Kolozsi Orsolya

A képzelet végtelen kertjének virágai

Darvasi László: Virágzabálók

Az 2009-es Ünnepi Könyvhét kiadványai közül a legnagyobb várakozás valószínűleg Darvasi László új, Virágzabálók című kötetét előzte meg. A regény több részlete megjelent már  folyóiratokban az elmúlt években, így stílusa, hangneme nem volt ismeretlen az érdeklődő olvasó előtt, de hogy mindez és a nyomtatásban még nem hozzáférhető fejezetek miként rendeződnek majd struktúrába és rajzolnak ki egy narratívát, természetesen nem volt előre látható. Ehhez a felfokozott várakozáshoz a korábbi nagyregény, A könnymutatványosok legendájának egyöntetű és széleskörű sikere is hozzájárult. Ezt a könyvet sokan a nyolcvanas-kilencvenes években  teret nyerő és domináns „szövegirodalom" mellett egyre hangsúlytalanabbá váló, történetmondásra, határozott cselekményre építő szövegek egyik kiemelkedő példányának tekintették, és a történet, a történelem visszatérését ünnepelték. A török hódoltság idejébe visszavezető regény ugyanis megmutatta azt (is), hogy a történetmesélés nem feltétlenül „ódivatú" eljárás, hiszen a történelem és fikció határainak újragondolása igen termékeny lehet.

Aki elsősorban a fenti jellemző miatt olvasta szívesen a Könnymutatványosokat, annak az új regényt olvasva sem kell csalódnia. A török idők után most egy, napjainkhoz közelebb eső időszak, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ideje, illetve annak tágabb intervalluma kerül bemutatásra, a harmincas évektől az 1789-es szegedi nagy árvízig. A történelmi események azonban - és nem volt ez másként az 1999-es regényben sem - nem egy hagyományos történelmi regénytől elvárt pontossággal és az elfogadott fontossági sorrendet betartva jelennek meg, sokkal fontosabbak a történelem fragmentumai, úgy, ahogyan a benne élő emberek számára is adottak. Nem kívülről és utólag, annak (képzelt) totalitásában, hanem alulnézetből, mintegy beszivárogva a hétköznapok történéseibe. Ráadásul mindezt a legendák, a mesék furcsa fátylán át, gyakran bizonytalanná téve azt, meddig tart a valóság és hol kezdődik a fikció. Mert amilyen különleges lények voltak a könnymutatványosok, legalább olyan furcsa szerzetek elevenednek meg, s járnak-kelnek a Virágzabálókban is, a realitás és irrealitás határait folyamatosan, szinte a teljes megszüntetésig tologatva, változtatva. Ugyan valós történelmi események is helyet kapnak a 19. századi történetben (az ehhez szükséges gondos filológusi munkáról a szerző több interjúban is beszél), azért az adott időszak történéseit mégsem lehetséges a könyv alapján rekonstruálni, bár az olvasónak valószínűleg nem is ez a célja. Ahogyan a - hagyományos értelemben vett -  történelmi regény jelző nem illik rá teljes mértékig, úgy a több kritikus által használt Szeged-regény meghatározás sem tűnik egészen pontosnak. Bár első látásra valóban indokoltnak tűnik egy ilyen megállapítás, hiszen a regény legfontosabb eseményei valóban a dél-alföldi városban játszódnak, a szereplők nagy része itt éli le életét, egyértelműen ez a város áll a középpontban, még akkor is, ha néha vannak kitérők egyéb helyszínekre is. Pelsőczy Klára, a különleges, apja által a csodák szeretetére és tiszteletére nevelt öntörvényű nő ebben a városban születik és éli le egész életét. Hozzá kötődik további három, igen fontos szereplő: férje, a virágok szakértője és megszállottja, Szép Imre, és az ő öccsei, a vad és szenvedélyes Péter és a „láthatatlan", észrevehetetlen sápadt fiú, Ádám (akik nem mellesleg mindketten Klára szeretői). Szeged városában telepednek le Gilagóg vajda cigányai és itt praktizál a  mindenkit ismerő, a szálakat észrevétlenül a kezében tartó Schütz doktor is. Mindezeken túl rendkívül sok leírást olvashatunk a városról, annak negyedeiről és lakóiról: „A mi városunk évszázadokon át szigetekből állt, és Felsővárost sem annyira az emberi szó vagy a szekerektől összeszabdalt utcák kapcsolták össze az alsóvárosi fuvarosok és halászok házaival, a szerbek, görögök és zsidók lakta Palánkkal vagy Rókussal, mint inkább a fű zenéje, a virágok vagy a rothadó avarral játszó szél illata, mely éppúgy mesélt haldögökről, mint friss hajtásokról."  Megelevenedik a 19. századi Szeged, melyben még a várost jól ismerő mai olvasó is otthonosan mozog, de ez a város a szövegnek nem kitüntetett tárgya sokkal inkább meghatározó háttér, miliő. Valószínű, hogy nem született még olyan regény, melyben Szeged ilyen központi szerepet kapna és ehhez hasonlóan domináns szerepet kapna, de ettől, véleményem szerint, még nem beszélhetünk Szeged-regényről, hiszen témaként a fókuszban mégsem a város története áll.

Hogy egy másik fronton is próbáljunk közelebb férkőzni a monumentális szöveghez, érdemes lehet szemügyre venni a mottókat. Az első Ivo Andrićtól származik ( Híd a Drinán című regényével egyébként a nemzetiségek egymásmellettisége vagy akár a folyó metaforikus szerepe miatt is összevethető lenne a tárgyalt Darvasi-szöveg), és a kert jól ismert irodalmi toposzát vonja be az értelmezésbe: „És most mindenki úgy sétálgatott itt, mint a saját kertjében, amelyet a képzelet teremtett abból, ami létezik, és nem létezik, ami valaha volt, és többé nem tér vissza, ami sohasem volt és nem is lesz soha." Ez az első mottó a regényt kertként, a fikció és a valóság keveredésének és összemosásának kertjeként teszi értelmezhetővé. Ebben az esetben - kissé továbbgondolva -, a virágok (központi motívum, ezért értelmezése is igen nagy jelentőséggel bír) lehetnének a különböző történetfragmentumok. Így aztán a Virágzabálók cím, a regény világából kilépve akár az olvasóra is vonatkoztatható lenne, ez esetben az olvasót virágzabálóként, a megtörtént és meg nem történt események „fogyasztójaként", habzsolójaként interpretálva. A másik két mottó egyaránt a regény szereplőitől vett idézet. Ezek közül az egyik az olvasó virágzabálóként való értelmezését erősítheti tovább: „...vagyis ami nem csak megtörténhetne, de bizony meg is kellene történnie, nos, éppen az nem lesz meg soha, az marad örökös és hamisan csengő ígéret, így kergetvén őrületbe egyeseket, akik aztán furcsa, igazán kellemetlen szokásoknak kezdenek hódolni, élve is halottak és holtukban is élők, és amikor csak tehetik, virágot esznek." E szerint a logika szerint azok esznek virágot, akikkel nem történik meg az, ami megtörténhetne, akik szeretnék kipróbálni azt is, ami puszta lehetőség, nem történő valóság, hanem elképzelt fikció - ők lehetnének a fantázia birodalmában, különböző szerepek és képzelt alternatívák között bolyongó olvasók, akik ebben az áradó mesélőkedvvel megírt szövegben kedvükre csemegézhetnek a fantázia és a valóság virágaiból.

Természetesen kézenfekvőbb megoldás a címet a regény cselekményén belül értelmezni, ahol a szereplők nagy része a virágevés szenvedélyének hódol. Klára egyszer majdnem áldozatává is válik e különös szokásnak: „Otthon az asztalra fektette a virágot, először a törzs halványzöld leveleit, majd a szív alakú szirmokat ette meg. Aztán csak ült, ölbe ejtett kézzel, magára engedve a délutáni homályt, (...) Így talált rá Imre, Klára sötétben ült, mozdulatlanul, lehunyt szemmel, vállára billent fejjel, de még lélegzett. (...) Úristen, úristen, mit csinált?! A liliom mérgező!" A szereplők a legkülönbözőbb helyzetekben és a legkülönbözőbb okokból esznek virágot, így e motívum jelentése meglehetősen összetett, talán felderíthetetlen, mindenesetre egyértelmű összekötőként működik, motivikus hálóként tartva össze a regényt, ezenfelül az egész szövegvilágnak valamiféle sejtelmes, varázsos hangulatot ad. A virágzabálás kifejezés egy ellentétet is magában hordoz: a virághoz kapcsolt kellemes, esztétikus képzeteket a zabáláshoz asszociálódó erőszakossággal, otrombasággal keveri. Ez a kettősség, ellentmondás a fejezetek címeiben is tetten érhető. A rövid, cím nélküli keretfejezetek ugyanis öt nagyobb fejezetet fognak közre, melyek elnevezései egyrészt utalnak arra, melyik fontosabb szereplő szemszögéből láthatjuk majd a történéseket, de ezekben a címekben szinte minden esetben megfigyelhető valamiféle ellentmondás. Az első Klára szemszögéből, az ő érzéseit és életét a centrumba helyezve mesél és a Vad mimóza címet viseli, mely szószerkezet ellentmondása nem szorul különösebb magyarázatra. A Gilagóg vajda történetét elmesélő A cigányok bejövetele is magában rejt egy ilyesfajta ellentétet, hiszen a cigányok, mint hontalan, vándorló nép (és ez az elképzelés, sztereotípia a regényben is többször előkerül és megerősítést nyer) és a magyarok bejövetelére, a honfoglalásra, azaz a letelepedésre való rájátszás között szintén ellentét feszül. A következő három fejezet címe is tartalmaz - ha kisebb mértékben is - valamiféle ellentmondást, feszültséget: A semmi kertésze (Imre története és nézőpontja), Fehér árnyék (Ádám szólama), Édes hús (Péter életének eseményei).

A fejezetek vizsgálata a regény alapvető struktúráját is felfedi. A rövid, keretező, cím nélküli fejezetek megmutatják azt, hogy a szöveg ott kezdődik, ahol a cselekmény majd véget ér. Klára és Imre különös, önként vállalt halála már az első oldalakon megjelenik, így a terjedelmes és rendkívül bonyolult cselekményt apránként, több szemszögből is megismerve mindvégig tudjuk, hova fut majd ki a befejezés. Erre vonatkozhat Schütz doktor (aki egyébként mintha a klasszikus szócső, rezonőr szerepét töltené be) megállapítása még a szöveg legelején: „Ide figyeljetek, semmirekellők, vannak olyan történetek is, amiknek abban a pillanatban lesz végük, amint hozzájuk kezdenek, de nyomban elkezdődnek, amikor a végükre érnek!". A mondat paradoxitásával a kezdet és vég összefüggésének problematikájára hívja fel a figyelmet, sőt ezen túl az elbeszélés és az elbeszélés tárgyának (az elbeszélt történetnek) sajátos viszonyára vonatkozóan is meglepő megállítást tesz. E szerint az elbeszélés aktusának kezdete egyben a történet végét jelentené, és fordítva, az elbeszélés lezárulása egyben elkezdi a történetet. Míg a megállapítás első része egy jól ismert irodalmi, művészeti kérdéshez vezet, addig másik fele, számomra legalábbis, jóval enigmatikusabbnak tűnik.

Az öt nagy fejezet egy-egy központi szereplő történetét meséli el, úgy, hogy ezek a történetek egymást keresztezve más és más megvilágításba helyezik ugyanazt a cselekménydarabot, esetleg megmutatják egy korábban megismert történet hátterében álló motivációt is. Nem arról van szó, hogy pontosan ugyanaz a történetet mesélik el öt nézőpontból, hiszen mindenkinek saját története van, de a szereplők ismerik egymást (testvérek, barátok, házastársak, stb.), így a történetek gyakran ismétlődnek, ahogyan az élettörténetek itt-ott metszik egymást. Azt például, hogy hogyan lövik meg Imrét éppen akkor, mikor felesége gyermeket hoz a világra, elolvashatjuk Klára, Imre, Ádám és Péter fejezetében is. Érdekes, hogy az egymást keresztező történetek alapján szinte lehetetlen egyetlen, egységes narratívát felépíteni, ugyanis sokszor ellentmondások, eldönthetetlenségek  bukkannak fel és a cselekmény bonyolultságával is számolnunk kell, így a 673 oldal teljes pontossággal és megnyugtatóan nem áttekinthető. Lehetséges, hogy ez eleve szándékolt célja a szövegnek (és a mindentudó elbeszélő mégsem tud mindent), de az is megeshet, hogy egyetlen olvasás nem elegendő ekkora és ennyire szerteágazó anyag összefogásához, átlátásához.

De milyenek is ennek a hatalmas, áradó szövegfolyamnak a mondatai? Mennyiben segítik vagy nehezítik a megértést? A mondatok továbbviszik a Könnymutatványosokban kidolgozott szentenciózusságot, de úgy tűnik, hogy némileg rövidebb és hangulatilag komorabb formában. („Azokra az emberekre gondolok, akik kiestek az életükből, ám ott, ahol kihulltak, ablakok tárulnak. És ha kinézünk egy ilyen ablakon, különös világra láthatunk."; „A doktor újra a gyerekhez hajolt, jegyezd meg, kislány, nem az hal meg, akit eltemetnek. Akkor ki hal meg?! Aki olyan akar lenni, mint a halottak."; „Mi az, hogy igazi költészet?, kérdezett közbe Klára. Pelsőczy nyalogatta a felső ajkát, gondolkodott, majd annyit mondott, ami nagyobb fájdalmat okoz, mint ami valóban van.") A  racionálisan nehezen, vagy egyáltalán nem fölfogható, inkább valamiféle intuícióra támaszkodó, rendkívül esztétikus, szinte lírikushoz méltó választékossággal és szóhasználattal megírt mondatok itt is nagyon nagy számban szerepelnek. („Mert ez ilyen gyerek! Szépek az ujjai, tud zongorázni a levegővel, mert tud ölni.", „Édes, fekete földből volt a hátuk és a hasuk, olyanok lettek, mint a város alatt alvó, időtlen kövek, ki tudja, miféle hegyekből odasodródott sziklák, olyanok lettek, mint a folyóvíz partja, olyanok lettek, mint a határban nyújtózó fák kérge, olyan lett az asszony arca a sok szerelmeskedéstől, mint az ég, melynek vizében egykor tán sebesen úsztak, de már csak álltak a felhők. Olyanok lettek, mint a téli fagy, az üvegszerű végtelenség a város határában, olyanok lettek, mint az élet.") Nem kizárt, hogy visszafogottabb használatuk még a jelenleginél is nagyobb hatást ért volna el, ugyanis az olvasó könnyen belefásul ezekbe a mondatokba, hozzászokik, ha túlságosan gyakran követik egymást. Nem beszélve arról, hogy néha még zavarosnak is tűnnek ezek a filozofikus megállapítások, kijelentések. Nem kizárt azonban, hogy Szilasi Lászlónak van igaza, aki azt állítja, mindezek mögött észre kell vennünk „a metafizikai fogalmak agyonbeszélésére, széjjelhasználására, pusztán a túlhajtott alkalmazás által megtörténő dekonstrukciójára irányuló nagyon rokonszenves igyekezetet."

Még egy érdekes kérdés vetődik fel a szöveg kapcsán, mellyel talán komplex módon feltárhatók bizonyos jellemzők, s melyet rendkívül sok elemző vetett már fel az előző és a mostani nagyregény kapcsán is. Sok kritikus mutat rá arra, hogy Darvasi László regényeit akár a mágikus realizmus kategóriáján belül is értelmezhetjük. Legutóbb például a Virágzabálókkal októberben elnyert Rotary Irodalmi Díj zsűrijének indoklásában találkozhatunk a sokak által vitatott, mégis gyakran használt fogalommal: „A regény kivételesen varázslatos jellegét leginkább mágikus realizmusa adja." Magyar nyelven Bényei Tamás monográfiája (Apokrif iratok. 1997) foglalja össze  legalaposabban ezen írásmód jellemzőit, melyek nagy részével a Virágzabálók szövege is rendelkezik, a rokonítás nem alaptalan. Ennek a rokonságnak az alapja az a sajátosság, mely egyértelműen jelen van a Darvasi-regényben és az ún. mágikus realizmus összes alkotásában: a csodás és a valóságos keveredése. Olyan keveredés mégpedig, mely elmossa a két minőség határát, a csodást valóssá teszi és a valóst csodássá. A mágikus realizmus lényege ugyanis éppen abban áll, hogy nem pusztán egy természetfeletti, vagy mágikus világot tár olvasója elé, hanem úgy tesz, mintha ez a valóság része lenne, nem kezeli kitüntetettként, a realitástól való eltérésként. A természetfölötti elem a valóság szerves része, a mágia nem furcsaság, hanem a világ értelmezésének, a világról való beszédnek egy módja. A Virágzabálók lapjain Mama Gyökér, Féreg Úr, Koszta Néró, Habred vagy a Kócmadonna ugyanolyan rangú, az események alakulásába beleszólással rendelkező szereplők, mint a „valódi" figurák. A cselekményben sincs különbségtétel egy gyermek születése vagy egy embrió felnevelésének valóságosságát illetően.

A mágikus realizmus szövegeit a fentivel szoros összefüggésben még sok meghatározó közös jegy kapcsolja össze. Az egyik ilyen a multikulturális jelleg, a különböző kultúrák egymás mellett való bemutatása, a közöttük lévő kapcsolatok és interakciók megvilágítása. A sokféleség ünneplése, a különbözőség nagyszerűsége többször megjelenik a könyvben, melyben magyarok, zsidók, cigányok, németek, szerbek élnek szimbiózisban: „Az ott egy zsidó polgár kislányom. Látod, milyen fürgén szaporázza? Őkegyelme nem tud sétálni, lófrálni! Miért?! Mert annyira bizonytalan az istenadta! Szombaton ritkán látod őket, olyankor a lábukat lógatják, némelyik még a mécsest se gyújtja meg. (...) Azok ott szerbek, bundásak, erősek és szépek, némelyik kétszer beretválkozik napjában. (...) Nem tudnak leejtett karral táncolni, nem tudnak halkan énekelni! (...) Az akácfa árnyékában örmények pipáznak, ők egyre kevesebben vannak. (...) A német szereti a cilindert és a kopogós bőrcipőt, azzal kérkednek, hogy nekik van a legnagyobb zeneszerzőjük, írójuk és filozófusuk. (...) A németek erős testűek, de a szerbek még nagyobbak, és úgy mulatnak, mint senki más, összerágják és lenyelik a pálinkáspoharat is!" Megfér egymás mellett minden nemzetiség, minden kultúra, mint ahogy a csodás lények is egyenrangúak a valódi emberekkel. Mindennek helye van itt, sőt minden szükséges ahhoz, hogy létrejöhessen ez a képekben és fantáziában tobzódó hatalmas áradás.

Bényei Tamás szerint a mágikus realizmus regényeire az is jellemző, hogy benne a szereplők önmeghatározásának mindig fontos része az eredet megtalálása. A különböző genealógiai események (fogantatás, névadás, születés) így általában központ szerephez jutnak. A Virágzabálókban is sok ilyen eseménnyel találkozhatunk. Pelsőczy Klára fiának fogantatása például egy rendkívül érdekes eset, hiszen a fogantatás éjszakáján Klára mindhárom testvérrel szeretkezik, így sosem derül ki, hogy ki a gyermek igazi apja. A cigányok világtörténetének megismerése utáni vágy, melyet Gilagóg érez, szintén az őseredet (bár itt nem egy személy, hanem egy népcsoport genealógiájáról van szó) témáját járja körül. A cigányok, akiknek - a regényben többször is hangsúlyozottan - nincs otthonuk, az átlagosnál is kíváncsibbak gyökereikre, származásukra.

A mágikus realizmussal való rokonítás természetesen még hosszasan folytatható volna (pl. hibrid lények szerepeltetése, mint amilyen az embrióból felnevelt Kócmadonna vagy az öregen született, egész életében egyetlen mondatot ismételgető Habred; a bevezetőben már említett történetelvűség kiemelkedő szerepe, a szexuális tabuk gyakori áthágása, a képi és cselekménybeli burjánzás és a szálak széttartása, stb.), mint ahogyan a regény egyéb sajátságainak, motívumainak   számbavétele és értelmezése is megtölthetne még jó néhány oldalt. Az elkövetkező években minderre részletesen, darabokra bontva, minden irányból alaposan körüljárva sor is fog kerülni, mert a Virágzabálók egy jó ideig biztosan az értelmezői tekintetek fókuszában áll majd.

E rövid írás azonban nem kívánt más célt szolgálni, mint hogy felvessen néhány szempontot, érzékeltesse az anyag gazdagságát és végezetül hangsúlyozza azt, hogy a szöveg sok erénye közül a legfontosabb talán a képzelet elképesztő és nagy tehetségre valló szárnyalása, mely érzékelteti velünk a felfoghatatlant, a fantázia végtelenségét, határtalanságát és erejét, mely képes felülemelni mindenen.

Megjelent a Bárka 2009/6. számában