a szerializmus olaszországi meghonosítójává vált, a másik az idős Puccini.  Miről késett ő le? Ha egy költő sosem ír szonettet vagy palimbacchiusokat, attól még lehet jelentős, ha egy zeneszerző nem atonális, attól még teljes értékű zenét komponál: betegesen fejlődéselvűen kategorizáló zenetörténészek lassan idejét múlt nézeteivel nem érdemes vitatkozni, a művészet nem javul, nem tökéletesedik, legfeljebb máshogy mondja el ugyanazt. Ráadásul, ha meghallja az ember a Tosca elején az összefüggéstelen hármashangzatokat, észleli a Bohémélet harmadik felvonásának elején lévő kvintpárhuzamokat, vagy a Pillangókisasszony végén a tonális kisiklatásokat, és A köpenyről még nem beszéltem, elámul, megdöbben.  És mitől olyan nyálas? Hogy kiszaggatják művei szövetéből a bravúros áriákat? De nem akarok itt zenetörténészkedni: annyit azonban meg kell állapítanom, hogy a kortárs (a puszta atonalitástól megcsömörlött) amerikai operatermés legalább felén ott van a mester nyoma, ezt készülő „irodalmi" kortársopera-kalauzom (szerelmi) tapasztalatai alapján állítom. A Risorgimentóra utaló megjegyzést nem igazán tartom relevánsnak: Puccini, kétségtelen, mindig hangsúlyosan „olasz", de nem progamszerűen nemzeti: amikor Verdi meghallotta a Lidérceket, Puccini első operáját, túlságosan  is „szimfonikusnak", wagnerieskedőnek találta.

A versciklus egyébként nem kell, hogy csak a rajongásból szülessen: az élő Puccini egy mai értelemben vett igazi macho volt, az autók (ő volt az első zeneszerző, akinek volt autója), a sebesség, a vadászat és a nők szerelmese (egy Turandot-feleséggel!), levelei szellemes és izgalmas olvasmányok. Ezek a levelek szolgáltak alapul a versekhez: egy-egy derekas mondatát gondoltam tovább (pl.: „Tegnap könnyelmű voltam: pénzért mentem az operába." Vagy: „Három nap óta csónakázom a mocsárban. (...) Milyen furcsa érzés innen gondolni vissza a Scala közönségére!"), illetve azzal igyekeztem vitatkozni, a kor távlatából, kérlelhetetlen kegyetlenséggel és olykor kritikátlan imádattal. Bevégezhetetlen feladat. A sorozat egy trilógia része lesz, melynek első része, a Webern halála, zárlata pedig John Cage elképzelt pozsonyi „időzáras" előadása (halála előtt épp Pozsonyban járt). Tűnődön, ne iktassam-e a sorba nemrég írt The Golden Gate című versemet is, melyet egy amerikai zeneszerző barátom, Conrad Cummings a múlt héten New Yorkban bemutatott operája ihletett. Most már nem is írok, csak komponálok. Verskötetet.

(Szabó Tibor Benjámin)

Hartay Csaba

A legutóbbi vers, amit olvastam tőled, így hangzik: „Elvillázom a szalmát. / Alatta rozsdás UFO." Ebben az erősen alföldi tájban igen sok minden megtörtént már, amióta verseid jelennek meg. Egyértelműen itthon vagy e világban, Körös-vidék, Békés megye, Szarvas, mondhatnám azt is: Nyúlzug. 2008-ban jelent meg ez a nagykompozíció, a Hartay Best of, eddigi műved afféle összefoglalása. Hogy érzed, a kötet csupán lezár, vagy nyit is valamilyen irányban? Mit lehet kezdeni egy rozsdás UFO-val a békési táj(lírá)ban?

Az említett „vers" a Szemhunyások sorozatomból való, ami lehet, hogy nem is vers. Megpróbálok elrugaszkodni a hagyományoktól. Kitaláltam magamnak egy új alkotói módszert. Behunyom a szemem, és ami elsőként megjelenik előttem, kép, látomás, jelenet, azt azonnal leírom. Néha egész érdekes dolgok jönnek ki. Néhány folyóirat közöl is belőlük, eddig 350 ilyen „szemhunyást" írtam. Egyébként a kérdésedben említett Nyúlzugnak csak a hetven-nyolcvan százaléka válogatás, akad benne bőven olyan újabb vers is, ami már remélhetőleg túlmutat a tizenéves koromban írottakon. Papírra vetek pár sort, ha éppen olyan kedvem van, de nem görcsölök, nem stresszelek, hogy akkor most ez minek a folytatása, hová mutat. Ez persze nem azt jelenti, hogy vakon írom a verseimet, odafigyelek a műveimre, csiszolgatom őket, többet foglalkozom velük, mint, mondjuk, néhány éve. A következő verseskönyvemnél azért törekszem majd arra, hogy ne egy „ami a Nyúlzugból kimaradt" címkéjű kiadvány legyen. Van pár dolog, amiről önismétlés lenne ugyanúgy írni. A kifejezetten körösös-horgászós, nyúlzugi tájlíra is ilyen. Ezt a patront már ellőttem. Azt viszont nem állítom, hogy a táj, ami körülvesz, teljesen száműzve lett az írásaimból. A mai napig megjelenik, csak talán tömörebben és más aspektusban. Egy rozsdás UFO a szalma alatt is egy ilyen „idegen irány". De nem kívánkozom teljesen átprogramozni az agyam versírói területét egy-egy új könyv erejéig. Megteszik azt a körülmények is, csak nem olyan sebességgel és nem annyira drasztikusan. Szerencsére egyáltalán nem érzem, hogy szorulna a hurok, fogyna a téma és a késztetés. Tele vagyok ötletekkel. Meg persze bizonytalansággal is, de én szeretem ezt a kettősséget. Ez is mozgat.

Az utóbbi időben az is nyilvánvaló, hogy a próza sem idegen tőled. Jelent már meg itt, nálunk is tárcád, a litera.hu fabulapályázatán második helyezést értél el, blogod is van. Milyen lehetőségeit látod a prózai megszólalásnak - ez csak afféle kiruccanás a részedről, belekóstolni más hangba, nyelvbe, történetbe, vagy nagyobb formában, elbeszélésben, regényben is gondolkozol?

A prózámat eleinte inkább paródiának szántam, mintsem komoly irodalmi alkotásnak. Ennek ellenére egész pozitív visszajelzéseket is kapok. Podmaniczky Szilárd biztatására belekezdtem egy nagyobb lélegzetű írásba, ezekből közöl is néhány fejezetet a Prae. De talán az túlzás, hogy regényt írok, valójában begépeltem pár oldalnyi szöveget. Életrajzi ihletésű történetek ezek, kis fikcióval, ennyi. Elég sok minden történt velem, van miből szemezgetni. De azt nem ígérem, hogy rövid időn belül könyv formájában is kezükbe vehetik az olvasók ezeket az írásokat. Ezt a dolgot elsietni egyáltalán nem szándékozom. Egyelőre élvezem a prózaírást, ezt is, azt is jó lenne még megírni, jut eszembe gyakran, de hogy igazi regénnyé összeáll-e, nem tudom biztosan. Tíz éve még borzasztóan türelmetlen voltam, de ahogy múlik az idő, egyre inkább megtanulom kivárni a legmegfelelőbb alkalmat. Biztos bennem van a hiba, de sohasem tudtam munkaként felfogni az írást, nem tartok „alkotónapokat", de még csak órákat sem. Ez főként a munkámból adódik, rendszeres, napi elfoglaltságom van a szarvasmarhatelepen, általában még hétvégeken is. Ezért is olyan vicces számomra, amikor költőtársak megkérdezik, hogy min dolgozom mostanában. Itatásos borjakat kartonozok az irodában. Sokszor engem is meglep, hogy akkor mégis mikor írom a verseket, tárcákat, a lazábbnak, humorosabbnak szánt blogbejegyzéseimet, de valahogy csak elkészülnek. A telefonom egyébként tele van mindenféle bejegyzésekkel, oda írok be emlékeztetőket, verstorzókat, ötleteket, amiket aztán gyakran felhasználok.

Bárka-díjjal nyitod a 2010-es évet, nem rossz kezdés. Valahányszor az alkotói „létről" szólsz, mindig azt érzem, nem tartod fontosnak, hogy költő, író vagy. Másképp mondva: nem tartod fontosnak, hogy „ilyenként" vesznek számításba. Hogy ami a hétköznapi létezésed illeti, nem tulajdonítasz jelentőséget neki. Milyen elismerések érkeznek el hozzád, és hogyan kezeled, hová helyezed őket? Vannak-e olvasóid, tartod-e velük a kapcsolatot - milyen réteget tudtál, tudsz megszólítani? Szerinted az irodalomnak lehet hatása a (jobb szó nem jut eszembe) életünkre, bírhat befolyásoló erővel a mindennapokban?

Nagyon fontos számomra, hogy költő-író vagyok, ha nem a legfontosabb, mivel nincs más ilyen jelentőségű „hobbim", amivel sikerült volna kitűnnöm a tömegből, de nem tetováltatom a homlokomra azt, hogy költő. Főleg, hogy a tavalyi szigligeti tábor óta tudjuk, hogy minden költő majom... Csak annyira veszem komolyan magam, amennyire ezt kifelé mutatom. Próbálom helyükön kezelni a dolgokat, remélem, jól. Annak szoktam örülni, hogy amikor kiderül, megjelent hat kötetem, mosolyogva elcsodálkoznak. Remélem, nem azért, mert nem nézik ki a tekintetemből, hanem mert nem viselkedem modoros önjelölt zseniként, aki mindent a kortárs költészet szemszögéből próbál vizsgálni. Amikor tizenöt évesen elkezdtem verseket írni, számomra egy „igazi költő" többet jelentett az Egyesült Államok elnökénél, mindennél jobban vágytam rá, hogy egyszer én is költő lehessek. És 2001. február 13. óta az is vagyok. Persze csak vicc a dátum. Korán kiderült viszont, hogy az élet élése számomra fontosabb, mint a folytonos stiláris ügyetlenkedés. Egy valós élmény nagyobb öröm, mint egy jó vers, hiszen a vers magától születik, nem sürgetek, nem erőltetek semmit. Elismerés annyi ér el engem, amit a blogomban vagy más honlapokon hozzászólásokban írnak néhányan, illetve amit a nevemre rákeresve találok a neten. Nincsenek erről adataim, de úgy gondolom, hogy leginkább a fiatalabb korosztály vevő az írásaimra. Persze lehet, hogy becsúszik egy-egy nagypapa is. Netes fórumokon is idéznek tőlem versrészletet, jegyzetet. Az ilyen visszajelzés jól esik, mert ez a valódi reakció, nem csak egy kötelező „gratuláció" az új verseimhez, amiket még meg sem írtam. Meg persze a szűkebb környezetemből, családtól, barátoktól is kapok visszajelzéseket, azoktól, akik kíváncsiak a dolgaimra. Érnek meglepetések, olyan is volt, hogy autogramot kértek tőlem egy folyóiratban megjelent versem mellé, amikor az Írók boltjában volt könyvbemutatóm. Azt viszont nem tudom, mennyire hat a mindennapjainkra az irodalom. Nem látom. Kínlódást látok a mindennapi megélhetésért. Az emberek napilapokat sem járatnak, nemhogy irodalmi folyóiratot. Olyan közegben élek és dolgozom, ahol a kortárs irodalom gyakorlatilag nem is létezik. Egyszer ott felejtettem egy kávézó asztalán a Bárka egyik számát, erre egy fiatal lány utánam szólt, hogy itt hagytad a könyvedet! Szerintem sokan azt sem tudják, hogy kiadnak irodalmi folyóiratokat. Egy folyamatot látok, ahogy, mondjuk, rám hatott az irodalom. Egyes szerzők, illetve versek, novellák, regények rám gyakorolt hatásáról tudnék beszélni. Úgy érzem, leginkább műveket szeretek, mintsem neveket, ezért is vagyok bajban, ha a kedvenc íróimat kell felsorolnom. Nem mintha nem lennének ilyenek, de azért igyekeztem mindegyiküket kellő távolságból szemlélni ahhoz, hogy önmagam maradhassak, ha a verseimről van szó. Nem vagyok nagyravágyó, nekem a saját stílusom is megfelel, amit szerencsére sikerült idejében kialakítanom.

(Kiss László)

Iancu Laura

Az elmúlt év végén két könyved is megjelent: a harmadik versesköteted (névtelen nap) és a korábbi években a Moldvai magyarságban publikált leveleidnek, vallomásaidnak gyűjteménye (Élet(fogytiglan)). Ez utóbbi időnként igazi történetmondós próza, időnként lírai sűrítettségű próza. De a Bárkaonline-on közzétett elvileg prózai blogbejegyzéseid is gyakran líraiak, sőt, már-már (vagy már-már nélkül) versek. Érzékelsz-e határokat a két műnem között, fontos-e számodra, az írói tevékenységedben az elkülönítésük, mennyire tudatosan alakítod szövegeid lírai és prózai karakterét?

Alapvetően hagyománytisztelő vagyok. Ugyan nem lehet a formát az eszmétől elválasztani, mégis úgy tudnám magam a legjobban kifejezni, ha azt mondom: ez utóbbihoz vagyok hűséges. Másodsorban: különbséget teszek, mert különbséget érzek a leíró és az alkotó művészet, írásmód között. Mondom ezt annak ellenére, hogy tudom: a jó írás az, amikor a forma, az eszme, a leírás koherens, harmonikus alkotás. Amikor írok, nem arra vigyázok, hogy nehogy hiba csússzon az irodalom kanonikus képleteinek az alkalmazásában. Azzal gyötrődöm, hogy azt a valamit (pl. nagyanyám látomását), hogyan tudnám úgy kifejezni, hogy az, több legyen mint forma, több legyen mint üzenet és több legyen mint a kettő harmonikus egysége. Meggyőződésem, hogy ettől nem érthetetlenebb lesz a szöveg, hanem titokzatossággal és szimbólummal „megkeresztelt", vagyis éppen olyan „megfoghatatlan" mint mondjuk a „tárgya" (azaz a látomás). Az írásalakítás tehát tudatos. Méghozzá azért, mert én „civilben" (ld. blog) is ilyen vagyok. Ilyennek látom a világot. És, ha a világ rám néz, ilyennek látja magát bennem. Én megtettem a lépést a világ felé, ám a világ nem tette meg a lépést felém. Megtanultam a világ nyelvét, de a világ nem beszéli az én nyelvemet. Ez az egyik oka annak, hogy nagyon ritkán értjük meg egymást. És talán ez az oka annak is, hogy a prózám lírai, a lírám pedig szabad.

Akár verset, akár prózát (blogbejegyzést) írsz, szeretsz filozofikus mélységgel és tömörséggel fogalmazni, sőt már-már aforisztikusan, szentenciaszerűen. De még most, a válaszodban is így tettél kicsit. Igaz, ezúttal én is rövid válaszokat kértem, de szerintem e nélkül is így fogalmaztál volna. Nem félsz-e a mondatok, a mondataid időnkénti látványos lezártságától, befejezettségétől? Súlyától?

Engedd meg, hogy azt mondjam: 1. elképesztő nehéz dolgokat tudsz kérdezni; 2. olyanokat, amik engem nem foglalkoztatnak, soha eszembe nem jutnának. Ez például elég ok arra, hogy egy-egy kérdés hallatán az igen-nem válasz helyett filozofálásba kezdjek. (De persze, ettől független is a bölcselettudomány árnyékában szeretem tudni magam. Eredendően nem is teológiát, hanem filozófiát akartam tanulni!) Az írásban inkább rejtőzködést „követek el". A nyersesség (szókimondás) helyett a metaforát (árnyalat) választom. A rövid és tömör dolgokat szeretem. Írni is, olvasni is. Leginkább azokat, ahol kiráz a hideg a gyönyörtől. Az ilyet pedig nem kifejteni, hanem felvillantani szokás.

A névtelen napban közzétett versek közül csak egyetlen egynek van zárójelben a címe: (nemzet), bizonyára nem véletlenül. Sorsod ismeretében és a versszöveg alapján az olvasónak lehetnek elképzelései arról, hogy miért is, de most arra kérlek, hogy indokold magad.

Lehetőleg röviden és egyszerűen válaszoljak erre is, igaz? Pedig nem könnyű! A kötet egyik legkomolyabb szövege. Nagy veszélynek teszem ki magam, ám legyen, íme: a szöveg arról akart volna szólni, hogy a csángóság kezdetben is és napjainkban is a nemzet zárójelbe tett része. (Akkor teszünk valamit zárójelbe, amikor nem egészen magától értetődő dologról beszélünk). A szöveg megállapítja, hogy ez és ez történt a csángósággal - pl.: „Édenünkből / a tudás fáját / ócska piacra / hordták a kutyák" -, a történtek miatt kicsit az Úrral is perlekedik, de: nem von le következtetést, pláne nem ítélkezik a történelem felett! És persze, lehet arra is gondolni, hogy ha az elefánt zárójelbe teszi a hangyát, a föld fenekén kotorászó hangya, amikor kedve szottyan rajzolni, két hatalmas zárójel közé fogja bezárni az elefántot.

A Magyar Kultúra napja alkalmából rendezett esten vetted át a Bárka-díjat. A leveleskönyved Az utolsó óra kegyelme című írásában pedig ezt olvasom:

„A kultúrában erő volt. Akit megfosztanak a kultúrájától, azt rabszolgává teszik. Hangom szürke, történelmünk is megöregedett, egyre kapaszkodik, ágyhoz kötött, kiszolgáltatott. De egyre bölcsebb is. Küszöbön élünk, korfordulón. Át kell mentenünk múltunk legjavát egy olyan bárkán, melyben a legtisztább és a legigazabb törekvések kapnak helyet. Semmi hazugság, semmi előítélet." Kellene nekünk ez a néhány mondat, felírnánk a Bárka zászlajára (ha lenne), nekünk adod-e?

Egyszerű kérdésre egyszerű válasz: megtisztelő számomra, hogy évek óta együtt hajózhatok veletek, ezért annak ellenére, hogy a Bárkának nincs zászlaja, övé e néhány mondat. S ha már Laurától akkor: babérkoszorúnak.

(Elek Tibor)

Főoldal